„A piros sportautó nagy sebességgel robog a meleg, csillagfényes éjszakában. Vihar söpör végig a pusztán. A nyílegyenes országutat akácfák szegélyezik. A szél leszaggatja a fehér virágokat a fáról (...) Mintha hóvihar tombolna tavasszal, különös, valószerűtlen, forró és bódítóan illatos hóvihar. Ez a kép rémlik fel bennem, ha a Magyarországon töltött boldog éveimre gondolok. Mintha az Ezeregyéjszaka meséinek színes, egzotikus, vérszagú és rózsaillatú világában éltem volna. Az a régi, feudális Magyarország nincs többé. Elsöpörte a vihar, mint a pusztai akác virágait a szél.” Varázslatosan kezdte visszaemlékezését 1948-ban gróf Andrássy Imréné, született Stella Kuylenstierna már a svédországi szülői ház biztonságában. Az első világháború után került Magyarországra, s a második világégés miatt kényszerült elhagyni otthonát 1945-ben. Lebilincselő memoárja, Ég a puszta címmel egy ideje Kúnos László fordításában magyarul is olvasható. Az asszony egy puritánabb és polgárosultabb kultúrából érkező szemével, ám befogadó módon, idetartozóként mesél rólunk, magyarokról és „feudális” viszonyainkról. Humoros és megható történeteket fűz össze az arisztokrácia különc szokásairól és tagjairól, majd a háborúról, a menekülésről.

A nemesi származású Stella 1918-ban a 16 éves stockholmi gimnazista lányok gondtalan életét élte, és zongoristakarrierről álmodozott. A Csak egy kislány van a világon kezdetű nóta hallatán kedvelte meg a magyarokat, találkozása a stockholmi magyar nagykövetség attaséjával, „Antracit” gróffal pedig lángra gyújtotta. Kiderült, hogy a kimondhatatlan nevű, jóképű katonatiszt – Andrássy Imre – egy dúsgazdag magyar arisztokrata család tagja. Ez átmenetileg éppen nem volt igaz, mikor a gróf harmadszor kérte meg Stella kezét, hiszen a Tanácsköztársaság alatt megfosztották vagyonától. Végül a szülők is beleegyeztek, hogy 1919. december 16-án lányukat oltár elé vezesse egy katolikus „balkáni” gróf.

Lepraszérum a kertészlakban

A pár 1920 májusában érkezett Budapestre, az Andrássy-palotába. A családi legenda szerint Imre édesanyja, Esterházy Mariette egy figyelmetlen mozdulatával félmillió arany frank értékű falikárpit-sorozatot vásárolt egy párizsi aukción, s férje egy egész palotát építtetett a hatalmas méretű gobelinek köré. Stella anyósától nem csak olyan fényűző fortélyokat látott, hogy a gyöngysort minden évben meg kell fürdetni a tengerben, különben elveszíti a fényét. Azt is megtanulta tőle, hogy a gazdagsággal nem illik hivalkodni, s egy „arisztokrata asszonynak nagy elvárásoknak kell megfelelnie. Orvosnak és papnak kell lennie az alattvalói számára. Velük kell lennie a bölcsőtől a sírig.”

A sok kastély közül először Homonnára, a trianoni békekötés után elcsatolt területre költöztek. Azt mondják, az első világháború alatt a birtok borospincéje állította meg a főváros felé tartó oroszokat. Andrássy Imrét letartóztatták, a vád szerint 1923-ban felgyújtotta a kastélyt, hogy a beszállásolt cseh katonákat kiűzze. Hétszázezer cseh korona óvadék fejében került szabadlábra. Ezután költöztek magyar területre, a Zala megyei Letenyére. Legjobban ezen az elbűvölő helyen érezték magukat, itt nőttek fel gyermekeik, Mária, Erzsébet és Imre. „Csodálatosan gazdag életet éltem itt a gyermekeimmel, a könyveimmel, a zenével, a szociális munkámmal” – írta a svéd grófné. Az országos Tuberkulózis Elleni Liga elnöke volt, Svéd Szent Brigittáról elnevezett gyermekotthont alapított. Letenyén felvilágosítómunkája következtében 24%-kal csökkent a gyermekhalandóság. Meghívta szülőhazájából John Reenstierna professzort, s a kertészlakból kialakított laboratóriumban férjével részt vettek a világraszóló felfedezés, a juhok véréből előállított lepraszérum kikísérletezésében. Az uppsalai egyetem ünnepségén az étlapot a letenyei birtok fényképei díszítették.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2017. ősz számában olvasható.