A vesztesnek nincs könyörület

2009. június 4. 10:03

A Magyarország felosztását célzó nemzetiségi törekvések nagyhatalmi támogatás nélkül semmit sem értek volna, igaz, az erre vonatkozó politikai állásfoglalás csak 1918 tavaszára alakult ki. A trianoni békeszerződésben azonban a korábban hangoztatott, igazságos elveket durván felrúgták. Ablonczy Balázs történészt, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének adjunktusát az 1920-as trauma előzményeiről, következményeiről és szindrómáiról kérdeztük.

Korábban

Közvélemény, kormányválság, nemzetiségek

1920. június 5-én mire ébredt Magyarország lakossága?

Budapesten a lapok már úgy jelentek meg, hogy tájékoztatták a közvéleményt a békeszerződésről, így egyrészt egy látens kormányválságra. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Simonyi-Semadam Sándor kormánya nem maradhat sokáig hatalmon; ha nem is június 5-én, de néhány nappal utána elkezdődtek a tárgyalások, pártközi egyeztetések.

Másrészt a lakosok fokozódó inflálódásra ébredhettek: ha a hétköznapokat nézzük, akkor azt láthatjuk, hogy a korona rohamosan veszített az értékéből. Ez mondjuk nem hasonlítható az 1945 utáni inflációhoz, de ahhoz képest, hogy a korona 1914 előtt elég stabil pénznek, jó valutának számított, mindenki azzal szembesült, hogy egyre kevesebbet ér a fizetése. Ez főként a középosztályt sújtotta a legerőteljesebben, amelynek 1914-hez képest közel 60-87 százalékkal esett az életszínvonala.

Harmadrészt az utcaképre hívnám fel a figyelmet. Budapest egy működő, ugyanakkor erőszakos város képét mutatta. Június-júliustól egészen novemberig abszolút elképzelhető volt, hogy az utcán elkapják az embert a különítményesek, vagy paramilitáris csoportok, és azt mondják az illetőnek, hogy igazolja magát, jóllehet erre semmiféle jogosítványuk nem volt. Előfordult az is, hogy a zsidós kinézetűeket megverték. Érzékelhető volt továbbá egy hatalmas méretű elkeseredettség.

Tehát egy elkeseredett, gazdasági összeomlásban és külpolitikai válságban lévő, nagyon nehezen lecsillapuló közélettel rendelkező volt ez a június 5-i Magyarország.

A közvélemény hogyan fogadta Trianont, milyen adataink vannak erről?

A korszakban még nem volt közvélemény-kutatás, de elég a másnapi lapokat megnéznünk: egyértelműen elítélték – politikai színezettől függetlenül, legyen szó akár liberális vagy jobboldali lapokról. Mindenki egy rettenetes tragédiaként élte meg. Az 1910-es népszámlálás szerint Magyarországnak (Horvátország nélkül) durván 10 millió magyar ajkú lakója volt, a békeszerződés ebből 3 milliót elcsatolt. Ez a területin túl egy olyan mértékű emberveszteség, hogy rokonai, vagy barátai szintjén mindenkit érintett.

A Horthy-korszakban azok a politikai erők, amelyek azt hirdették, hogy nincs szükség revízióra, gyakorlatilag csak a periférián mozogtak. Meglepő módon éppen a népi mozgalom számít ide, akik nagyon is szőrmentén kezelték ezt a kérdést. Számukra az akkori Magyarország szociális viszonyai voltak érdekesek, az ország demokratizálása vagy a földkérdés. A területi revízió őket nem nagyon foglalkoztatta. A polgári radikálisok között voltak még néhányan, akik így gondolták: ők más oldalról közelítették meg a kérdést. Szerintük először az ország demokratizálására, majd a szomszéd országokkal való megegyezésre van szükség, aztán esetleg szó lehet a revízióról.

De ha mondjuk elolvassuk a Jászi Oszkár-féle Huszadik század folytatásának szánt Századunkban Vámbéry Rusztemnek a Revízió tízparancsolata című művét, abban ő az etnikai revízió mellett foglalt állást. Vámbéry egyébiránt rendőri megfigyelés alatt állt, a rendszer abszolút baloldali ellenzékének számított. Az más kérdés, hogy számára a magyarországi közállapotok ostorozása mellett sem volt kérdéses, hogy a trianoni döntés nem maradhat annyiban.

Ezek szerint Trianon meghatározta a magyar politika irányvonalát?

Ebből lehet részben megérteni a két világháború közötti magyar kormánypolitikát. Volt ugyan személyes érintettsége is a politikusoknak, például Bethlennek és Telekinek, de rájuk a közvélemény hihetetlen nyomása nehezedett. Nem lehetett elképzelni magyar kormányt, amelyik nemet mond egy megvalósítható revízióra. Teleki Pál meg is mondta az egyik kormányülésen, hogy abba 24 óra alatt belebukna a magyar kormány. Az országban 400-420 ezer menekült volt, jórészt egy középosztálybeli tömeg, akiknek ez folytonos frusztráltságot, presztízsveszteséget jelentett. Az emberek személyes sorsuk megzuhanásaként élték meg Trianont.

Ha végigtekintünk az előzményeken, milyen okok vezettek Trianonhoz?

