Nem sokáig tudott hazáján kívül élni az Ábel-trilógia szerzője, Tamási Áron

2024. május 26. 20:20 MTI

58 éve, 1966. május 26-án halt meg Tamási Áron Kossuth-díjas író, az Ábel-trilógia szerzője. Egyre súlyosbodó betegsége miatt már 1965-től kórházi ápolásra szorult, utolsó művét, a Vadrózsa ága című visszaemlékezését már betegágyán mondta tollba feleségének.

Tamási Áron (Kép forrása: Fortepan / Szalay Zoltán)

Korábban

Az erdélyi Farkaslakán született 1897. szeptember 20-án. 1917-ben hadiérettségit tett, és a gimnáziummal párhuzamosan a tiszti iskolát is elvégezte. 1918-ban részt vett a piavei csatában, helytállásáért vitézségi érmet és néhány nap szabadságot kapott, melynek letelte után már nem tért vissza a frontra.

1918 novemberében a kolozsvári egyetem jogi karára iratkozott be, de amikor románul kezdtek oktatni, átjelentkezett a kereskedelmi akadémiára. Diplomájának megszerzése után bankoknál dolgozott, ekkor indult írói pályafutása is: 1922-ben a Szász Tamás, a pogány című novellájával megnyerte a Keleti Újság novellapályázatát.

1923-ban a jobb megélhetés reményében – vagy szimplán kalandvágyból – az Egyesült Államokba utazott, ahol alkalmi munkákból élt, majd banktisztviselőként dolgozott. Kínzó honvágyát írással enyhítette, hazaküldött novelláiból állt össze Lélekindulás (1925) című kötete. A székely népballadák, népi mókák világát idéző könyvre felfigyelt a közönség és a kritikusok is. 1926-ban hazatért Kolozsvárra, az Újság munkatársa lett, kapcsolatba került az Erdélyi Helikon és a Korunk körével is.

1932-ben jelent meg legnépszerűbb regénye, az Ábel a rengetegben, amely később az Ábel az országban és az Ábel Amerikában című kötetekkel trilógiává állt össze. A Hegedűs Géza által „fenyőillatú remekműnek” aposztrofált regény zárómondata mára szállóigévé vált: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Későbbi műveit, a Jégtörő Mátyás című regényt, majd színműveit (Énekes madár, Tündöklő Jeromos, Csalóka szivárvány) is erős költőiség, a népmesék varázslata jellemezte.

Az író 1944-től Budapesten élt, 1945-47 között a Nemzetgyűlés képviselője, 1943-tól 1949-ig az MTA levelező tagja volt. A kommunista diktatúra kiépülése, 1949 után a mellőzöttség lett osztályrésze, ebben az időben jeleneteket, bábjátékokat írt. Csak 1953-ban jelenhetett meg önéletrajzi visszaemlékezéseinek újabb kötete, a Bölcső és bagoly, valamint a Hazai tükör című regénye.

1954-ben Kossuth-díjat kapott, s tagja lett az újjászervezett Hazafias Népfront Országos Tanácsának. Az 1956-os forradalom idején a rádióban is felolvasott Magyar fohász című írásában hitet tett a forradalom mellett, és a Parasztszövetség újjászervezését szorgalmazta.

A forradalom leverése után az Írószövetség decemberi gyűlésén felolvasta a Gond és hitvallás című nyilatkozatot, amelyben kiállt a levert forradalom célkitűzései, eszményei mellett. Egy évvel később jelentős külső nyomásra elhatárolta magát a forradalomtól, de a hatalmat az erkölcsi és esztétikai értékek méltánylására kérte. 1959-ben részt vett az Írószövetség újjáalakításában, 1963-ban a Béketanács elnökségi tagja lett.

Egyre súlyosbodó betegsége miatt 1965-től kórházi ápolásra szorult, utolsó művét, a Vadrózsa ága című visszaemlékezését már betegágyán mondta tollba feleségének. 1966. május 26-án halt meg Budapesten, végrendelete szerint szülőfalujában, Farkaslakán helyezték nyugalomra.

Emlékművét, amelyen műveinek jellegzetes alakjai találhatók, Szervátiusz Jenő és Tibor készítették, sírfeliratát az író maga fogalmazta: „Törzsében székely volt, fia Hunniának / Hűséges szolgája bomlott századának.”