Hogyan élték túl a baptisták a Rákosi- és a Kádár-kort?

Hogyan élte meg a Rákosi- és a Kádár-korszakot a baptista hitközösség? Miként kezdett az államszocializmus a baptista egyház felszámolásához? Milyen nehézségeket, megszorításokat, szigorításokat és korlátozásokat kellett megélniük az egyházvezetőknek, lelkipásztoroknak és hívőknek? Az alábbiakban ezekre a kérdésekre keressük a választ.

Felszámolni az egyházakat

A kommunista párt ideológiai célkitűzései között szerepelt az egyházak felszámolása. Vallásos meggyőződés nélküli életet szorgalmaztak a munkástársadalom jövőjében, ahol a hitbeli meggyőződésektől és ideológiáktól mentes, csupán a szovjet értékrendnek és céloknak élő fiatalokat képzeltek el.

„Asszonynak kötelesség, leánynak dicsőség” gyermeket szülni – hirdette Rákosi Mátyás és a Ratkó-féle propaganda, amely semmibe vette az egyház alapvető intézményét, a házasságot, és felszólította az embereket az egyház szempontjából erkölcstelennek minősülő házasságon kívüli gyermekvállalásra. A sikeres karrierlehetőségre is a szovjet értékrend felvállalásán keresztül volt lehetőség. A materialista világszemlélet feltétele volt a főiskolára, egyetemre való bekerülésnek, vagy a munkahelyi előrejutásnak.

Rákosi már 1946 nyarán megkezdte az egyházak elleni támadását: első lépésként az összes egyesületet rendeleti úton feloszlatta. Megközelítőleg 1500 egyesületet érintett ez a rendelkezés, aminek következtében számos egyházi jellegű tevékenységet folytató közösség kényszerült befejezni tevékenységét. Ezt követően megkezdték az egyházvezetők lecserélését párthű szolgákra. Elsőként Ordass Lajos evangélikus püspököt tartóztatták le deviza-bűncselekményre hivatkozva, majd Ravasz László református püspöknek kellett lemondania.

Az evangélikus és református vezetőség „megtisztítása után” a nagyobb hatalmú katolikus egyház ellen indítottak hadjáratot. 1948-ban a parlament megszavazta az összes egyházi iskola államosítását. Az intézkedés 3148 katolikus iskolát érintett. Még ugyanebben az évben letartóztatták Mindszenty József bíboros-hercegprímást a köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés, kémkedés és valutaüzérkedés vádjára hivatkozva, és életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték. 1950-ben a kalocsai érsek aláírta az államhatalom által szorgalmazott megállapodást, ezzel elismerték a Magyar Népköztársaság alkotmányát, államrendjét, és vállalták a kötelezettséget, hogy felszólítják híveiket a szocialista társadalom építésére és támogatására.

Hogyan élte meg ezt az időt a baptista hitközösség? Miként kezdett az államszocializmus a baptista egyház felszámolásához? Milyen nehézségeket, megszorításokat, szigorításokat és korlátozásokat kellett megélniük az egyházvezetőknek, lelkipásztoroknak és hívőknek? Milyen hatással volt a baptista közösség alakulására a Rákosi- és a Kádár-kor? Az alábbiakban ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához szeretnék közelebb kerülni. Mindehhez a Bereczki Lajos szerkesztésében kiadásra került Krisztusért járva követségben című könyvet veszem alapul, amely a magyarországi baptisták 150 éves történetét mutatja be, emellett Kovács Géza baptista lelkipásztor Életutam; Keresztényként négy társadalmi rendszerben monográfiájára építkezem. 

'De a fejük meg az égben van!' 

