Húsvétkor lett elegük az íreknek a brit önkényből

2016. április 25. 08:33 Apáti Anna Zita

Idén egész Írország ünnepel. Száz évvel ezelőtt kezdődött az a harc, amelynek köszönhetően az ország kivívta függetlenségét. Az idei választásokon elért eredményükkel pedig olyan pártok szereztek többséget az ír parlamentben, mint a Sinn Fein, és a Fianna Fáil, melyek nacionalista szellemisége a száz évvel ezelőtti időkből származik.

Korábban

Az évszázadok óta tartó brit fennhatóság megszüntetéséért, valamint az önkormányzatért folytatott eredménytelen parlamenti harcok után, 1916 elején az ír függetlenség hívei fegyveres felkelés szervezésébe fogtak. Az április 24-re, húsvét hétfőre tervezett támadáshoz az egész országból szerveződtek csapatok. Fegyvereket, lőszereket az Egyesült Államokból és Németországból vártak, melyet később az angol helyőrségektől elvett fegyverekkel egészítettek volna ki. Az első, hajókkal érkező szállítmányok után azonban az angolok tudomást szereztek külföldi segítségről és a fegyvereket a brit rendőrség lefoglalta Kerry partjainál. A német összeköttetést megszervező brit tisztviselőt, Sir Roger Casementet (1864-1916), aki az egyik szállítmánnyal együtt tért vissza egy német tengeralattjárón, letartóztatták, majd hazaárulásért kivégezték.

A felkelés egyik szervezője az Ír Önkéntesek (Irish Volunteers) vezetője, Eoin MacNeill volt, aki miután tudomást szerzett Casement letartóztatásáról, értesítette az Ír Köztársasági Testvériség (Irish Republican Brotherhood) vezetőjét, Patrick Pearse-t, és javasolta a támadás elhalasztását. Pearse azonban bízott abban, hogy Casement nem árulja el őket, és visszautasította MacNeill ajánlatát. MacNeill ekkor egy utolsó kísérletet tett. Húsvét vasárnap táviratokat és üzeneteket küldött szét, melyben leállította a szervezkedést, a hír azonban nem jutott el mindenhova.

1916. április 24-én a dublini felkelők egy csapata elfoglalta a Főposta épületét. A timpanonra kitűzték a köztársaság háromszínű lobogóját, melyen a „Poblacht na hEireann”, Ír Köztársaság felirat állt. A felkelés vezetője, Patrick Pearse, a független Ír Köztársaság Ideiglenes Kormányának nevében egy kiáltványt tett közzé, melyben függetlenséget, szabad választásokat követeltek, és a végsőkig tartó harcra szólítottak fel a brit birodalommal szemben.

A felhívás nyomán arra számítottak, hogy a dublini események hatására az egész országban fellángolnak majd a harcok. Ez azonban nem következett be. Csak kisebb megmozdulásokra került sor Meath, Kildoc és Killkenny környékén. Dublinban az Ír Köztársasági Testvériség irányítása alatt a harcosok száma csaknem kétezerre nőtt. Csatlakozott hozzájuk egy Amerikából érkezett kisebb csoport és kiegészültek a brit hadseregben szolgálatot teljesítő írekkel a francia frontról. A felkelés bukása után visszatértek az egységükhöz, és egy részüknek sikerült büntetlenül megúszniuk ezt a „kirándulást”.

A londoni kormányt váratlanul érte a felkelés híre, ennek ellenére határozottan reagált. Pár nap múlva húszezer brit katonát vontak össze az Ír-szigeten, a vezetéssel pedig a fronton már kipróbált Maxwell tábornokot bízták meg. A jobb felszerelés, a számbeli fölény és a tüzérségi erő megtette hatását. Az angolok elszigetelték egymástól, majd leverték a vidéki csapatokat. Dublinban visszafoglalták Főpályaudvart és a vár környékét. Az írek erősítés és utánpótlás hiányában csak a Főposta épületét tudták tartani.

Maxwell tábornok biztosra akart menni. Szögesdrótakadályt húzatott a Főposta épülete köré, ágyúkat állított fel a bejárattal szemben és naszádokat hívott a Liffey-folyóra. Tüzérségi tűz alá vette a belvárost, mely csakhamar lángokban állt. Nemcsak az elfoglalt épületek, hanem a környező lakóházak is. Az emberek az utcára futottak, a katonák pedig válogatás nélkül lőttek.

Április 29-én reggel Maxwell tábornok gyalogsági rohamot vezényelt a Főposta ellen, de nem járt sikerrel. A felkelők visszaverték a támadást, de nem tudtak kitörni az épületből, mivel körül voltak véve. Bár az épület jól védhető volt, az embereik fogytak, sok volt a sebesült, a lőszerkészletük a minimálisra csökkent, így nem maradt más választásuk: követet küldtek Maxwell tábornokhoz, hogy a megadás feltételeiről tárgyaljon. Maxwell tábornok azonban csak a feltétel nélküli fegyverletételt fogadta el. Néhány óra múlva a felkelők fegyvereiket földre dobva, feltett kézzel jöttek ki az épületből és megadták magukat. Mindannyiukat letartóztatták.

Az ír foglyokat a kilmainhami börtönbe szállították, ahol rögtönítélő bíróság előtt kellett felelniük tetteikért. Az ítélet nem váratott sokáig magára, többen életükkel fizettek bátorságukért. Golyó általi halálra ítélték többek között a Köztársasági kiáltvány aláíróit. A súlyos sebesülteket, akik nem bírtak lábra állni, székhez kötözve lőtték le.

A rögtönítélő bíróságok nagy szigorral jártak el, az elítéltekből azonban hősök, Írország mártírjai lettek. Köztük volt egy fiatalember, Michael Collins is, aki börtönbüntetést kapott, de megszökött, és a hat évvel később létrejött Ír Szabad Állam ideiglenes kormányának első miniszterelnöke lett 1922-ben. Egy addig ismeretlen amerikai állampolgár is elkerülte a halálos ítéletet: Eamon de Valera, aki tovább harcolt a köztársaságért, melynek 1959-1973 között az elnöke lett.