Számtalan dolgot kell megemlíteni. Nekem meggyőződésem, és nem is találtam ellenkező értelmű feldolgozást, hogy a háború nem úgy indult 1914-ben, hogy az antant fel akarta volna osztani, vagy meg akarta volna szüntetni az Osztrák-Magyar Monarchiát. Persze minden országban, tehát Nagy-Britanniában, Franciaországban és Oroszországban voltak olyan körök - pénzügyiek, világnézetiek, szlavofilek, szabadkőművesek - akiknek nem volt rokonszenves az Osztrák-Magyar Monarchia annak klerikális, reakciós és németbarát volta miatt. Ők úgy gondolták, hogy fel kell számolni. 1918 tavasza-nyara volt az az időpont, amikor ezekből valós politikai szándék lett, és az egyes országok külügyminisztériumai, vezérkari főnökségei elfogadták mindezt. Többféle út vezetett idáig, kezdve a a IV. Károly-féle különbéke kísérlettől a spa-i egyezményig. A háború kezdetén a legkomolyabb felosztó, területkiharapási szándékai egyébként Oroszországnak voltak: az orosz tervek között például az is szerepelt, hogy a Monarchia szlávlakta területeit ki kell vonni Bécs, illetve Budapest fennhatósága alól. Oroszország azonban 1917-ben kiszállt a háborúból.

A meghatározó okok között szokás emlegetni a magyarországi nemzetiségek kérdését is.

Igen, ez a másik lényeges ok. Mi hajlamosak vagyunk ezt elbagatellizálni, a szomszéd országok történészei meg rendszerint azt mondják, hogy ez egy jogos kompenzáció volt a rettenetes, szenvedésekkel teli nemzeti múltért. Szerintük az ezeréves magyar elnyomás végét, és a nemzeti üdvtörténetek a betetőzését az jelentette volna, ha minden nemzet önálló állami szuverenitáshoz jut a térségben. Ugyanakkor ezek a nemzetiségi mozgalmak, még a legerősebbek sem értek volna semmit, ha nincs mögöttük nagyhatalmi támogatás. Ha mondjuk Franciaország vagy Nagy-Britannia nincs elkötelezve 1918 közepétől a Monarchia felosztása felé, hogy egy ún. pufferzónát hozzanak létre, megakadályozva Németország keleti irányú, illetve a bolsevik Oroszország nyugati irányú előretörését, nem hiszem, hogy olyan sokat el tudott volna érni, mondjuk a szlovák nemzeti mozgalom.

Az elvesztett területek nagyjából 1919. március-áprilisára, vagy Felső-Magyarország esetében január elejére idegen megszállás alá kerültek. Olyan területekről nem volt nehéz vitatkozni, amelyek már megszállás alatt vannak. Az utódállamoknak is az volt a törekvése, hogy kész helyzetet teremtsenek. Nyugat-Magyarország, a mai Burgenland magyar katonai és polgári közigazgatás alatt maradt, bár nagyrészt ugyan elkerült Magyarországtól, de éppen az 1921-es soproni népszavazás mutatja, hogy ott volt egy bizonyos játéktér. Egy viszonylag ügyes magyar diplomácia, és a nem teljesen tiszta katonai és politikai eszközök vezetésével egy részét Magyarországon lehetett tartani. Ez a helyzet azonban nem állt fönt a többi elveszített terület esetében.

A magyar politika nem tiltakozott?

Nagyon fontosnak tartom annak hangsúlyozását, hogy a békekonferencián, 1919 januárja, tehát amikor megnyílt, és 1920 januárja között, amikor a magyar békedelegáció kiérkezett, nincsen magyar képviselet. Senki nem lobbizott Magyarországért, igaz, néhány kalandor így vagy úgy utat talált Párizsba, de őket senki nem vette komolyan, vagy kiutasították őket. De nem volt hivatalos magyar képviselet, mert az antant egyetlen magyar kormányt sem ismert el; legyen szó Károlyi Mihályról, Garbaiékról, Friedrich Istvánról vagy másokról.

1920 januárjában, amikor a magyar békedelegáció kiérkezett, gyakorlatilag minden le volt játszva. Az Amerikai Egyesült Államok elhagyta a békekonferenciát, mert nem értett egyet a békealkotási tervekkel, már aláírták a német, az osztrák és a bolgár békeszerződéseket, tehát gyakorlatilag minden lap le volt osztva. A szakértői bizottságokban meghúzták a határokat, ezeket a politikusok elfogadták. Mivel Magyarország akkor már túl kis falat volt, ezért nagyon kevés lehetőség volt arra, hogy a kedvéért felborogassanak bármit is.

Továbbá nem szabadna megfeledkezni arról sem, amiről pedig hajlamosak vagyunk: az Osztrák-Magyar Monarchia és benne Magyarország elvesztett egy háborút. Igaz, a Monarchia tulajdonképpen jól tartotta magát a háború végéig, senki nem számított erre, de végül elvesztette a háborút, és a vesztesekkel sajnos nem szoktak könyörületesen bánni. Az más kérdés, hogy a hangoztatott elvek mások voltak, mivel a békekonferencia vezetői állandóan azt hangsúlyozták, hogy létrehozzák a teljesen igazságos békét, kiemelve a népek önrendelkezési jogát. Ehhez képest a saját elveiket nagyon felrúgták.