A baptisták először 1950-ben érezték saját bőrükön az államszocializmus vallásfelszámoló törekvését. Ekkor Révai József népművelési miniszter a „Harc a klerikális reakció ellen” címet viselő beszámolójában a következőket mondta: „Fokoznunk kell a harcot a különböző szektákkal szemben is. Az adventista, jehovista, baptista és egyéb szekták vezetői a legtöbb esetben az amerikai imperializmus szolgálatában állnak – imperialista propagandaszervezetek.”

Révai József, a Magyar Kommunista Párt (MKP) Központi Vezetőségének tagja, a Szabad Nép főszerkesztője a munkahelyén

Ennek fényében az 50-es évek elején megkezdődtek az első kisebb ijesztgetések, hatósági megszorítások. Kovács Géza, az akkor Újpesten szolgáló baptista lelkipásztor a következőkre emlékezik: „1952-ben az Újpest Tanács VB felszólított, hogy – mint valamilyen egyesület – számoljunk el az előző év bevételeiről és kiadásairól. …én pontos elszámolást küldtem, de ugyanakkor megjegyeztem, hogy az 1947/33. tc. szerint nem egyesület, hanem teljes jogú egyház vagyunk. …a XIII. ker. Tanács VB beidézett, hogy a 'gyülekezet nyilvántartásba vétele' miatt jelenjek meg. A kerületben működő két gyülekezet taglétszámáról és az ott szolgálók neveiről érdeklődtek. Ingerülten kifogásolták, hogy a leányotthont még nem oszlattuk fel, holott az egyháznak erre nincs jogosítványa, követelték, hogy az utcán lévő keresztet ne világítsuk ki, és hogy záros határidőn belül hozzam be az ÁEH  által kiállított működési engedélyünket.” A lelkipásztor azt válaszolta, hogy a törvény által egyenjogúsított egyházként működnek, úgyhogy ha bármilyen követelésük van, azt írásban közöljék velük. Írásbeli felszólítás azonban nem érkezett. A további konfliktusforrás megszüntetése érdekében azonban a leányotthonban lakó öt lányt valóban elküldték, és nem világították ki többet a keresztet.

Néhány hónappal később, az ÁVH XIII. kerületi parancsnoksága rendelte be Kovács Gézát. Az idézésben arra is előre felszólították, hogy hozza magával a gyülekezet tagjainak névsorát. „(…) Ávós egyenruhában levő őrnagy fogadott. Amikor kiderült, hogy nem vittem névsort, éktelen dühbe tört ki. Én arra hivatkoztam, hogy Magyarországon szabad vallásgyakorlat van, a vallás magánügy. Erre az őrnagy: 'De önnek van névsora, és ide fogja hozni. Ön a béke ellensége, a szocializmus ellensége, reakciós pap!' Mikor elcsendesedett azt kérdeztem tőle: Látja az itt épülő lakótelepet? Ennek az építésvezetőnek a sztahanovista építésvezetője a mi gyülekezetünk tagja. Mi nem vagyunk a béke ellenségei, mi építjük a szocializmust. 'De a fejük meg az égben van!' – kiáltotta. 'Nem szégyelli magát, hogy tanár létére ilyen bolondságokra adta a fejét? Ön a mi egyetemünkön történelem tanári diplomát szerzett!' Én minden alkalommal a világtörténelem legnagyobb eseményéről tanítok – mondtam. Arról, hogy a mindenható Isten Fia, Jézus Krisztus eljött a földre, és halála és feltámadása által megváltást szerzett minden ember számára. (…) Hellyel kínált, beszélgettünk. (…) Elmondtam, hogy lettem hívő. (…) A névsor szóba se került többé.”

A fentiekben bemutatott konfliktusok ellenére Kovács Gézánál a következőket olvashatjuk: „Aktív missziómunkásként éltük át az 50-es éveket, úgy emlékszünk, hogy a mi közösségünkben az evangelizációs és a gyülekezetközi missziós tevékenységek is a legtöbb helyen – ha csökkentett intenzitással is, de – tovább folytak.” Ez a látszólagos ellentmondás azzal magyarázható, hogy 1948-1953 között a politikai vezetés a nagy történelmi egyházakkal folytatott harccal volt elfoglalva, aminek következtében a baptistákra vonatkozó bevezetett korlátozó intézkedések végrehajtatására és ellenőrzésére nem volt kellő kapacitás. (Vagy egyszerűen taktikai okokból nem fordítottak rá kellő figyelmet.)

