Délibábnyira a világhírtől – így fordult vissza John Ross az északnyugati átjáró kapujából

2018. március 13. 09:38

A legendás északnyugati átjáró felfedezése az Atlanti- és a Csendes-óceán között volt a 19. század elején a brit haditengerészet leghőbb vágya. Amikor John Ross kapitány útnak indult feltérképezni a Baffin-öböl vidékét, az Admiralitás teljes bizalmát élvezte. Hogyan történhetett, hogy egy 9 éves kora óta hajózó tengerész egy nem létező hegység miatt visszafordult, és derékba törte saját karrierjét?

Korábban

1818. augusztus 31-én délután három óra körül John Ross angol sarkkutatót felhívták vacsorája mellől hajója, az Isabella fedélzetére. Ross és legénysége a Grönlandtól délre található Baffin-öbölben vesztegeltek. A Csendes-óceán felé tartó átjárót keresték, és egész nap a sűrű köd eloszlását várták, hogy továbbindulva megtalálhassák azt. Ross kilépett a fedélzetre, és elkezdte kémlelni a horizontot: itt is jég, ott is jég, közte pedig néhány impozáns hegycsúcs. „Határozottan láttam a szárazföldet, mely körülölelte az öböl túloldalát, egybefüggő hegygerincet alkotva, az északi és déli oldal mentén elnyúlva”, írta nem sokkal később. Arra a következtetésre jutott, hogy itt nem található átjáró.

Egyesek nagynak születnek, mások elérik a nagyságot, megint másokra a sors ráerőlteti a nagyságot. Ismét mások kevéssel maradnak el a nagyságtól, mert visszatartja őket az a fránya hajlam, hogy szárazföldet képzeljenek oda is, ahol valójában nincsen. Utóbbi történt Ross esetében, akit egyetlen hamis hegység tartott vissza az északnyugati átjáró egy fontos bejáratának felfedezésétől és a tartósabb felfedezői hírnévtől. Senki sem tudja biztosan, miért látta a hegycsúcsokat, de egyik életrajzírója szavaival élve a képzelt hegyek „élete végéig kísértették Rosst”.

Az M.J. Ross által írt életrajza szerint John 1786-ban kezdett életvitelszerűen a tengeren hajózni, amikor még csak kilenc éves volt, és onnantól kezdve „csaknem folyamatosan” a vízen volt. 1817 decemberében a Brit Admiralitás amellett döntött, hogy néhány hajót felküld az Északi-sark felé, „hogy megállapítsa a létezését vagy nemlétezését egy északnyugati átjárónak”, ahogy Ross mondta később egy barátjának. Az expedíciónak vezetőjének Rosst választották, aki elfogadta a megbízást, és a következő év áprilisára ki is választotta hajóit, a hatalmas Isabellát és a kisebb Alexandert. Összeválogatta legénységét, feltöltötte a hajókat több ezer fontnyi marhahússal, kenyérrel és mazsolával, majd kijelölte az utat észak felé.

A britek már a 15. század vége óta aktívan keresték az északnyugati átjárót, amikor VII. Henrik király elküldte John Cabot felfedezőt, hogy találjon egy közvetlenebb utat Kínába. (1744-től 1818-ig – Ross útnak indulásának évéig – még pénzjutalom is járt volna az esetleges felfedezőnek.) Habár némelyik expedíciónak sikerült mélyebbre hatolnia a kanadai szárazföldtől északra levő szigetvilágba, senkinek sem sikerült még megtalálnia az azon keresztülvezető utat.

Az új expedícióhoz Ross azt a parancsot kapta, hogy egy erős északi irányú áramlatot kövessen, amelyről korábban bálnavadászok számoltak be. Ez az áramlat Grönlandtól délre száguldott keresztül a vízen, és Kanada partja mentén haladt tovább északra. Erőssége azt sugallta, hogy a nyílt óceán örvényei keltik, és hogy ezt az áramlatot követve meg lehet azt találni. „Az észak-amerikai kontinens északkeleti pontját megkerülve”, írja M.J. Ross, „az volt a feladata, hogy egyenesen a Bering-szoros felé vegye az irányt, érjen ki a Csendes-óceánra, majd adjon át egy példányt naplóiból Kamcsatka orosz kormányzójának a Londonba való postázásra, azután pedig haladjon tovább Hawaiira feltölteni és pihenni – igencsak csábító ajánlat!”

