Leprások, vámpírok és uralkodói ereklyék: miért volt szokás holttesteket megcsonkítani a középkorban?

2020. május 30. 08:27 Jon Kaneko-James

A középkori Európában az erőszak és a büntetés nem ért véget a halállal. Az írországi Roscommon megyében található Lough Key közelében a 2005 és 2009 között zajló régészeti feltárások során 137 – a VIII. és a XIV. század között eltemetett – ember maradványaira bukkantak. Az elhantoltak között két férfinak is nagy méretű kövek voltak a szájában; az egyiknél olyan erővel történhetett a kőbehelyezés, hogy az állkapocs kimozdult a helyéről. A korabeli Európában azonban más okok miatt is többször feldarabolták, „kifilézték” a holttesteket, különösen az otthontól távol elhunyt uralkodók maradványait.

Korábban

Gyilkosság a halál után

Az angliai Walkington Wold-i bronzkori temető feltárása során, 1967 és 1969 között, a régészek hét, állkapocs nélküli emberi csontvázra bukkantak. Egy 2002-es, Ada Riccardi vezette olaszországi ásatás alkalmával pedig egy olyan férfi földi maradványait tárták fel, akinek arckoponyája súlyosan deformálódott a halálát követően az arcára helyezett és a szájába erőszakkal betuszkolt nagy méretű kövek miatt.

A nekrofóbia, vagyis a halottaktól való félelem nyomai számos középkori sírban fellelhetőek. Erre utalnak a kemencékben, kutakban, gödrökben, hatalmas kövek alatt vagy szokatlan pozíciókban feltárt emberi maradványok is; az elszigetelt temetőkben, határvidéken, folyók vagy utak mentén és az útkereszteződéseknél eltemetett halottak, illetve a csontvázakon post mortem, azaz halál utáni meghökkentő sérülések.

A holttestek ellen elkövetett „erőszakos cselekményeknek” számos mozgatórugója lehetett: a különféle betegségektől, fertőzésektől (lepra), a test fizikai deformitásától és a genetikailag öröklött defektusoktól – mint például a Down-szindrómás egyénektől – való félelem. A vallási-politikai közutálat tárgyát képező, az eretnekséggel vádolt, avagy keresztelőjük előtt elhalálozott, illetve boszorkány hírében álló személyek és öngyilkosok holttestei szintén különféle tortúrák elé nézhettek.

A középkori Itália, a Német-római Császárság és a Francia Királyság egyes régióiban a nemi erőszakot vagy öngyilkosságot elkövető, avagy az eretnekség bűnébe eső, nemkívánatos személyek (holt)testét a földön végighúzva vitték a bírósági tárgyalásra, ahol bűneik miatt elítélték és felakasztották őket.

Egy XIV. századi lille-i törvénykönyv szerint a női öngyilkosok tetemeit máglyán égették el csakúgy, mint a gyilkosság miatt elítélt személyeket. A XV. században élő itáliai jogtudós, Bertachinus dei Firmani egyenesen helyénvalónak és igazságosnak tartotta az öngyilkosság vétkébe esett személyek lefejezését. A holttestek megcsonkításának, megbénításának a gyakorlata a félelmen alapult: a középkori Európa lakói rettegtek az élőhalottaktól.

A XII. századi Angliában élő pap, bizonyos William of Newburgh számos történetet írt le sírjaikból felkelő lelkipásztorokról és egyszerű falusiakról, akiket csak lefejezés vagy szívük elégetése árán lehetett meggátolni abban, hogy újra és újra elhagyják koporsóikat. Nancy Caciola amerikai történész a középkori halottakról szóló könyvében kifejti, hogy különböző nációk különböző módokon próbálták megakadályozni azt, hogy halottaik elhagyják nyughelyüket.

Egy Herve Martin által lejegyzett breton népmesében például szerepel egy árnyékvilágba távozott pék, aki sírját elhagyva rendszeresen visszajárt a feleségéhez. Őt egy igen drasztikus módszerrel gátolták meg abban, hogy folytassa rémisztő túráit: a rokonok felnyitották a sírját, és eltörték mindkét lábát.

Az elmúlt évszázadokból számos temetkezési gyakorlatot ismerünk (a dél-olaszországi Capo Colonnában vagy az írországi Roscommon megyében például nagy méretű köveket, valóságos sziklákat helyeztek az elhunytak mellkasára), hogy a „vámpírt” a sírjában tartsák. A középkori Európában azonban más okok miatt is daraboltak fel, „filéztek ki” holttesteket.

következő oldal 1 / 4