A teljes figyelmüket ugyanis a nagy egyházak tájékán történő „rendteremtésre” fordították. Ahogyan az a fenti, Révai Józseftől származó idézetből is kiderült, elképzelés szintjén már megszületett a gondolat a szabadegyházak figyelemmel követésére és korlátozására is, de mindez a gyakorlatban a 60-as évek elejéig nem vált jelentőssé. 1956 októbere után ugyanis a megújult kommunista hatalom ismét a nagy egyházaknál kezdte meg „a rend visszaállítását”. A kisegyházak szerencséjére tehát ’56 után sem rájuk szegeződött az államhatalom szigorú tekintete. Ezt a baptista vezetők is tisztán látták.

„Komoly problémák kerültek rendezésre. A katolikusoknál a Mindszenthy ügy, a reformátusoknál a Papp László-féle nyilatkozat, az evangélikusoknál most kezdődnek a tárgyalások. Ha ezek a történelmi egyházakkal folytatott tárgyalások befejeződnek, a Szabadegyházakkal is sor kerül a megbeszélésekre” – mondta Szabó László, a Magyarországi Baptista Egyház akkori elnöke. Mindez azt igazolja, hogy a vezetőség pontosan érzékelte az 50-es évek végén bekövetkező változást, amely magával hozta a ’60-as évek elején már a gyakorlatban is jól érzékelhető, feléjük irányuló szigorodó ellenőrzést és felügyeletet.

1959: a változás éve

1955-ben került bevezetésre az a gyakorlat az ÁEH részéről, hogy csak az általuk kiállított igazolványokkal rendelkező lelkipásztorok végezhetnek szolgálatot, és csak a működési engedélyen feltüntetett helyeken. „Különösebb baj ezen a téren nincs” – mondta a baptista elnök ezzel kapcsolatosan még 1955-ben, ezzel is jelezve, hogy a rendelkezés érvényben van ugyan, de betartásának ellenőrzésére nem fordítottak komolyabb figyelmet. 

1959-ben Nagy József alelnök azonban már másképp nyilatkozott: „Az elmúlt fél év a szűkülő lehetőségek időszaka volt. A határozottan kemény kéz első alkalommal a Vaján meghirdetett ifjúsági találkozóval kapcsolatban mutatkozott.” Ekkor arra kényszerítették őket, hogy egy körlevelet adjanak ki, mely szerint az ÁEH tudta és engedélye nélkül semmilyen gyülekezeti alkalmat nem lehet tartani.

„Az ÁEH az utóbbi időben több olyan közösségi kérdésbe is beleszólt, ami eddig a magunk hatáskörébe tartozott. Tudomásul kell vennünk, hogy az ÁEH hozzájárulása nélkül egy lelkipásztor sem fogadhat el gyülekezeti meghívást… misszió utakkal ne provokáljuk a hatóságot. Igehirdetéssel csak azok szolgálhatnak, akiknek felhatalmazó igazolványuk van, és ők is csak ott, ahová az igazolványuk szól” – mondta 1959. november 26-án Szabó László, az egyház akkori elnöke.

