Ezer év a nyugati végeken: Zala megye a középkorban
Ezeréves lett Zala megye: a jubileumi évforduló nemcsak a megye, hanem a Magyar Állam korát, és történelmünk ismeretének fontosságát is jelképezi. Ezen jeles évforduló kapcsán Zala megye középkori történetét mutatjuk be, az Árpád-kor közigazgatási zűrzavarától a Hunyadiak uralmáig.
Zala megye születése
A magyarok 895-896-ban települtek be a Kárpát-medence területére. A 10. századdal kapcsolatos ismereteink azonban hiányosak, ugyanis minden kétséget kizáróan hiteles források hiányában a „történeti lyukakat” itt-ott kénytelenek vagyunk feltevésekkel befoltozni. Ez igaz erre a területre is: a Zalavár környékén élő szláv, avar és frank népesség minden bizonnyal háborítatlanul élt tovább a kialakuló magyar települések között, majd a 12. századra asszimilálódtak a magyarságba.
A 13-15. századi adatok (Thuróczy-krónika - 1488) arra utalnak, hogy ezen terület birtokosa a Lád nemzetség volt, amelyet más néven Vérbúlcsúnak neveztek. Az Árpádok valószínűleg a 955-ös augsburgi csata után terjesztették ki uralmukat a területre, miután a gyászos vereség hatására a Lád nemzetség hatalma meggyengült. A század végére Koppány birtokába került Somogy és valószínűleg Zala területe is, azáltal, hogy Taksony szakított a szeniorátus öröklési rendjével és helyette a primogenitura (elsőszülöttség) értelmében fiát, Gézát jelölte ki utódjának, cserébe pedig Koppány apját, Tar Szeréndet, akinek a régi rend szerint a trónt örökölnie kellett volna, ezzel a földterülettel kárpótolta a fejedelem.
Kolon megye
A vármegyék rendszerét első királyunk, Szent István hozta létre. Ennek célja az volt, hogy az uralkodó szervezett formában tudja gyakorolni törvényhozó és végrehajtó hatalmát a nép felett. A király uralkodása kezdetén leverte a régi öröklési rend értelmében a trónra igényt tartó somogyi és zalai területeket birtokló Koppány vezért, ezáltal a korona alá rendelve birtokait.
A királyi vármegye első székhelye Kolon volt. Nevére napjainkra már csak egy dűlőnév emlékeztet Balatonmagyaród és Zalakomár között, és a létrehozására azért volt szükség, mert a Balatont nyugat felől megközelítő út ellenőrzésére a Kis-Balaton két tározója közötti északi földnyelven elhelyezkedő Zalavár nem volt alkalmas. Kolon vára a Balatont nyugat felől megközelítő út mellett, valahol a mai Balatonmagyaród térségében épült fel, és rövidesen a környék központjává vált. A székhelyet később valószínűleg Szent László helyezte át Zalavárra, miután a korábbi út elvesztette jelentőségét.
István Kolon megye területét a veszprémi püspökség hatásköre alá rendelte, erre és a megye nevére 1009. évi oklevelében találunk bizonyítékot, amely egyben teljes képet ad a korabeli Veszprém egyházmegye kiterjedéséről, valamint bizonyos birtokoknak a veszprémi püspökségnek adományozását foglalja írásba, köztük Marcalfőét. A falu az oklevél szövege szerint „Kolon vár területén”, azaz Kolon megyében van. A közigazgatási egység kialakulásának folyamatára forrásaink alig-alig nyújtanak rálátást, de abban bizonyosak lehetünk, hogy Kolon megye alatt Somogy és Zala megyét kell értenünk. Ebben azért lehetünk biztosak, mert egyetlen 11. századi oklevél sem tesz említést Somogy megyéről. Egyes elképzelések szerint a megye területe a Drávától délre fekvő Szlavónia nagy részére is kiterjedt.
