A soknemzetiségű és vallási megoszlású, földrajzilag rendkívül eltérő adottságú Osztrák–Magyar Monarchia haderejének összetétele igen színes képet mutatott. A sokféleség az élelmezés területén is jelentkezett. Más volt az ízlése, szokása, igénye és lehetősége a magas hegységekben, dombvidéken, alföldön, tanyavilágban, falvakban vagy városokban élőknek, és mindez a társadalmi és gazdasági életben elfoglalt helyük szerint is változott. A hadseregben a katonák békebeli életvitelüktől és táplálkozási szokásaiktól lényegesen eltérő viszonyok közé kerültek. Az egységes kincstári élelmezési rendszer elsősorban a mindennapos bőséges kenyér- és húsfogyasztással tért el a polgári szokásoktól.

Az élelmezési utasítás szerint a katonáknak teljes, szabványos vagy tartalék adag járt. A szabványos porció a napi ellátmány volt, amely 700 g kenyeret vagy 400 g kétszersültet, 400 g marhahúst, 100 g főzeléket, 20 g zsírt, 30 g sót, 0,5 g paprikát vagy borsot, 1 g szárított leveszöldséget, két 46 g-os kávékonzervet és 18 g dohányt tartalmazott. Teljes adaggá 40 g főzelékkel, 5 g hagymával, 2 cl ecettel, 18 g dohánnyal és 0,5 l borral egészítették ki. A tartalék adagot 200 g kétszersült, 200 g húskonzerv, 30 g só, két 46 g-os kávékonzerv és 18 g dohány alkotta. Szükséghelyzetben biztosította az életben maradást, csak parancsra fogyaszthatták el. A tiszteknek ezen kívül minden porcióhoz 5 db szivar vagy 25 db cigaretta volt az illetménye.

A csapatok utánszállítással a szabványos és a tartalék porciót kapták meg. Teljes adagra helyszíni forrásokból kellett kiegészíteni vásárlás, harácsolás, zsákmányszerzés útján. Ezzel kímélték a hátországi készleteket, csökkentették a néha csak rendkívüli erőfeszítéssel megoldható utánszállítást. A helyszíni beszerzés azonban sok nehézséggel járt: a lakosok elvitték (eldugták, elpusztították) az élelmiszert, az ellenség kifosztotta és felperzselte a falvakat, máskor saját alakulatok „ették kopaszra” a területet.

Tábori hasügyminiszter

Az ellátás a parancsnokok, a hadbiztosok, az élelmezőszolgálat és a trén tevékenységétől függött. Dörzsölt élelmezőtisztek a „semmiből” is jól tartották a katonákat. Az előírások lehetővé tették pótlékok és pótszerek alkalmazását. Így szalámi, kolbász, szalonna, kakaó, csokoládé és egyéb finomság is került az asztalra, rum a kulacsokba. Ünnepnapok, elöljárók látogatása, győzelmek, kitüntetések, előléptetések, „szomszédolások” stb. alkalmából gazdag menázsit osztottak, nemzeti és vallási szokásokat is figyelembe vettek. Az alakulatok eleinte automatikusan megkapták járandóságukat, amelyet a helyszínen beszerzett élelemmel együtt pazarlóan elfogyasztottak. A megszállt területek gazdasági forrásaiból is merítettek. Hadműveleti szünetekben, állásháború idején a front mögött, továbbá a hátországban végzett mezőgazdasági munkából és rekvirálásból származó terményekkel javították az élelmezést. A frontra rendszeresen érkeztek szeretetadományok, csomagok, bennük sütemény, kolbász, szalonna, tepertő, dohányféleségek és az igazi bakacsemege, a sósborszesz, amelyet izmaik kenegetése helyett cukorral szopogattak el. A hazaiból pótolták az elmaradt kincstári menázsit, vagy változatosabbá tették az egyhangú menüt, a megunt marhahúst és konzervet. A „Komám, nincs egy jó kis hazaid?” kérdést gyakran követte lakmározás. Ám előfordult, hogy a küldeményeket „mögcenzúrázták”, azaz a legjobb falatok szőrén-szálán eltűntek.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2016. tél számában olvasható.