Bár sokan a halálát kívánták, valószínűleg mégsem mérgezés lett Napóleon veszte

Napóleon gondoskodott róla, hogy ne csak hihetetlen életműve, hanem halála is kihívás elé állítsa azokat, akik meg akarják fejteni a császár összes titkát. Az elfogadható és érvekkel alátámasztható teóriáktól a teljesen elrugaszkodott összeesküvés-elméletekig számtalan lehetséges halálokot vizsgáltak meg a szakértők és laikusok egyaránt. Sokan arzénra gyanakodnak, mások szerint nem az ő teste feküdt a sírban vagy éppen nem is élt soha Szent Ilona szigetén. A tudomány mai állása szerint gyomorrák végzett a világhírű korzikaival 200 évvel ezelőtt.

Halál a szigeten

Ugyan Napóleonnak nem jutott igazán hosszú élet, mégis 1769-es születésétől 1821-es haláláig talán a történelem egyik legnagyobb ívű életpályáját járta be. Korzika szigetéről indulva apródból lett I. Napóleon néven császár 1804 és 1814 között, háborúival és világhatalmi ambícióival kétes hírnevet szerzett, elképzelhetetlen összegeket költött el háborúkra, melyek óriási emberáldozatokat követeltek, ezzel demográfiai és gazdasági válságba sodorva az egész kontinenst. 

Hiába száműzték egyszer Elba szigetére, újra visszatért és csak a nagyhatalmak összefogásának köszönhető, hogy a 100 napos második császárságának véget tudtak vetni Waterloonál 1815-ben. Másodszorra nem hibáztak: az Atlanti-óceán egyik távoli zugába, Szent Ilona szigetére száműzték a világ felforgatóját, akitől a legtöbb politikus még mindig rettegett.

Napóleont hat évnyi „raboskodás” után érte a halál 1821. május 5-én száműzetésének helyszínén, a szigeten található Longwood-házban. Már az áprilisban megfogalmazott végrendeletében utalást tett arra, hogy halála idő előtti és brit fogvatartói nem törekedtek életének megmentésére.

A halálát követő boncoláson 16 megfigyelő vett részt, közülük 7 fő rendelkezett orvosi végzettséggel. Egységes volt a konklúzió: Napóleon halálát gyomorrák okozta. Az orvosi szakvélemény azonban nem oszlatta el az egykor világuralomra törő Bonaparte halála körüli kételyeket.

A „korzikait” nem váratlanul érte el végzete, hónapokig hasi fájdalmaktól, hányingertől, éjszakai verejtékezéstől és láztól szenvedett. A tudósítások szerint emésztési nehézségei voltak, melyet jelentős súlyveszteség kísért. Mellette gyakori fejfájásra, fényérzékenységre panaszkodott, beszéde akadozóvá vált. Eszméletét május 4-én vesztette el, majd 5-én vonult örök nyugalomra a „kis káplár”.

Az első összeesküvés-elmélet Barry O’Meara ír orvos híresztelései által kapott szárnyra – aki Waterloo után Napóleon orvosa lett –, miszerint a sziget kormányzója, Sir Hudson Lowe utasította arra, hogy rövidítse meg Napóleon életét. Az eset után az orvost elbocsátották, de a szellem kiszabadult a palackból.

Az elmélet hihetőségét aláássa a tény, hogy a fogva tartott császár a síron túl is ezt a verziót szerette volna elhitetni a világgal. Bizonyíték mutatnak arra, hogy Napóleon és orvosa már életében egymás cinkosai voltak: O’Meara lelkes támogatója volt betegének, akár hamis orvosi jelentésekkel is segítette – volna – a még mindig visszatérni szándékozó francia hős „szökését” a szigetről.

A korabeli orvostudomány még nem rendelkezett azokkal a technológiákkal, amivel kimutatható lett volna arzén jelenléte, így egy esetleg gyilkossági kísérletre sem derülhetett fény. Egészen addig, amíg 100 évvel később egy svéd fogorvos újra fel nem fedezte a rejtélyes esetet. 

Az „arzén-vita”

A svéd orvos, Sten Forshufvud bizonyította Napóleon naplóbejegyzései alapján, hogy a halálos beteg az arzénmérgezés 31 lehetséges tünete közül 28-at produkált, ezért egy skót egyetemet kért fel, hogy végezzenek el egy arzénmérgezés nyomait kereső vizsgálatot. A neutron aktivációs analízist Napóleontól vett szőrszálmintákon végezték el, és a kutatás igazolta a svéd tudós feltevését: egyértelműen kimutatható volt az arzén jelenléte.

További szakavatottak – és sok lelkes amatőr – kezdték keresni a Longwood-háztartás arzén tárolásra és felhasználásra utaló nyomait. A naplófeljegyzésekben leírt tünetek és a mintákból kinyert arzénfelszívódásra vonatkozó adatok összecsengtek: valószínűleg csak bizonyos időközönként kapott mérget a fogságban tartott Napóleon. 

