Az elfeledett romániai kibucok nyomában
Nem egyszerű egy polgárnak kivándorolni a sivatagba, ezért még itthon próbáltak felkészülni a földművelő, kollektív életmódra.
A csoportba lépés motivációi
A cionista mozgalmakról, valamint a kibucok kelet-közép-európai történetéről szinte alig tudunk, pedig a két világháború között, illetve a holokauszt után az Izraelbe kivándorolni szándékozó zsidó fiatalok számos esetben helyi szinten próbáltak felkészülni a kivándorlásra, kisebb-nagyobb sikerekkel. A kibuc életforma és a hozzákapcsolódó utópisztikus kísérlet gyakorlati megvalósítása felemás képet mutat, a mai napig viták tárgyát képezi. A kibuc olyan kollektív település ahol a vagyon egy jelentős része közös.
Az első kibucot romániai cionista bevándorlók alapították 1910-ben a Galileai-tó partján Deganya néven. Az első kibucnyikok nem mindennapi erőfeszítéssel teremtettek meg egy ideálisnak képzelt életformát. A kibucélet elsajátítása is ide tartozott, az utópisztikus közösségi lét, amelyet a kibucok kínáltak, azonban úgy tűnik, felemás sikerrel járt. Nem tudunk általános jelenségről beszélni, inkább egy-egy helyi sajátos „próbálkozásra” emlékeznek oral history interjúalanyok.
Ezek elemzésével szeretnénk árnyalni egy kicsit a képet. Kérdéseink a motiváció, a megvalósítás helyi szintjei, és a csalódás vagy épp a siker megélésére fókuszálnak. Mielőtt rátérnénk a kibucok helyi szintű bemutatására, mindenképp említést kell tennünk arról, hogy melyek voltak azok az általánosan megfogalmazható tényezők, amelyek a csoportba lépést motiválták; mitől függött az egyén csoporttudatának kialakulása?
A kivándorlás első hulláma
A két világháború között Palesztinába kivándorolni akaró zsidó fiatalok fő motivációja a cionista és szocialista eszme, valamint az 1920-as évek elején megjelenő antiszemita közhangulat volt. A Tanácsköztársaság bukása után Magyarországon – immár a trianoni területveszteségeket is elszenvedve – megindult a bűnbakkeresés. A fokozódó közhangulat nem kíméli az elcsatolt területeket sem, így Kolozsvárt és környékét sem.
Azért említjük elsőként ezt a várost, mert innen van konkrét adatunk a kivándorlás előkészületeire illetve a kibuc és az ún. haluctelepi létforma konkrét megélésére helyi szinten. Nem véletlen a romániai jelenség, hiszen ahogy azt már említettük, az első palesztinai kibucot is Romániából kivándorolt cionisták alapították. Ott, ahol erős vallásos zsidó közösség élt, a cionista mozgalmak is inkább teret kaptak, mint más asszimilált közösségek esetében.
A haluctelepek olyan mezőgazdasági és ipari képző központok voltak a két világháború között, amelyek a Palesztinába kivándorolni szándékozó zsidó fiatalokat készítették föl a nehéz fizikai munkára. Egy-egy ilyen telep átlagosan 15-20 fiatalt foglalkoztatott egyidejűleg, és a kertészeti, mezőgazdasági ismeretek átadása mellett szellemi oktatásban is részesítette őket. Romániában a két világháború között több cionista szervezet is működtetett haluctelepeket: a Betár, a Barisia, a Hasomér Hacair, a Hanoár Hacioni, a Gordonia stb.
Erdélyben Kolozsvárott, Nagyváradon, Apahidán, Szatmárnémetiben, Désen stb. működtek zsidó fiatalokat kiképző mezőgazdasági telepek. Az egyik legjelentősebb mozgalom a Hanoár Hacioni volt Romániában 1929-ben alakult meg a Hasomér szervezeten belüli szakadás eredményeként. Centrista cionista ifjúsági szervezetként megpróbált politikamentes maradni. A Hanoár Hacioni első szervezett kivándorlási akciójára 1934-ben került sor, 1939-ben pedig önálló kolóniát alapítottak Palesztinában Kfar Glickson néven.
Az erdélyi és regáti Hanoár Hacioni szervezetek 1932-ben bukaresti központtal közös irányítószervet hoztak létre Hisztadrut Olamith Hanoár Hacioni néven. Az első kolozsvári visszaemlékezés a következőképp mesél erről: „Az édesapám sokat harcolt a vallásos cionizmus jogaiért, és megvetette a haluckiképző telepeknek az alapjait Kolozsváron és a környéken. Tulajdonképpen a környező kisfalvakban szervezte ezt, én konkrétan Désre emlékszem. A fiatal zsidó gyerekeket gyűjtötte össze, olyanokat, akik ki akartak vándorolni. Mezőgazdasági munkára szervezte őket, amit úgy hívták, hogy hachsara. Kimentek falura, és tanultak kapálni, kaszálni, meg egyéb mezőgazdasági munkát végezni a parasztoktól.