Mivel területe az ország szélére esett, nyugati fele több évszázadon át határvidéknek számított. A szomszédos Német-Római Császárságtól egy alig lakott sáv, a gyepűelve választotta el. Ezen belül húzódott az Árpád-korban maga a gyepű, amelyet őrhelyek, és erődítések vigyáztak, hogy támadás esetén fenn tudják tartani az ellenséget a királyi haderő megérkezéséig. A határvédelmet a térség felszínének tagoltsága is megkönnyítette.
A megye védelmi szerepe a 11. század végén szűnt meg, miután az országhatár I. László hódításai következtében a Muraköz nyugati részéhez került. Egy 1334-ben, tehát jóval a gyepűrendszer megszűnte után kelt oklevél megemlíti a Kerka vidéki, hétkutasi és csesztregi őröket, amiből arra következtethetünk, hogy a hajdani őrök kiváltságaik egy részét egészen a 14. század derekáig megtarthatták. A foglalkozásra utaló nevek máig fennmaradtak: Őri, Őrikozmadomján, Őriszentgyörgyvölgy.
Amennyiben a közigazgatási egység kialakulásáról beszélünk, okvetlenül említést kell tennünk az egyházszervezetről is, hisz a kettő szoros kölcsönhatásban állt egymással. Szent István a közigazgatás megszervezésével egy időben kezdte meg az egyházszervezet létrehozását is. Zala megye az 1002-ben alapított veszprémi püspökséghez tartozott, majd déli részét később az 1092-ben alapított zágrábihoz csatolták. Zalaváron 1019-ben István bencés apátságot hozott létre, amely Szent Adorján nevét kapta. Ezáltal – annak ellenére, hogy a közigazgatási centrum Kolon volt – Zalavár vált a környék egyházi központjává, majd a 11. század végétől fokozatosan a közigazgatási központ szerepét is átvette.
Honalapító királyunk utódai is folytatták az egyházszervezést, és szinte minden egyes Árpád-házi uralkodó nevéhez fűződik egy-egy monostor, vagy káptalan alapítása. I. András király 1055-ben, Tihanyban Szent Ányos tiszteletére alapított kolostort, amelynek alapítólevele az első eredetiben fennmaradt oklevelünk, és fontos nyelvemlékünk. A 12. században az egyházak alapításában mind nagyobb szerepet játszottak a magánszemélyek, azaz a világi főurak. Gutkeled nembeli Márton ispán 1138-1140 táján bencés monostort alapított Csatáron Szent Péter és Pál tiszteletére, és feleségével, Magdolnával együtt bőségesen ellátta adományokkal. Itt őrizték a Csatári-, vagy más néven Gutkeled bibliát is (a biblia a későbbiekben Admontba került, s később ezért Admonti bibliának is nevezték. A híres bibliát ma Bécsben őrzik.
Az első említéstől Kehidáig
Kolon később felbomlott Zala és Somogy megyékre, ami nem volt egyedülálló jelenség Magyarországon: a nagy területű megyék gyakran szakadtak kisebb részekre a közigazgatási feladatok (ez alatt itt főként az adószedést kell érteni) könnyebb elvégezhetősége érdekében. A zselicszentjakabi bencés apátság 1061. évi alapítólevele az alapító Ottót, mint „somogyi ispánt” említi, tehát a feldarabolódás valamikor a 11. század közepén következhetett be. Kolon szétesése mögött a közigazgatási rendszer megszilárdulása, valamint a magyar külpolitika az Adriai-tenger iránt feltámadó érdeklődése állhatott (I. András hadjáratot vezetett Dalmáciába).
A közigazgatási egység Zala, és nem Kolon néven való említése 1138-ban fordult elő először. A történelmi Zala vármegye mai területénél jóval nagyobb volt. A kelet-nyugat irányban elnyúló térség mai területén kívül magába foglalta a Balaton-felvidéket Balatonfüredig, Felsőörsig, és nyugaton hozzá tartozott az 1920-as trianoni békeszerződéssel a Szerb-Horvát-Szlovén Királysághoz csatolt Lendva és Csáktornya környéke, valamint a Muraköz is. A megye kiterjedése 1849-1861 között változott meg először, amikor a Muraközt ideiglenesen Horvát-Szlavóniához csatolták.