A britek mellett egy újabb lehetséges gyanúsítottként merült fel a császár korábbi hűséges társának, Charles Tristannak, Montholon márkijának a neve. Feleségét Napóleon elcsábította és mindenáron szabadulni akart a szigetről, ráadásul Napóleon végakaratának egyik kedvezményezettjeként akár anyagi haszonra is számíthatott.

A restaurált Bourbon dinasztiának legalább annyira érdekében állt Napóleon visszatartása, mint a briteknek. A teória szerint a Bourbonok azzal zsarolták a márkit, hogy nyilvánosságra hozzák sikkasztási ügyeit, ha nem segíti őket közvetetten a veszély elhárításában, azaz Bonaparte likvidálásában.

Nem mindenkit győzött meg a tudatos mérgezés elmélete: attól még, hogy arzén okozta Napóleon halálát, nem biztos, hogy valaki meg akarta ölni őt. Az 1980-as évektől elterjedt az a nézet, hogy a korabeli háztartásban elegendő mennyiségű méreganyag került a dicstelen halálú uralkodó szervezetébe.

Egy 19. századi háztartás nem nélkülözte az arzént: a kozmetikumok. a pecsétviasz, rovarirtó szerek, főzőedények és patkányméreg egyaránt tartalmazták a gyilkos méreganyagot.  Amikor a Newcastle-i Egyetem kémikusa egy longwoodi tapétadarab hulladékával kísérletezett, felfedezte, hogy a penész által gerjesztett mérgező gázok is vezethettek Napóleon halálához.

Napóleon gyermekének és első feleségének, valamint jelenkori emberektől vett hajminták alapján a 19. század első felében élt emberek szervezete százszoros mennyiségű arzént tartalmazott a ma élő emberekhez képest. Ezzel a „gyilkosság hívőknek” nem maradt semmilyen bizonyítékuk, mert a Napóleon testében kimutatható arzén forrására – hiába tudományos kutatások tömkelege – nincsen perdöntő magyarázat.

Elrugaszkodott elméletek és a valóság

Egy másik, valóságtól igazán elrugaszkodott elmélet szerint nem Napóleon halt meg a szigeten, hanem valaki egészen más. Az egyik legmegdöbbentőbb teória szerint a „száműzött” soha nem is járt Szent Ilona szigetén.

A vélekedés szerint Napóleont „helyettesítették” a száműzetésében, ő maga valójában Veronában élt visszavonultan, szemüvegeket árulva, egészen addig, amíg fiát meg nem akarta látogatni: a reménytelen kísérlet során a palota őrei lelőtték. Természetesen a történet hitelességét dokumentumokkal nem lehet alátámasztani.

Jean-Baptiste Cipriani, a Longwood-ház komornyikja kiemelt szerepet kapott a rejtélyben. 1818-as haláláig a birtokon dolgozott. majd hepatitisben elhunyt. Az elmélet szerint Napóleont kiásták sírjából és amikor 1840-ben a franciák igényt tartottak a maradványokra – hogy Párizsba szállítsák –, az üres sírba Cipriani testét helyezték el.

A gyanakvás indítéka elsősorban az, hogy a britek csak éjfélkor, lámpafénynél engedték megmutatni Napóleon maradványait. Miért csak két percig maradt nyitva a sír, mielőtt a hajóra szállították volna? A fanatikusok szerint még az sem kizárt, hogy a brit királyi család Westminsterben őrzi a holttestet.

A The Times 1821-ben így tudósított: „A Napóleon halála okozta szenzáció jó hatással lesz országunkra, különösen anyagi szempontból, hiszen az őrizetben tartása Szent Ilonán nem kevesebb, mint éves szinten 400.000 fontot emészt fel” – a tudósítás ugyan részletesen foglalkozik a császár életével és halálával, de az idézett rész inkább arra utal, hogy a britek vállára felesleges teherként nehezedett a háziőrizet fenntartása. 

Teóriák és összeesküvés-elméletek szárnyra kaptak – és fognak is – a császár halálát illetően, de a tudomány mai álláspontja szerint biztosan a gyomorrák okozta az uralkodó halálát. Az eredményeket megerősíti a családi genetika – édesapja és egyik lánytestvérének halálát szintén gyomorrák okozta – másrészt a korabeli étrend, különösen a gyümölcsök és zöldségek hiánya szintén növelték a megbetegedés kockázatát.

Végakarata legalább részben teljesült Napóleonnak, hiszen 1840-ben Lajos Fülöp király és Adolphe Thiers indítványára földi maradványait hazaszállították és az Invalidusok Palotájában helyezték végső nyugalomra.

Ugyan a hivatalosan elfogadott álláspont mellett valóban érdekesek a halála körül keringő „legendák”, a karizmatikus vezető élete – joggal – jóval nagyobb figyelemre érdemes, mint halálának bizonytalan körülményei.