Szkíta kincsek Budapesten

A sztyeppe ősi nomádjai

A szkítákra vonatkozó legfontosabb antik írott forrást Hérodotosz görög történetíró (i. e. 484–425) hagyományozta az utókorra. Hérodotosz az Isztrosz (Duna) torkolatvidékétől a Tanaisz (Don) folyóig húzódó sztyeppei térséget nevezte Szkítiának, a szkíták földjének, míg a Don és a Volga közti vidéket szerinte a szauromaták lakták. Az attól délre húzódó közép-ázsiai sztyeppéket a szakák, azaz az „ázsiai szkíták” uralták. Szkítia területén Hérodotosz több népet sorolt fel. Az Isztroszon (a Dunán) túlról megnevezettek közül a keleti eredetű szigünnákat és agathürszoszokat számos kutató az erdélyi és alföldi szkíta kori lakossággal azonosította. Hérodotosz tudósítása leginkább a kelet-európai szkítákra terjedt ki, mivel adatait többnyire maga gyűjtötte, amikor a Fekete-tenger északi partján lévő görög városban, Olbiában járt. A település lakói állandó kapcsolatban álltak a szomszédos területeken élő szkítákkal, velük és az ő földjeiken túl élő népekkel élénk kereskedelmet folytattak, egészen az Urál-hegységig.



A szkítákat, akik valószínűleg az iráni nyelvcsaládhoz tartoztak, a legősibb lovas nomád népek közé lehet sorolni. A lovas nomadizmusra utaló jelek az i.e. 9-8. században ismerhetők fel, a korábbiakhoz képest ez életmódbeli változásokhoz vezetett. A Belső-Ázsiában élő népek alkalmazkodtak a száraz sztyeppe viszonyaihoz és a lehető legjobban kiaknázták annak népességeltartó képességeit. Megfigyelték ugyanis, hogy vegetáció a tél elmúltával először az alföldi síkságokon éled újjá, majd amikor a területet a nap már teljesen kiszikkasztja, a hegyi legelők akkor térnek magukhoz. Az állatokat tehát célszerű volt tavasztól a magasabb hegyi tisztások felé mozgatni, így mindig megfelelő, dús füvű legelőket találtak. A nyarat a hegyekben és a fennsíkokon töltötték, majd a nyár végén állataikkal együtt ismét lassú mozgással megindultak az alföldi, tavasszal elhagyott szállás felé, amelyet általában víz mellett, védettebb helyen alakítottak ki. Ezt, a viszonylag állandó szálláshelyet nevezték téli szállásnak, itt építettek állandó hajlékokat maguknak, karámokat, ólakat az állatoknak, és itt tartalékolták a betakarított szénát is.



Az állatokat a pásztorok az állandó téli és a kevésbé állandó jellegű nyári szállás között mozgatták (transzhumáció). A nomadizmus ugyanakkor nem céltalan és véletlenszerű legeltető vándorlást jelentett, hanem évszázadok során kialakított legeltetési rendszert, amely radikálisan új gazdálkodáshoz vezetett a sztyeppéken. A két szállás közti vándorút hossza elsősorban az éghajlati adottságoktól függött: a csapadékosabb területeken ez általában rövidebb, 200–400 km, volt, míg a száraz kazah pusztákon sokszor az ezer kilométert is meghaladta. A legeltető útvonalak kialakulásában igen fontos szerepet játszott, hogy az állatok terelési útvonalán legyen ivóvíz, folyó, patak, tó vagy ásott kutak. A nomád életmód az állatállomány összetételének átalakulásához vezetett: kiszorultak ugyanis azok az állatfajok, amelyek nem viselték el a vándoroltatást. Az egykorú írott források s az állatcsontok vizsgálati eredményei azt bizonyítják, hogy a nomádok soha nem tartottak sertést és házi szárnyasokat, csordáikban juhokat és a lovakat terelgettek.



