Szabad emberként élhettek a Tudor-kori Angliában a feketék

2020. október 15. 10:48 Múlt-kor

Korábban

Fizetség és jogok

A szigetországba került feketék a Tudor-kori Angliában másokhoz hasonlóan fizetséget kaptak munkájukért. Talán a leghíresebb ilyen személy John Blanke, VII. és VIII. Henrik udvari zenésze volt. Blanke a fennmaradt adatok szerint 1507-ben (még VII. Henrik idején) napi nyolc pennyt kapott, ezt VIII. Henrik uralma alatt egy sikeres kérvénnyel megduplázta.

John Anthony, egy Doverben élő fekete tengerész 1620-ban 30 fontot plusz kamatot kapott a Silver Falcon nevű hajón végzett munkájáért. Bath earljének szakácsának a Devon megyei Towstockban, akit csak Szerecsen James-ként (James the Blackamoor) ismertek, negyedévente 1 fontot, azaz évi 4 fontot fizettek.

Nem minden dolgozó kapott azonban fix fizetést. Egy Harry Domingo nevű „mór” például, aki a skóciai Aberdeen városának alkalmazottja volt a 17. században, különböző feladatok elvégzéséért kapott alkalmanként pénzt. Ilyen kötelesség volt többek között egy kürt megfújása, amikor levelek érkeztek a királyi tanácstól.

Egyes színesbőrűek csupán kosztért és kvártélyért dolgoztak, az ő esetükben gyakran a ruházatukat is vendéglátójuk állta. James Stewart, Moray earlje, Skócia kormányzója például számos ruhát készíttetett „Nageir, a mór” számára az 1560-as években, köztük egy nyaknál bársonnyal bélelt köpenyt. Mások időről időre kaptak készpénzjutalmat, mint például az a névtelen „szerecsen”, akinek a Cecil család egy tagja adományozott hat shillinget 1622-ben.

A fekete jövevényeket a kor egyik legfontosabb intézménye, az anglikán egyház is befogadta: keresztelések, házasságkötések és temetések soráról maradtak fenn egyházi dokumentumok. Az egyházba való belépés a szélesebb társadalom általi elfogadást is jelentette.

1500 és 1640 között a feljegyzések alapján több mint 60 afrikait kereszteltek meg Angliában, ugyanezen időszakból tíz házasságról és majdnem 100 temetésről van tudomása a történetírásnak. Mivel különböző emberekről van szó a dokumentumokban, a számok összeadhatók: mind a házassághoz, mind az egyházi temetéshez szükség volt arra, hogy az illető meg legyen keresztelve.

A szabadság talán legkétségtelenebb jelzője azonban az, hogy az afrikaiak rendszerint tanúskodhattak az angol bíróságokon. 1548-ban egy Jacques Francis nevű fekete búvár, aki VIII. Henrik híres elsüllyedt hajója, a Mary Rose nevű karakk roncsából hozott a felszínre tárgyakat, tanúskodott az ügyben az Admiralitás bírósága előtt. Edward Swarthye (a „swarthy” melléknév jelentése „sötét bőrű”), a gloucestershire-i Sir Edward Wynter hordára pedig a Csillagkamara előtt tanúskodott egy ügyben 1597-ben.

A történelem során a rabszolgáktól és más, szabadnak nem minősülő személyektől rendszeresen megtagadták a bírósági eljárásokban való tanúskodást, mivel helyzetükből adódóan könnyen előfordulhatott, hogy egyszerűen azt mondják, amit gazdájuk diktált nekik. Bizonyára nem ez volt a helyzet, amikor 1609-ben éppen egy afrikai szolgafiú tanúskodása vezetett összeesküvésbe keveredett angol ura kivégzéséhez.

A 14. század előtt Anglia jobbágyai például nem tanúskodhattak uraik ellen, a Tudor-kori feketéknek azonban erre nem csupán Angliában, de a korai időszakban még az észak-amerikai gyarmatokon is lehetőségük nyílt, amíg szabad státuszuktól meg nem fosztották őket később. 1732-ben Virginiában már azt hirdették ki: „a fekete férfiak és nők természete olyan aljas és romlott, hogy tanúvallomásukra nem lehet bizonyossággal hagyatkozni.”

Az újkori rabszolgatartás és -kereskedelem sötét évszázadai alapján szinte magától értetődő feltételezés, hogy korábban sem vehették igazán emberszámba a feketéket Angliában, a bizonyítékok azonban nem erre utalnak. Anglia gyarmatainak létrehozása és az atlanti rabszolgakereskedelem beindulása előtt a szigetországba lépő afrikaiak mind szabadok voltak.

előző oldal 2 / 2