Kollektívában éltek, és mezőgazdasági munkát tanultak, azzal, hogy később Palesztinában majd ezzel fognak foglalkozni. Hébert is tanultak, és héber dalokat énekeltek. Tulajdonképpen fölkészítették ezeket a fiatalokat a kivándorlásra. Különböző irányzatok voltak. Voltak a vallásosak, és voltak a vallástalanok, ők voltak inkább a baloldaliak. A papám a vallásosat szervezte. Apám nem volt szélsőséges, de ő Izraelt vallásosnak képzelte el. A fiatalokat arra is fölkészítette, hogy amikor majd kimennek Palesztinába, a kibucokban vallásos életet éljenek. Nem volt szélsőséges, mert akkor nem tudta volna ezt szervezni, hiszen a nagyon vallásosak szerint Izrael csak a messiás eljövetelekor alakul majd meg”.
A kivándorlás első hulláma Palesztinába a cionista mozgalmaknak volt köszönhető. Szinte mindegyik képviseltette magát, a radikális jobboldali mozgalomtól a politikamentes mozgalmakon keresztül a baloldali mozgalmakig.
A kivándorlás második hulláma
1945 tavaszán a koncentrációs táborok túlélői számára megnyílnak a kapuk, a jövőre kialakult tervek között sokak fejében egyetlen túlélési stratégiának a kivándorlás lehetősége maradt. A kivándorolni vagy otthonmaradni kérdés szinte minden túlélőben fölmerült. Fontos azonban látnunk, hogy a majdani zsidó hazába kivándorlók jelentős része a klasszikus cionista és ortodox (trianoni) területekről kerül ki továbbra is. Erdély mellett Kárpátalja szerepe volt jelentős. A cionisták teljes egészében, az ortodoxok pedig részben Palesztinát választották emigrációs célpontul a holokauszt után. Nem véletlen ez a jelenség, hiszen sem a cionisták, sem pedig az ortodoxok nem kötődtek annyira a magyar identitáshoz, mint a neológok többsége. A kivándorolni akarók legnagyobb része Auschwitzból tért haza, kisebb részük a többi koncentrációs táborból.
Egy marosvásárhelyi interjúalany így mesél a reményről, majd a kiábrándulásról: „Vonatra tizenhét éves koromban ültem először, mert jöttem haza Szentkeresztbányáról, 1948-ban, vagy lehet, hogy több voltam. De sokat nem ültem ott, mert Erdőszentgyörgyön összeszedtek, [és elvittek] Bakóba. Erdőszentgyörgyön volt egy Mordéháj Elemér nevű, ő szervezte az ifjúsági cionista csoportot, akik ott voltunk felkészítésen a bakói kibucban. Az vitt hatunkat, három fiút, engem, Kovács Mihályt és Lajost [Béla bátyja feleségének a testvérei] és három leányt. Hét hónapot voltam csak Bakóban. [Bözöd]Újfaluból csinált csoportot, voltunk vagy harmincan [Bakóban].
Nagyvárad, Medgyes, románok is voltak Olténiából. Tanultuk a hébert, héber éneket, aztán ott egy nagy kert volt, és a kertet kellett kapálni, hát minket nem kellett tanítsanak. Ez az Elemér tanított, pedig ott, Erdőszentgyörgyön egy úri családnak a fia volt. Ügyes, tanult fiú volt, aztán volt – azt már nem ismertem, annak a nevét –, aki főnök volt. Odatettek engemet, hogy gondozzam a tehenet. Én biza untam, és azt mondtam, hogy adják át másnak. Aztán így jártam a deszkagyárba, mindenik fiú dolgozott, de leányok egy sem, nem jártak munkába. Ami pénzt adtak a gyárban, azzal tartottuk fenn ezt a kibuct. A leányok közül is voltak nagyleányok, vénleányok, vagy négyen voltak, és a többi fiatalabbak. Volt egy fiatal, tizennyolc éves, az bement a vécébe, felállott a vécére, a villany hozzáért a hajához, és ott halt meg a vécében, megfeketedett, elégett. Felbomlott a kibuc, és mindenki hazament. Előttünk vittek el egy csoportot, kettőt is Izraelbe [Palesztinába], minket nem vittek el. Voltunk vagy harmincan, pedig jó lett volna, ha elvittek volna. Adtak bakancsot, adtak ruhát. Így aztán hazakerültünk.”
Ez is érdekelhet
A kivándorlások megszervezése, mint láthatjuk, nem volt teljesen zökkenőmentes. Voltak, akik kijutottak a Szentföldre, de volt, aki már nem tudott eljutni oda. Az okok a szervezetlenségre és a tapasztalatlanságra vezethetők vissza. A kivándorolni vágyók sokszor nem tudták, hogy mire is vállalkoznak.
