Miért nem állították végül bíróság elé II. Vilmos német császárt az első világháborúért?

A vádak rendkívül súlyosak voltak: egy államfő nem csupán törvénytelen háborúba kezdett, de szörnyű atrocitások elkövetésére buzdította csapatait, akik végül több millió halottat és egy romba döntött kontinenst hagytak maguk után.

A vádlott eddigre a történelem egyik leggyűlöltebb és legvitatottabb alakja volt – olyan uralkodó, aki kiszámíthatatlan döntéseiről vált hírhedtté, valamint arról, hogy hajlamos volt csupán dacból is kitartani sokszor megmagyarázhatatlan tervei mellett.

Egyetlen gond volt csupán: a vádlott, II. Vilmos német császár nem tanúskodhatott – ekkor ugyanis már 75 éve halott volt.

Az évszázad bírósági eljárása lehetett volna, ha egy évszázaddal korábban folytatják le. II. Vilmos, Németország 1888 és 1918 között regnáló uralkodójának pere okafogyott volt, történészek és jogi szakértők folytatták le 2016-ban azért, hogy – reményeik szerint – megbirkózzanak a 20. század egyik nagy kérdésével: háborús bűnös volt-e a német császár?

E kérdésre Vilmos életében sosem született válasz. Habár az antant azzal vádolta, hogy a történelem egyik legvéresebb háborújának kirobbantójaként megszegte a nemzetközi törvényeket, csapatai pedig barbár cselekedeteket hajtottak végre a háború során, a volt uralkodó sosem állt bíróság elé.

Napjainkban e vádakat úgy értelmezzük, mint a háborús bűnök napjainkban használt fogalmának első csíráit. Az első világháború végén azonban Vilmos felelőssége a vérontásban heves vita tárgya volt, e vita pedig végül sosem ért nyugvópontra.

Maga az eljárás gondolata rendkívül radikálisnak számított a korban. Az első világháború előtt a háborúzásra úgy tekintettek a világ hatalmai, mint amire bármely államnak vagy államfőnek joga van, a ma háborús bűnöknek tekintett cselekedeteket pedig a háború velejárójának tartották.

A győztesek igazságérzete gyakorta megkívánta a történelem során, hogy saját atrocitásaik a szőnyeg alá legyenek söpörve, míg a veszteseket megbüntethették, vagy akár ki is végezhették az övéikért.

Az első világháború azonban teljességgel megváltoztatta a hadviselés arcát és a háború normáit. Az olyan új, korábban nem látott pusztító erővel bíró fegyverek bevetésével, mint a harckocsik, a nehéztüzérség és a harci gázok, mindkét oldal szinte elképzelhetetlenül nagy veszteségeket szenvedett el a több évnyi patthelyzetes küzdelem során. A háború mintegy 6,6 millió civil és 8 millió katona életét követelte.

Az atrocitások már a kezdettől fogva részét képezték a Nagy Háborúnak. Amikor 1914 augusztusában Németország lerohanta Belgiumot, a német csapatok belga civileket kezdtek el gyilkolni.

A több mint 5000 életet követelő mészárlásokat részben híresztelések váltották ki, miszerint a belga falvak lakói valójában veszélyes orvlövészek. E tömeggyilkosságok parázs vitát robbantottak ki arról, az erőszak mely formái igazolhatók háború idején.

Ahogy a háború előrehaladtával egyre több civil esett áldozatul, mind az antant, mind a központi hatalmak háborús bűnökkel vádolták egymást. Amikor azonban a háború véget ért, csupán az egyik oldalt kísérelték meg felelősségre vonni tetteiért.

Németország akkori kancellárja, Theobald von Bethmann-Hollweg 1914 augusztusában azt mondta, „a kardot kezünkbe nyomják” az ellenséges hatalmak fenyegetőzései. Az antant számára azonban úgy tűnt, II. Vilmos császár saját hatalmát arra használta fel, hogy háborúba kényszerítse a világot.

Amikor a harcok végeztével a felek összegyűltek a versailles-i béke feltételeit összeállítani, az antant ragaszkodott ahhoz, hogy azon túl, hogy Németországot kell terhelje a teljes felelősség a háborúért, Vilmost bíróság elé kell állítani háborús bűnösként.