A nyíracsádi baptista imaház (eredetileg zsinagóga) Fotó: Fortepan

1959-ig mondhatjuk azt, hogy a baptista gyülekezetek a korábbiakhoz hasonló módon, komoly fenyegetésektől és szigorításoktól mentesen élték mindennapjaikat. A törvénybeli módosítások apróbb változtatásokkal kijátszhatóak voltak, így kisebb cselekkel a korábbi időkhöz hasonló keretek között tudott működni az egyház. Megszüntették ugyan a Magyarországi Baptista Ifjúsági Szövetséget, de Ifjúsági Bizottság néven tovább munkálkodhattak. Balatonföldváron és Tahiban az évenként megrendezésre kerülő evangelizációs tábor helyett nyári tábornak nevezett üdültetéseket szerveztek. Beszüntették a gyerekeknek szóló vasárnapi iskolát, mivel iskolát egyház nem működtethetett, de vasárnapi gyermek-bibliakör néven tovább létezhetett a csoport. 

„1960. december 30-án dörgés nélkül jött a villámcsapás” – írja Kovács Géza. Ezen a napon az ÁEH megvonta bizalmát Szabó Lászlótól, az egyház akkori elnökétől. Szabó László nemcsak a Magyarországi Baptista Egyház elnöke volt, hanem a Szabadegyházak Tanácsának elnöke, a Békehírnök címet viselő baptista újság felelős szerkesztője, valamint a Nap utcai gyülekezet lelkipásztora is. Az ÁEH nem fogalmazta meg konkrétan a félreállítása okát, csupán annyit közöltek: ha Szabó László nem mond le, és nem vonul vissza önként, akkor nyilvánosságra hozzák a „bűneit”, amiből aztán nagy baja lesz neki és az egyháznak is. Így aztán betegségre hivatkozva lemondott. 

Szabó László félreállításával a megüresedett pozíciókat – az egyházelnökség kivételével – az államhatalom egy párthű férfira, Palotai Sándorra bízta. Palotairól a baptista közösség egyöntetűen negatívan nyilatkozott. Kovács Gézától a következőket olvashatjuk: „Istentelenül élő, de a Bibliát és a kisegyházakat jól ismerő és ügyesen manőverező ember, aki teljes mértékben érvényre juttatta az ÁEH és a Párt szempontjait, de legjobban saját anyagi céljait igyekezett elérni. Mértéktelen kapzsiságát csak hiúsága múlta felül. (…) Sokarcú ember volt: tudott nyájas lenni, prédikálni, de – ha érdekei, vagy pártmegbízatása úgy kívánta – kegyetlenül 'elintézett' bárkit. Róka ravaszságával, kígyó okosságával, és ha kellett, az oroszlán erőszakosságával vitte véghez az ÁEH akaratát. Többször nősült, de családi és magánélete mindenki számára mindvégig rejtély maradt. Később tudtuk meg, hogy az adventisták erkölcsi okok miatt korábban kizárták a gyülekezetből.”

„Átlagon felüli ravaszsága és gátlástalansága az általános műveltség és jó modor teljes hiányával társult, (…) végletek között cikázó személyisége munkatársait számtalanszor a legteljesebb kétségbeesésbe sodorta. Ha kedve úgy hozta, zavarba ejtő nyájasságával bűvölte meg hallgatóit és osztogatta a kisegyházaktól összeharácsolt kegyadományokat. Ám ha kedve bezordult – s ez volt gyakoribb –, gátat nem ismerve gorombáskodott (…) Az a felső beosztású egyházvezető, vagy többdiplomás lelkipásztor, akit a diktátor 'vén hülyének' titulált, vajon mit felelhetett volna erre?” – írja Győri Kornél Vizsgáljuk meg útjainkat című tanulmányában Palotai Sándorról.

Győri Kornél egy személyes tapasztalatról is beszámol a „diktátorral” kapcsolatosan: „1966-ban, a mindannyiunk által becsült Kovács Imre egyházelnöksége idején vonatkimaradás miatt több órás késéssel érkeztem meg az akkori Alkotmányozó Bizottság tárgyalására. Teljesen elcsigázott társaságot találtam együtt. A megbeszélést 'vezető' Palotai Sándor éppen kiment néhány percre. Imre bátyám akkor rám emelte tekintetét és elkínzottan mondta: 'Fiam, mi már teljesen kikészültünk. Ez az ember maga a Sátán! Senki sem ellenkezett' (…)” Palotai tehát szép lassan átvette a vezető beosztású pozíciókat: először a baptista egyház „tanácsadójaként” mutatták be, majd a Szabadegyházak Tanácsa (SZET) ügyvezető igazgatója, végül a Békehírnök főszerkesztője lett, hogy legyen valaki, aki „megmenti” a szerintük haldokló lapot.

