A Dél hősei – kikről mintázták az Egyesült Államokban ledöntött szobrokat?

A három nagy

A konföderációs „Görgei”

Robert E. Lee tekintélyes katonacsaládból származott. Édesapja a függetlenségi háborúban vívott ki magának hírnevet, majd Virginia állam kormányzójaként is szolgált. Az 1807-ben született Lee követte apja példáját és 32 éven keresztül szolgált az Egyesült Államok hadseregében. Hadmérnökként és tisztként egyaránt kiváló teljesítményt nyújtott. Különösen az 1846-48-as mexikói-amerikai háború idején tüntette ki magát, amikor kulcsszerepet játszott Winfield Scott vakmerő, de végül sikeres hadjáratában, amelynek eredményeképpen az amerikaiak bevették Mexikóvárost. Érdekesség, hogy Lee későbbi nagy polgárháborús riválisa, Ulysses Grant ugyancsak tagja volt ekkor a Scott vezette hadseregnek.

Bár maga nem támogatta az elszakadás gondolatát, amikor Virginia állam törvényhozása az Unióból való kilépés és a Konföderációhoz való csatlakozás mellett döntött, Lee követte hazája példáját, és még egy vezető pozíciót is elutasított az északi seregben. A polgárháború első évében Jefferson Davis elnök katonai tanácsadója, majd 1862-től a déli fősereg parancsnoka lett.

Hadvezérként szinte mindvégig az offenzív stratégia mellett foglalt állást. Úgy vélte, a délieknek csak akkor van esélye megnyerni a háborút a minden téren fölényben lévő északi hadigépezettel szemben, ha gyors győzelmekkel rá tudják kényszeríteni Lincoln kormányát a békekötésre. Ennek érdekében kétszer is hadjáratot vezetett az északi államok területére, és bár számos bravúros győzelmet aratott a túlerővel szemben, célját nem tudta elérni, és a déli seregek ugyancsak óriási veszteségeket szenvedtek, ami kritikusnak bizonyult a polgárháború végkimenetelére nézve.

Lee végül belátta, hogy a vereség elkerülhetetlen és 1865 áprilisában letette a fegyvert Grant tábornok csapatai előtt. Elutasította azt a tervet, hogy a Dél egy hosszan tartó partizánháborúba kezdjen a megszállókkal szemben, és inkább megbékélésre hívott fel a két oldal között.  A háborút követően Lee sokak szemében a déli vitézség abszolút megtestesítője lett. Katonai zsenialitását és lovagiasságát hangsúlyozták, kiegészítve a bölcs belátással, amellyel megkímélte katonái életét a további vérontástól.

Ugyanakkor szép számmal találunk sötét foltokat is a legendás déli tábornok makulátlannak tartott renoméján. Lee maga is rabszolgatartó volt, és meg volt győződve róla, hogy bár a rabszolgaság intézménye „morálisan és politikailag is gonosz”, az Isten rendeléséből létezik, és a feketék alávetése lényegében az ő érdeküket szolgálja. Birtokain a feketék épp olyan kegyetlen bánásmódban részesültek mint bárhol máshol Délen, és egyes kutatók szerint gyakran szakított szét rabszolgacsaládokat – amit általában a rabszolgatartók legkegyetlenebb cselekedetének tartanak.

A háború idején a Lee vezette hadsereg sem volt a lovagiasság mintaképe. A déli katonák több alkalommal is kegyetlenkedtek az elfogott északiakkal, míg 1863-ban a Pennsylvania államban foglyul ejtett szabad feketéket rabszolgaként küldték vissza délre.

A „kőfal”, akit baráti golyó döntött le

Lee mellett a Konföderáció másik legnépszerűbb hadvezére Thomas „Stonewall” (Kőfal) Jackson volt. A rendíthetetlen bátorságáról elhíresült tábornok egy virginiai ügyvéd fiaként született 1824-ben, de korán árvaságra jutott, és egy nagybátyja felügyelete mellett nőtt fel. A nagybácsi, Cummins Jackson malomtulajdonos és tanító volt, így Thomas sokat segített a gazdaság körüli munkákban, illetve később maga is tanítani kezdett.