Az önálló Zala megye az Árpád-kori vármegyék legrégebbik formáját képviselte, azaz királyi vármegyeként működött, tehát a megyei szervezet rendkívül szoros kapcsolatban állt a királyi várszervezettel. Irányításában döntő szerepet játszottak a közvetlenül az uralkodóhoz kapcsolódó elemek; népességének jelentős hányada a II. András idején megindult nagy birtokadományozások előtt a királyi birtokszervezetekhez tartozott, s a megye élén a király által tetszés szerint leváltható ispán volt az uralkodó képviselője és döntéseinek végrehajtója. A megyésispán is gyakran vette igénybe a közigazgatási feladatok végrehajtásához a várispánság apparátusát.
A királyi vármegye egy másik jellegzetessége volt az, hogy az uralkodói birtoktestekre támaszkodva a megyei szervezet eltartására várnépeket rendelt a király, akik a vár körüli teendőket látták el, és bizonyos esetekben még a megye védelmében is részt vettek. Mindenféle munkát végeztek a várban és a vár körül, sáncot ástak, gyepüket, utakat, íveket, fegyvereket készítettek, fuvaroztak, eleséget szállítottak, az utakat, börtönöket őrizték s a mellett különböző mesterségeket űztek; még a hadi és egyéb dalok énekesei és hegedűsei (igricek, regösök, hegedősök) is közülük kerültek ki. Hajdani foglalkozásukat helynevek őrzik: Csatár, Vörrű, Lövő, Tárnok.
Zala a 13. században ugyanazokon a változásokon ment keresztül, mint a többi István korában alapított vármegye, azaz a megye „királyi” jellege egyre inkább háttérbe szorult. Azzal, hogy II. András a királyi birtokokat híveinek adományozta, felbomlott a királyi várszervezet. Az adományozások eredményeképp a megyei birtokviszonyok az előkelő nagybirtokosok javára módosultak. Az intézményrendszer átalakulásának másik oka az, hogy a 13. század elejétől kezdve a birtokos közszabadokra, mint királyi szerviensekre tekintettek, és jogaikat a 1222. évi Aranybullában szabták meg. A szervienseknek biztosított kiváltságok szintén a hagyományos vármegyerendszer felbomlását idézték elő: a szerviensek elváltak a megye szervezetétől, és a királytól függő szabadokká váltak.
A kehidai oklevél
E folyamat bizonyítéka, és egyben a kor egyik fontos dokumentuma Zalában keletkezett: az 1232-ben Kehidán kiadott - ma a Magyar Országos Levéltárban található - oklevél társadalomtörténetünk és jogtörténetünk egyik kimagasló emléke, a középnemesség területi csoportosulásának dokumentuma. Innen számítjuk a nemesi vármegye kezdetét, mai megyerendszerünk kialakulását. Az oklevélben a „a Zalán innen és túl lakó szerviensek” azt kérték a királytól, hogy maguk szolgáltathassanak igazságot ügyes-bajos ügyeikben. A király ezt engedélyezte, tehát 1232-ben Kehidán ülésezhetett az ország első nemesi bírósága. A szerviensek a veszprémi püspök és Oguz bán közti birtokvitában ítélkeztek.
A 13. század végén jelentek meg a megyékben a király által a megyésispán mellé rendelt a szolgabírák, akik az uralkodó nevében jártak el a peres ügyekben. Zalában a szolgabírák első említése 1312-ből származik. A nemesi bíróság intézményének megjelenése jelzi a megye fejlődésének útját, és az ún. nemesi vármegye kialakulását, a királyi és a megyei várszervezet végleges szétválását.
Városiasodás és középkori fejlődés
A városiasodás lassan haladt a középkori Magyar Királyságban. Először IV. Béla, a második honalapító próbálkozott városi rangú települések létrehozásával, és a városépítést, városfejlesztést népszerűsítő politikával a 13. század közepén. Valószínűleg ebben a korszakban kezdődött meg a mai megyeszékhely várossá alakulása, ugyanis Zalaegerszeg első említését egy 1247-ből származó szabályozásban olvashatjuk, Egurscug néven, 1293-ban pedig már Egerszeg néven említették. Zalában a század második felében a gazdasági, kereskedelmi és hadi utak Komáron keresztezték egymást, tehát itt jöttek létre először a megyében a városalapításhoz szükséges feltételek. Királyi udvarház már korábban is állt itt, és IV. Béla 1253-ban hospesi kiváltságokat és vásártartási jogot adományozott az udvarház körüli településnek.