Az új gazdálkodási forma átalakította a sztyeppe társadalmát is. Alapegységévé általában a nagycsaládok váltak, amelyek élén a legidősebb férfi állt. Ez volt az optimális közösség, amely a nomadizáláshoz megfelelő nagyságú állatállományt kezelni tudott. A nomád gazdaság későbbi fejlődési szakaszában a vérségi rokonságon alapuló közösségek helyét általában a nem vérrokon közösségek (az ún. aulok) foglalták el. A föld, a legelőterület közösségi tulajdonban volt, az állatállományt pedig egy-egy nagycsalád birtokolta. A nomádok gazdagságát az állatállomány jelentette: ez képezte a közösségek megélhetési alapját, elvesztése katasztrofális következményekkel járt. A közösségek fegyverrel óvták állataikat, ami jól tetten érhető a földjükön utazó középkori szerzetesek beszámolóiban. A források előszeretettel emelték ki az ott élők harciasságát, harckészültségét, s azt, hogy gyermekkoruktól remekül ülik meg a lovat, mesterien bánnak az íjjal és más fegyverekkel. Az (állat)vagyon védelme minden fegyverfogásra alkalmas személynek szigorúan előírt kötelessége volt. Mivel ebbe a egészen gyermekük születéséig a fiatal nők is beletartoztak, a klasszikus görög irodalom számtalan amazon-legendát a pusztai nomádokról jegyzett fel. A pusztai nők fegyverforgatását a régészeti leletek is igazolják: a régészek számos női sírban bukkantak fegyverekre.



A nomádok védekezése gyakran alakult át támadássá. A törzsek nemzetségekbe szerveződtek, ezek azonban már egyáltalán nem a vérségi közösségen alapultak. Fontos volt a mitikus közös eredetám ám a nemzetségek az erőviszonyok átrendeződése miatt gyakran felbomlottak. Ezt a társadalmat komoly hierarchia jellemezte: a törzs élén a legerősebb nemzetség, illetve nemzetségfő állott, aki külön katonai kísérettel rendelkezett. A törzsek szövetségekbe tömörültek, s egy-egy ilyen törzsszövetség gyakran azonos volt egy-egy néppel, amely nagyjából azonos nyelven beszélt, közös származás- és etnikai tudattal rendelkezett. Az erős törzsszövetségek hódítás útján, vagy egyszerűen erőfölényük révén újabb és újabb törzseket, törzsszövetségeket gyűrtek uralmuk alá. Így alakultak ki az etnikailag már igen heterogén nagy nomád birodalmak. Az élükön álló uralkodónak korlátlan hatalma volt.

1. A sztyeppe ősi nomádjai
2. Kurgánok, városok, kézművesek
3. Szkíta leletek a Kárpát-medencében
4. Szkíták-hunok-magyarok

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

­ősz
Múlt-kor magazin 2019

• Széchenyi Zsigmond vadászkalandjai
• Az 1990. októberi taxisblokád
• Az amerikai modernizmus első nagyasszonya
• 1918 - Az őszirózsás forradalom tündöklése és bukása
• A zselízi Eszterházy-kastély
• 1849 - Az aradi vértanúk tragédiája
• A szesztilalom rettegett szélmalomharcosa
• A Drechsler-palota különc asztaltársasága
• Hét híresség, akit elutasítottak a seregtől

Szkíták Budapesten

A szkíták mindig benne voltak a magyar történelmi gondolkodásban, tanították, tanulmányozták, ott élt a régész és történész szakmán túl a közérdeklődésben - jelentette ki Hiller István oktatási és kulturális miniszter a Szkíta aranykincsek című kiállítás megnyitó ünnepségén a Magyar Nemzeti Múzeumban. A csaknem egy évtizedes háttérmunkával megvalósult tárlaton 800 m²-en több mint 1300 műtárgyat mutatnak be Németország, Kazahsztán, Oroszország, Románia, Ukrajna múzeumaiból és a Magyar Nemzeti Múzeum saját gyűjteményéből. Az utóbbi gyűjteményéből a közönség egyebek mellett nyílhegyeket, karkötőket, arany gyöngyöket, rozetta alakú ruhadíszeket, diadémokat, valamint fekvő szarvas alakú pajzsdíszt láthat. Az intézményben utoljára 1990-ben volt hasonló kiállítás, azóta nagyon sok új lelet került elő. A tárlaton szereplő lófejes csészét és a veretes arany tegezt is most először lehet megtekinteni. A kiállítást ismeretterjesztő előadássorozat, családi-, gyermek- és ifjúsági programok, tárlatvezetések, különleges, egyedi programok kísérik nyitvatartási időn túl is.

A kiállítás oldala