Pozsonytól északra található Stomfa, amely évszázadok óta a környék jelentős települése. Kereskedelmi, kulturális, történelmi és gazdasági szerepének fontosságát reprezentálja a hatalmas méretű, pompázatos kastélya is, mely egykor a Pálffyak, később a Károlyi család kezében élte fénykorát.

A két család között 1868-ban történt birtokcserében a közismerten vadászatkedvelő Károlyiaknál bizonyára döntő érv volt, hogy a Pálffy família az általa már régóta igényes gonddal betelepített vadgazdáságot is magában rejlő uradalmat kínálta fel a cserére. Károlyi Alajos birtokainak centruma ugyan nem itt volt, hanem Tótmegyeren, de Stomfát vadgazdaságuk egyik központjává tette, továbbfejlesztette e gazdasági ágat, és országosan elismert, meghatározó vadaskertet alakított ki. Korabeli leírások szerint a fővadak (a szarvasok) száma közel 4000 volt, a váltóvadak (a területen időszakosan áthaladó vadak) száma is kecsegtető volt a vadászidényben. Az élet a kastélyban a vadakról szólt, ez határozta meg a mindennapokat. Hol a tüdővész tizedelte az állományt, hol annyira elszaporodtak a szarvasok, hogy azok eladásáról kellett gondoskodni. Az itt működő erdőhivatal megmaradt számfejtéséből tudható, hogy egyszer 90 állatot szállítottak a Kaukázusba az orosz császári vadaskertbe. A kiválasztott példányokat rekeszekbe zárták, és vasúton, valamint hajón utaztatták, vízen és zabon tartva őket. Károlyi Lajos Stomfáról küldött fővadakat Szatmár megye több településére, és a Nagybánya környéki erdők állománya is innen származóakkal népesült be. Az évenkénti vadászidényben pedig kitűnő trófeák megszerzésének reményével űzte népes lovascsapat az állatokat.

Kísértetként üldözte őket

Az uraság erdeiben emellett az 1848 előtt Lichtenstein hercegtől beszerzett dámvadfalkák szaporodtak el, de az 1891-ben behozott muflonpárból is hamarosan 40 darabos csorda kerekedett. 1914-ben egy farkas garázdálkodott a vadaskertben, és 1917-ig, amíg itt élt, becslések szerint kb. 300-350 nagyvadat pusztított el. Kiváló vadászok (például a híres madarász, Chernel István) látogattak ide fogolyra, apróvadra vadászni. Mindannyian tisztelettel és szeretettel emlékeztek a késői tulajdonosra, Károlyi Lajos vadászra is, akinek lételeme volt e műfaj. Számos kezdő vadásznak nyújtottak életre szóló élményt a stomfai vadaskertben működő vadásztársaság programjai. Több kiadvány jelent meg Károlyi Lajosról, aki maga is megírta vadűzőtörténeteit, köztük a stomfai erdőkben zajló vadászatok kalandos eseményeit. Teleki Tibor gróf, Károlyiné unokaöccse 1965-ben megírt visszaemlékezéseiben idézi fel gyermekkora vakációit, a stomfai napsütötte nyarakat s ifjúkora vadászatait.

A kastély a regénybe illő formájával igazi mesevár lett, a vármegye legszebb kastélyainak egyike volt, ahol a vadászkürtök harsány hangját és a vadászok élménydús történeteit egyaránt visszhangozták a falak. A rájuk, illetve a díszes bútorok polcaira kitett kitömött díszpéldányok ámulatra késztették a látogatókat. Ám ezek a csodálatos „múzeumi” darabok az éjszakai homályban borzongató, ijesztő vadakká válhattak a kastélyban éjjel bolyongók számára, főleg, ha előtte megismerték a kastélyhoz kapcsolódó korábbról fennmaradt kísértettörténetet.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2017. ősz számában olvasható.