Vonattal a magyar riviérára: utazás a régi Magyarországon

2021. május 12. 10:01 Múlt-kor

Korábban

A munkásosztály a Balatonra megy

A második világháború minden korábbinál jobban szétzilálta a dualizmus kora óta gyakorlatilag változatlan posztfeudális társadalmi struktúrákat. A zsidó származású polgári réteg a holokauszt áldozata lett, a Horthy-rendszer bázisát képező „keresztény úri középosztály” megélhetését vesztve próbált túlélni vagy nyugatra emigrált. A kiépülő államszocialista rendszer új embereszménye, pillére a dolgozó munkás-paraszt lett.

A kommunista propaganda szerint az „úri osztály” elzárta a lehetőségeket a munkásosztály előtt a balatoni nyaralásokat illetően is. Eddig a Balaton az uralkodó osztályé volt, most már a népé! – hangzott a szlogen. Ez sarkított és erősen átpolitizált vélemény, de részben igaz: láthattuk, a balatoni idegenforgalom irányítóiban csak 1936-ban merült fel az ötlete annak, hogy fokozatosan az alacsonyabb társadalmi rétegek felé is nyitni lehetne. Elegendő a korabeli bulvár és társasági magazinban, a Színházi Életben megjelenő szálláshirdetéseket végigolvasnunk, hogy lássuk: a szállásadók célcsoportja kizárólag az „úri” közönség volt, akiket első osztályú és osztályon felüli „penziókban” vártak. Ezeket még egy jól fizetett szakmunkás sem tudta megfizetni.

A második világháborút követően a balatoni turizmus viszonylag gyorsan magára talált, bár jelentősen átalakult a háború előtti jellegéhez képest. A külföldi beutazó turizmus szinte teljesen megszűnt, a hazai belső turizmus került a fókuszba. Az államosítások során a balatoni villák gazdát cseréltek. A legnagyobb magánvillák új tulajdonosai általában vállalatok, üzemek lettek és szociális alapon a dolgozóik nyári pihenési lehetőségeit biztosították.

1949-től a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) a tó körül építkezésekbe fogott, és a legnagyobb államosított szállodák, panziók is irányításuk alá kerültek. Az új szálláshelyeknek köszönhetően az un. „szociálturisztika”, közkeletű nevén a szakszervezeti beutalók keretében Balatonra utazók száma ugrásszerű növekedésnek indult, az üdülővendég forgalom 1960-ra hozzávetőleg a húszszorosára növekedett, a balatoni turizmus ezzel szó szerint is tömegturizmussá vált.

Az 1960-as évekre a külföldi vendégforgalom is növekedésnek indult. Az 1956-os forradalom leverése utáni enyhülés és nyitás keretében előbb a „testvéri” szocialista országok turistái jelentek meg a kölcsönös vízummentességi megállapodások következtében, majd óvatos nyitás keretében előbb szervezett keretek között, később már egyéni beutazással is egyre több nyugati, zömmel osztrák és nyugatnémet vendég érkezett. Idővel a külföldiek tömeges jelenléte már a szociálturisztikát veszélyeztette, mert a szálláshelyek inkább a külföldi fizető vendégeknek adtak ki szobákat. További újdonságként 1958-tól kempingek kerültek kialakításra, 1965-ig összesen 25000 kemping férőhelyet létesítettek.

1969-től az új gazdasági mechanizmus hatására engedélyezték a partközeli, mezőgazdaságilag nem művehető területek üdülőcélú felparcellázását. Valóságos ingatlanspekulációs láz tört ki, különösen azok az egykori villatulajdonosok jártak jól, akik az államosítások után a megmaradt vagyonukat ezeknek a földterületeknek a felvásárlásába fektették, és most sokszoros haszonnal adhattak túl rajtuk.

A szállásadás új formáját jelentette, hogy a téeszesítés miatt egyre több gazdálkodó hagyott fel a tradicionális paraszti életmóddal és addig az idegenforgalomba be nem kapcsolt Balaton-környéki községekben szobakiadásba kezdett. Ezzel tehermentesítették ugyan az egyre telítettebb tóparti részeket, de a csatornázatlan területen megjelenő turizmus egyre inkább hozzájárult a tó ökoszisztémájának évtizedek óta tartó romlásának felgyorsulásához.

előző oldal következő oldal 3 / 4