1961 Kovács Géza újpesti lelkipásztor életében is komoly változást hozott. Az ideiglenes háromtagú elnökség tagjaként tőle is megkérdezték, hogy kit javasol a Magyarországi Baptista Egyház új elnökének. Az ÁEH a kérdés feltevése előtt már korábban határozottan javasolta ajánlásra Baranyai Mihályt, azonban Kovács Géza nem értett egyet ezzel. „Baranyai Mihály koránál és egyéniségénél fogva is nem alkalmas” – érvelt akkor a 72 éves Baranyai elnökjelölése ellen. „Nagyon rossz néven vették az ellenkezésemet. A vállalt és kimondott véleményemnek gyors következménye lett.”

A következő évre szóló lelkipásztori igazolványa (más néven működési engedélye) ugyanis nem érkezett meg. Palotai Sándor azt javasolta, hogy írjon egy levelet az ÁEH felé, melyben önkritikát gyakorol. Kovács ekkor szegényparaszti származására, és a számos kiváló dolgozóval bíró újpesti gyülekezetére hivatkozva visszakaphatta az igazolványát. A történet azonban itt még nem zárult le. 1961 júliusában ugyanis Palotai Sándor közölte vele, hogy két héten belül a családjával együtt el kell hagynia Budapestet és az újpesti lelkipásztori szolgálatát. „(…) Akkori elképzelésem szerint onnan terveztem majd nyugdíjba menni. Döbbenetemben azt makogtam: de hát miért, mit vétettem? Nem tudjuk megmondani, hogy miért, de te értelmes ember vagy, gondolj ötöt és abban benne van – volt a válasz.”

Ócsa: egy esettanulmány

Kovács Géza ekkor saját akaratán kívül, az államhatalom kedvének kiszolgáltatva az ócsai baptista gyülekezet lelkipásztora lett. Itt újabb „államügy” gerjesztett konfliktust: „Az ócsai imaház kicsi volt és különösen korszerűtlen. Vályogból épült és agyagpadlós volt akkor, amikor a gyülekezet tagjai kevés kivétellel már hajópadlós, vagy parkettás szobában laktak. Nagy lelkesedéssel új imaház építésébe kezdtek. 1957-ben építési engedélyt is kaptak. A probléma, és a gyülekezeten belül gerjedő meghasonlás abból fakadt, hogy a pásztor irányításával kiemelkedően szép templomot akartak építeni: vörös Ábrahám-hegyi ciklonkőből. A kő ideszállítása, majd megfelelő kőfaragó és hívő szakemberek megtalálása, megszervezése sok időt vett igénybe. Ezen túl a kő faragása és a faragott kőből való építkezés időigényes munka volt. Közben letelt a két év és az építési engedély lejárt. Meg kellett volna újítani a hivatalos iratot, hogy a munkálatok tovább folyhassanak. Ám az ÁEH ehhez ekkor már nem járult hozzá.”

Ez a hivatali intézkedés óriási traumát okozott a gyülekezetnek. Hetényi Pál, az akkori ócsai lelkipásztor minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy újra megkaphassák az engedélyt, de intézkedéseivel csak annyit ért el, hogy az ÁEH bevonta az ő lelkipásztori igazolványát is. A gyülekezet meghasonlása abból eredt, hogy egyesek lelkipásztoruk mellé álltak, és az ügy mártírjaként tekintettek rá, míg mások, akik kezdettől fogva ellenezték a különleges kőtemplom építését, saját igazukat erősítették: ha hagyományos módon építkeztek volna, már készen is lehetne az új imaház.