1842-ben jelentkezett a West Point katonai akadémiára, ahol eltökéltségével és kitartásával ellensúlyozta alacsony iskolázottságát. Részt vett a Mexikó ellen vívott háborúban – itt találkozott először Lee-vel is –, ahol rátermettségével több alkalommal is felhívta magára felettesei figyelmét. 1859-ben egy 21 fős osztag vezetőjeként jelen volt a rabszolgafelkelést kirobbantani szándékozó John Brown kivégzésénél is.

Jackson kiképzőtisztként csatlakozott a Konföderáció hadseregéhez és az általa felkészített és irányított „Stonewall-brigádok” hamarosan a déliek egyik legütőképesebb hadosztályává fejlődtek. Ragadványnevét és hírnevét az 1861-es Bull Run-i csatában szerezte, amikor katonáival kőfalként állta az északiak támadását, amely csata végül az Unió hadseregének egyik legszégyenletesebb visszavonulásával ért véget. Jackson a következő években további bravúrokkal tüntette ki magát: előbb a Shenandoa-völgyi hadjárat során villantotta meg zsenialitását, majd a polgárháború egyik legnagyobb ütközetében, a chancellorsville-i csatában elévülhetetlen érdemeket szerzett az északiak bekerítésében. Ez volt egyben az utolsó csatája is, mivel a forgatagban a déli katonák ellenségnek nézték és rálőttek. Bár a találatot túlélte és „csak” a bal karját kellett amputálni, néhány nappal később tüdőgyulladás végzett a legyengült katonatiszttel.

Jackson rabszolgasághoz való hozzáállásáról nem sokat tudunk. Sem az intézmény mellett, sem azzal szemben nem maradt fenn megnyilatkozása. Hasonlóan Lee tábornokhoz, Jackson maga is erősen hívő volt, így valószínűleg ő is osztotta a „szükséges rossz” gondolatát az amerikai Dél „sajátos intézményéről”. Azt azonban bizonyosan tudjuk, hogy szemben Lee-vel, ő határozottan emberségesebben bánt rabszolgáival. Visszaemlékezések szerint baráti viszonyt ápolt saját rabszolgáival, akik közül többet az ő kérésükre vásárolt meg. Gyermekkorában nagybátyja egyik rabszolgáját titokban olvasni tanította (ez ebben az időben még szigorúan tilos volt), majd felnőtt korában vasárnapi iskolát is szervezett a helyi feketék számára.

A Dél elnöke

Jefferson Davis igazi katonacsaládba született. Édesapja és nagybátyjai a függetlenségi háborúban, míg idősebb tetvérei (Davis volt szüleinek legkisebb, tizedik gyermeke) az 1812-es, Nagy-Britannia ellen vívott háborúban szolgáltak. Davis követte a családi példát és amint tehette, jelentkezett a West Point katonai akadémiára. 18 évesen mérsékelt szerepe volt a „Tojáslikőr lázadás” néven elhíresült incidensben, amikor a katonai iskola kadétjai lebuktak, miközben nagy mennyiségű alkoholt csempésztek be karácsony estére a szállásaikra. Számos elbocsátott társával ellentétben Davis megúszta az esetet néhány nap magánzárkával. Később szolgált a Mexikó ellen vívott háborúban és magát élete végéig leginkább katonaembernek tartotta.

A mexikói háborúból visszatérve Mississippi állam kormányzója szenátornak nevezte ki Davist, aki így ezt követően aktív részese volt az amerikai politikának. Erősen kampányolt amellett, hogy a mai Mexikó északkeleti részét is annektálja az Egyesült Államok, illetve ugyancsak eltökélt támogatója volt Kuba elfoglalásának. Mindkét célkitűzés azt szolgálta volna, hogy a rabszolgatartó területek aránya növekedjen az országban.