Károly Róbert 1325. június 22-i oklevele arról tanúskodik, hogy a 14. század elejére jellemző kiskirályi hatalmaskodások Zalára is kiterjedtek, még ha nem is voltak olyan gyakoriak, mint az ország többi megyéjében, köszönhetően a nemesi vármegye intézményének korai kibontakozásának. Az oklevél szövege szerint a király elvette Kőszegi Jánostól a nyugati határ mentén fekvő zalai földjeit, megfosztva őt ezzel német szövetségeseitől, és helyette az ország közepén adott neki más területeket.
A Kőszegi család első zalai birtoka Kapornok volt, amit aztán több fontos vár is követett: Pölöske, Szigliget, Kanizsa, Lendva, Lenti (Nemti), Resznek és Tátika. Ezeken kívül a Kőszegiek uralma alá tartozott még Egerszeg, Pózva, Fancsika (Egervár mellett fekvő település volt, mely azóta Egervár része lett). Ugyanúgy, mint a többi tartományúr, a Kőszegiek is meg akarták szerezni a vezető pozíciókat azokban a megyékben ahol legnagyobb, és legfontosabb birtoktesteik feküdtek. A család tagjai közül néhányan egészen a királyi udvarig felkapaszkodtak, ezen kívül több megyének, köztük Zalának is a Kőszegiek közül került ki a megyésispánja.
Zsigmond király, aki köztudottan folyamatos pénzügyi problémákkal küszködött, és gyakran élt a területek pénzért cserébe való elzálogosításával, 1421. április 20-án kelt oklevelében 32 évre zálogba adta Keszthelyt és környékét Eberhard zágrábi püspöknek.
A középkorban a megye területe sok építészeti emlékkel gazdagodott. A már említett templomok, monostorok mellett várak is épültek, Kanizsán, Egerváron, Reziben és Lentiben.
A 14-15. században aztán megerősödtek a nagybirtokok, kiemelkedtek a magyar városfejlődésben oly nagy és sajátos szerepet játszó mezővárosok, amelyek lakossága már differenciálódott, de szabad királyi városi rangot nem nyertek. A Hunyadiak korában 34 mezővárosról tudunk. Ezek közül néhány a teljesség igénye nélkül, az első említésük évének feltüntetésével: Szemenye (1367), Lenti (1381), Szentgrót (1396), Bak (1400), Páka (1405), Kanizsa (1409), Keszthely és Zalaegerszeg (1421), Szepetnek (1435), Salomvár (1445), Nova (1446), Csapi (1459), Csesztreg (1469).
A Hunyadiak korában a növekvő létbiztonság miatt fejlődés következett be Zalában is, ez leginkább templomépítésekben nyilvánult meg. Csácsbozsokon és Egerváron csúcsíves téglatemplomok épültek, Zalaszentgyörgyön és Csesztregen pedig bővítették a templomot. A környék művészeti központja Mátyás korában kétségtelenül a Vas megye szélén fekvő Egervár volt, mely központja volt az Egervári család két megyében (Vas és Zala) elterülő birtokainak. Egervári László, horvát bán, a király testőrkapitánya, Szilézia kormányzója Egerváron templom és kolostor, a falutól keletre vár, északra díszes kápolna lapjait rakta le. A humanista főúr még tervei megvalósulása előtt meghalt 1496-ban.
Ezen folyamatok és történések által létrejött a nemesi vármegye stabil közigazgatási-gazdasági szervezete, amely egészen a 18. századig, azaz a török hódoltság korszakának lezárultáig többé-kevésbé változatlanul élt tovább, amikor is Zalában is megtörtént a megye újjászervezése.