A békeszerződés részeként az aláírók megegyeztek egy különleges bíróság összehívásában, amely eljár Vilmossal szemben „a nemzetközi erkölcs és a szerződések szentsége elleni legnagyobb bűn” általa történt elkövetése miatt. Az antanthatalmak hivatalosan is kérvényezték az excsászár kiadatását.

Precedens nélküli fejlemény volt ez: sohasem állítottak még államfőt bíróság elé egy háború kirobbantásáért, és habár Németország a háborút elveszítette, továbbra is maradtak szövetségesei és szimpatizánsai Európa-szerte.

Maga Vilmos ekkoriban a háború során semleges Hollandiában volt, ahová az együtt érző I. Vilma királynő meghívására menekült el hazájából. Itt kényelmes száműzetésben élt a Huis Doorn nevű kastélyban, saját – igen nagy értékű – ingóságai által körülvéve.

A nemzetközi nyomás ellenére Hollandia semlegességére hivatkozva megtagadta a volt uralkodó kiadatását. Mindeközben az antanthatalmak számára Vilmos bűnössége egyfajta hitkérdéssé vált, Nagy-Britanniában és Franciaországban még a parlamenti választásokon is rendkívül nagy súllyal bírt – az új brit miniszterelnök, David Lloyd George ígéretet is tett arra, hogy bíróság elé állítja és fel is akasztja a császárt.

Végül az antant országai közti belső viták és a hollandok állhatatossága útjába állt e törekvéseknek: II. Vilmost sosem adták ki külföldre, és nem indult ellene eljárás.

A versailles-i béke egyéb bírósági eljárásokat azonban eredményezett: 1921-ben a német legfelsőbb bíróság (Reichsgericht) Lipcsében egy sor háborús bűnöket tárgyaló perbe kezdett. Az úgynevezett lipcsei perek során csupán az eredetileg megvádolt személyek apró töredékét állították elő – a felhozott bűncselekmények a fosztogatástól a foglyokkal szembeni kegyetlenkedésig terjedtek.

Nem volt azonban egyetértés abban, hogy e perek megtartása törvényes volt-e, ráadásul a német bíróság német, és nem nemzetközi törvények alapján ítélkezett. A végkifejlettel egyik oldal sem volt elégedett: az antant számára a Lipcsében tartott perek üres színjáték voltak csupán, míg a németek a győztesek igazságszolgáltatását látták bennük, a nemzetközi hatáskörök durva túllépését.

A lipcsei folyamatnak meglehetősen erőtlenül szakadt vége: habár legalább 901 esetben merült fel háborús bűncselekmény gyanúja, mindössze 17 esetben indult eljárás. Az 1920-as évek végére a többi esetet ejtették, és a kevés elítélt közül elenyésző számban voltak, akik egyáltalán börtönbe kerültek.

Habár a lipcsei perek és a II. Vilmos felelőssége körüli vita kétségtelenül hozzájárultak napjaink nemzetközi törvényeinek megalapozásához és a háborús bűnösök nagyobb hatásfokú felelősségre vonásához, eredeti céljukban – hogy megbüntessenek mindenkit, aki háborús bűnt követett el vagy segített elő – kudarcot vallottak.

II. Vilmos sosem állt bíróság elé, és kényelmes száműzetésében érte a halál 1941-ben. A történészeket a mai napig megosztja az első világháború kirobbantásáért való felelősségének kérdése. Mi lett azonban a vége a posztumusz „tárgyalásnak”?

A „bíróság” határozata felemás volt. A történészek ugyan bűnösnek találták abban, hogy a semleges Belgium lerohanására utasította csapatait, minden egyéb vádpontban viszont felmentették.

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

tél
Múlt-kor magazin 2021

• A popzene és a politika az 1980-as és 1990-es években
• Holländer Margit lágerélményei
• Göring, az élvhajhász náci
• A középkori élet hét legkülönösebb veszélye
  
• A két Karátsonyi-kastély Beodrán
• A magyar könnyűzene az 1980-as években
• Az indián fogságnaplók üzenete
• Szendrey Júlia világai
• Vacsoraversenyek az 1930-as évek Budapestjén