Kovács Géza a megosztott gyülekezet új lelkipásztoraként megpróbált békességet teremteni. Bejelentette, hogy nem oszt úrvacsorát, amíg a konfliktus nem rendeződik a gyülekezeti tagok között. Meghallgatott minden felet, de határozott állásfoglalás helyett csak annyit ír könyvében: „az akkori politikai szituációban valóban nem volt helyes ilyen kőtemplomot tervezni.” A további konfliktusgerjesztés helyett a békességre törekedve elbeszélgetett a két oldal „leghangosabb képviselőivel”, akik aztán belátták, hogy a köztük levő ellenségeskedés „nem Istentől jövő”.

A gyülekezet „lelki megújulása” vonzóvá tette az istentiszteleteket, aminek az lett a következménye, hogy a látogatók már nem fértek el az imaházban. Kovács Géza a régi imaház kibővítését, illetve apróbb korszerűsítési munkákat kezdeményezett. Természetesen mindezt az ÁEH tudtán kívül: „főszempont volt a gyorsaság, hogy mire bárki felfigyel rá, már legyen készen. Az illetékes hatóságok nem is léptek közbe.”

Amilyen hirtelen és váratlan volt Kovács Géza eltávolítása az újpesti gyülekezetből, olyan váratlan volt visszarendelése is. Huszonkilenc hónapot töltött családjával Ócsán. A visszarendelés azonban nem volt hátsó szándék nélküli: az ÁEH és Palotai Sándor abban bíztak, hogy az ideiglenes eltávolítással kellőképp megtörték a lelkipásztort, aki szolgálatkész, párthű emberként tér majd vissza. Első követelményükkel már 1964 tavaszán előálltak: „a baptista közösségben központosítani kell a gyülekezetek adakozását és ezzel együtt a lelkipásztorok fizetését. Ki kell alakítani azt a rendet, hogy minden gyülekezet küldje be a hívek adakozását a központba. A beküldött pénzzel aztán az egyház központja gazdálkodna, központilag állapítanák meg minden lelkipásztor méltányos fizetését. ”

Kovács Gézának nem tetszett az ötlet: „mi az önálló gyülekezetek felelősségében gondolkodunk”. Az ellenvélemény következménye vita lett, aminek végeredményeként az osztályvezető kézfogás nélkül, a következő szavakkal küldte el a pásztort: „úgy látszik ön nem lesz egyházának a pénzügyminisztere.” Természetesen ez az egyszemélyes ellenállás nem tudta megfékezni az ÁEH tervét, és a lelkipásztorok fizetésének központosítása 1965-ben megtörtént.

Nem sokkal később újabb problémák jöttek. Fegyelmi eljárást indítottak Kovács Géza ellen, mert Tahiban „üdültetés helyett evangelizálást folytatott”. Az ítélet szerint újra el kellett hagynia családjával együtt Budapestet, és vidéki szolgálatot kellett vállalnia. Szigetszentmiklóst jelölték ki számára. Felesége azonban levelet írt az ÁEH főelőadójához, amelyben azt kérte, hogy a két nagyobb fiúk Újpesten fejezhesse be az iskolai tanévet, mert egyikük abban az évben készült az érettségire, a másik pedig az általános iskola nyolcadik osztályát végezte. „A feleségem levelére rendkívül gyorsan, 24 órán belül, és rendkívül hevesen reagáltak az egyházunk vezetői. (Az ÁEH ugrasztotta őket.) Kocsival jöttek értem, és kérték, hogy vigyem magammal a lelkipásztori igazolványomat. Statáriális gyorsasággal bíráskodást folytattak, és kimondták, hogy mivel én a feleségemet is felhasználva taktikázom velük, elveszik igazolványomat, és soha többé, sehol nem lehetek lelkipásztor.”