1853-ban a frissen megválasztott elnök, Franklin Pierce hadügyminiszterré nevezte ki az akkor negyvenes évei elején járó politikust. Ezen minőségében elérte, hogy a Kongresszus hosszú idő után először emelje a katonák fizetését, és a bevethető állomány létszámát 11.000-ről 15.000-re emelte. Érdekesség, hogy az ő nevéhez fűződik az amerikai tevés hadosztály megszervezése is. Davis volt ugyanis az, aki tevéket vásárolt Egyiptomból annak érdekében, hogy a nagy teherbírású állatokkal helyettesíthessék a sivatagos, nyugati területeken egyre inkább hasznavehetetlen lovakat. Bár a kísérlet ígéretesen indult, az amerikai teveállomány szinte teljes egésze elveszett a polgárháború során.

Miután Pierce-t 1858-ben Buchanan váltotta az elnöki székben, Davis is elvesztette miniszteri pozícióját, így visszatért a Szenátusba. Alig néhány hónappal a polgárháború kitörését megelőzően még az elszakadás ellen érvelt, és igyekezett egy olyan kompromisszumot tető alá hozni, amellyel megelőzhető lett volna a szakadás és a háború. Mindazonáltal meggyőződéssel vallotta, hogy az államoknak jogában áll kiválni az Unióból, így amikor Mississippi törvényhozása kihirdette a kiválást, egy pillanatig sem habozott, hogy melyik oldalra álljon.

Amikor 1861 februárjában összegyűlt a Konföderáció Alkotmányozó Gyűlése, a „rabszolgatartó, ültetvényes réteg bajnokának” tekintett Davis magától értetődő jelölt volt az elnöki tisztre és végül közfelkiáltással meg is választották ideiglenes elnöknek. Bár nagy szorgalommal vetette bele magát a munkába, inkább a háború menetére koncentrált, míg a belpolitikai ügyeket elhanyagolta. Számos politikai és katonai vezetővel éles konfliktusba keveredett, ami hosszú távon nagyban rontotta a Konföderáció túlélési esélyeit. Számos történész abban látja Davis legnagyobb hiányosságát, hogy mivel karrierje során szinte mindig kinevezés és nem választás útján jutott pozíciókba, nem tudott olyan hatékony és lelkesítő vezető lenni, mint Lincoln a másik oldalon.

Az északiak győzelmét követően Davis két éven keresztül raboskodott, és bár hazaárulással vádolták, ténylegesen sosem állították bíróság elé. A háború utáni években egy biztosítótársaságot vezetett és megírta emlékiratait a polgárháborúról. Egészen élete végéig nem volt hajlandó letenni a hűségesküt, így amerikai állampolgárság nélkül halt meg 1889-ben. Végül 1978-ban, az amerikai Kongresszus posztumusz visszállította az egyetlen déli elnök állampolgárságát, amit Jimmy Carter akkori elnök úgy jellemzett, mint „a megbékélés utolsó lépését”.

1. Kis konföderációs szobortörténet
2. A három nagy
3. A Konföderáció „alapító atyái”
4. Akik csatába vezették a délieket

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

22. A középkori egyház
V. Politikai intézmények, eszmék, ideológiák

• Bűnösök tértek jó útra és régi ellenfelek kötöttek barátságot Sziénai Szent Katalin szavainak hatására
• Nem a vallási ellentétek okozták VIII. Henrik szakítását Rómával
• Hogyan lett a középkor a sajtkészítés virágkora?
• Ahol a püspök felügyelte a legjobb bordélyházakat: a középkori London alvilága
• Állam az államok felett – így épült ki a középkori egyház hatalma
• A társadalmi homogenizáció véres eszköze – így született az inkvizíció
• Démoni kísértések – így éltek a korai kereszténység sivatagi remetéi
• Válás és vallásszakadás – így született meg az anglikán egyház
• Tiltott játékok, alkímia, érvágás: ilyen volt az oxfordi egyetemisták élete a középkorban