Kovács Géza ezt követően polgári munkahelyet vállalt, a Chinoin vegyészeti és gyógyszergyár segédmunkása lett. Nem adta fel azonban lelkipásztori szolgálatát sem, a bátrabb gyülekezeteket, melyek engedély nélkül is fel mertek kérni prédikátorokat, gyakran látogatta. Ezt a turpisságot az ÁEH kifigyelte, és felajánlották neki: „Ha abbahagyod az országjárást, megkapod Budafokot.” Így lett Kovács Géza a budafoki baptista gyülekezet lelkipásztora, ahonnan aztán még számtalan helyre sodródott kalandos életében.

Enyhülő politikai nyomás

Egy résztvevő magnószalagra rögzíti Billy Graham, amerikai baptista egyházi vezető prédikációját a pécsi székesegyház előtti Dóm téren tartott igehirdetésen az evangélista 1985-ös magyarországi látogatásakor

Az 1970-1980-as években már jóval kevesebb konfliktussal és erőszakos zavarkeltéssel kellett a baptista közösségnek megbirkóznia. Ennek oka egyrészt az volt, hogy a lelkipásztorok és a gyülekezetek „betörtek”: megtanultak alkalmazkodni a fennálló viszonyokhoz. Megszokták, hogy „idegen” lelkipásztorokat csak előzetes hozzájárulás után lehetett meghívni, valamint elfogadták, hogy Tahiban és Balatonföldváron csak tényleges üdültetés folyhat.

A konfliktusok enyhülésében közrejátszott az is, hogy a politikai nyomás lassan, de fokozatosan enyhült. A 70-es évek második felében például már megjelenhettek – természetesen csak turistaként – nyugati missziósok, és ekkor már tömegével osztogatták az illegálisan behozott evangéliumi iratmissziós könyveket is. (Kovács Géza ezzel kapcsolatban megjegyzi: amikor az imaházat építették, külön titkos helyiséget hoztak létre a könyvraktár részére az alagsorban, ahová a törvényellenesnek számító vallási műveket rejthették.) Palotai Sándor 1979-es halála is hozzájárulhatott ehhez a viszonylagos, állandósuló nyugalomhoz - őt az államszocializmus már nem tudta új emberrel pótolni.

Összességében elmondható, hogy a baptista közösség taglétszáma a 40 évig tartó szocializmus ideje alatt igen nagy számban csökkent. Több mint négyezer hívővel lett kevesebb a gyülekezeti tagok száma, és több mint kétszáz baptista istentiszteleti hely került bezárásra. A megmaradt tagok kor szerinti összetétele Kovács Géza szerint ijesztő, mert igen nagy arányú elöregedés volt tapasztalható. Ezek a tények különösen érdekesek annak fényében, hogy a magyarországi szovjet elnyomáshoz hasonló körülmények között élő romániai baptista közösség létszáma gyarapodott ez idő alatt, de a Szovjetunióban is nőtt a baptisták száma 1949 és 1989 között: 1917-ben még csupán nyolcvanezren voltak, a 80-as években azonban már több mint ötszázezerről számolnak be a kimutatások. „Ezekben az országokban az elnyomás és az üldözés – mint az első keresztények idejében is – növekedést eredményezett az evangéliumi közösségek számára” – így Kovács Géza.

Győri Kornél a következőket írja az elmúlt rendszerről: „Bizonyságot teszek arról, hogy sok-sok hittestvérünkkel együtt igenis boldogok voltunk. Nem azért, mert hitünket feladva azonosultunk az intézményesített hitetlenséggel, hanem éppen azért, mert – ha küzdelmek árán is – ragaszkodtunk minden örömünk kiapadhatatlan forrásához, Megváltó Urunkhoz. (…) A politika igyekszik mindenható főszereplőnek feltolni magát, mégsem tud korlátlanul behatolni az életbe.”