Ez mind valóban szépen hangzott. De miután a felfedezők az óceán jegesebb részeire értek, a valóság inkább gürcölést jelentett. Június elején, írta Ross, az Isabella és az Alexander egy félig befagyott szorosban találták magukat, „legalább hétszáz jéghegy” által közrefogva néhány bálnavadász hajó társaságában. (Ross eközben azzal szórakoztatta magát, hogy egy általa „mélytengeri kagylónak” nevezett eszközzel húzott fel iszapot, tengeri csillagokat és férgeket a tengerfenékről.) Július második felének nagy részében nem tudtak egyáltalán vitorlával hajózni, és a legénységnek kellett az Isabellát és az Alexandert a latyakon keresztül vontatni. Legalább egy alkalommal egymásnak ütközött a két hajó, de nem keletkezett kár. Augusztus közepén a hajók végre eljutottak a Baffin-öbölbe, és az óramutató járásával ellentétesen kezdtek hajózni a partja mentén, különféle kisebb öblöket felfedezve. Néhány nap után a Lancaster-szorosba jutottak, amely egy két sziget közötti csatorna, amelyről ma már tudjuk, hogy az északnyugati átjáró egyik keleti bejárata.

Pontosan az volt, amit kerestek – de Ross nem látta. Helyette egy hegyvonulatot látott, amely pont útjukat állta. A hajó fedélzetén állva elkezdett neveket adni a táj különféle öbleinek és fokainak – és a fals hegycsúcsoknak, amelyeket Croker-hegységnek nevezett el az Admiralitás első titkáráról, John Wilson Crokerról. Aztán bárki más véleményének kikérése nélkül azt a parancsot adta a legénységnek, hogy forduljanak vissza az öbölbe. Néhány hajótársa nem értett egyet ezzel a döntéssel. Az ő megfigyelőhelyükről „egészen lehetetlen volt megmondani, milyen nyílások lehetnek vagy nem lehetnek”, írta akkoriban a hajó élelmezési tisztje, W.H. Hooper. „Nem tudtuk nem úgy érezni, hogy a délnek fordulással lehet, hogy az északnyugati átjárót hagyjuk magunk mögött.” (később Hooper így írta le a hajón uralkodó hangulatot, ahogy visszafordultak: „Megalázottságunkat és csalódásunkat leírni lehetetlen lenne annak kapcsán, hogy növekvő reményeink egy pillanat alatt megsemmisültek, a leghalványabb látható ok nélkül.”)

De Ross hajthatatlan volt. „Tökéletesen biztosan látszik, hogy a szárazföld itt egybefüggő, és nincs nyílás a Baffin-öböl legészakibb részén”, írta. Majd ráerősített: „még ha elképzelhető is lenne (…) hogy valamilyen keskeny szoros létezik ezeken a hegyeken keresztül, nyilvánvaló, hogy örökké hajózhatatlan lenne.”

Természetesen minden állításában tévedett. A rá következő évben Ross legénységének egyik tagja, William Parry, visszatért a Baffin-öbölbe és egyenesen áthajózott az állítólagos hegyeken az északnyugati átjáró elejére, amelyet ma Parry-csatornának hívunk. („Tudom, hogy létezik, és nem igazán nehéz megtalálni”, írta a frusztrált Parry családjának a Ross-expedíció hazaútján.)

Rossnak eközben el kellett számolnia tévedésével, aminek karrierje látta kárát. 1819 elején egy népszerű magazin közreadott egy maró kritikát az útinaplóról, amelyet Ross adott ki az expedíció után. A kritika negyvenkilenc oldalt tett ki, és ahogy M.J. Ross írta, „ontotta a gúnyt Rossra azzal, hogy szarkasztikus és tréfás nyelvezettel cáfolt majdnem mindent, amit írt”, kezdve a jéghegyek általa nyújtott leírásától a neveken át, amikkel a különféle tájelemeket látta el egészen, természetesen, a Lancaster-szorosnál való visszafordulás döntéséig. Habár a kritika név nélkül jelent meg, majdnem biztosan John Barrow, az Admiralitás akkori második titkára írta. Ezt további nyomtatott kritikák követték Ross hajótársaitól. Az év tavaszára Rosst már az Admiralitás elé idézték kihallgatásra, amikor is Ross éktelen dühbe hergelve magát azzal vádolta volt legénységét, hogy összeesküdtek ellene. (Másnap ezt az állítását visszavonta.) A sajtó igencsak kiélte magát ezen a botrányon, hamarosan gúnyrajzosok és újságírók tömege élcelődött Rosson, útjáról szatirikus beszámolókat készítve olyan rajzok kíséretében, mint például amelyen az Északi-sarkon egyensúlyozva bejelenti rá Anglia igényét.

Ez nem volt kellemes helyzet egy tengerésztiszt számára, és egészen biztosan nem segített az sem, hogy Ross azokat a mindent elrontó képzeletbeli hegyeket Croker első titkárról nevezte el. És valóban, Ross sohasem hajózott többé az Admiralitás megbízásából. (További két, privát finanszírozású utat azonban még tett az Északi-sarkkörhöz, és visszaszerezte a közvélemény és az állam megbecsülését.)

De miért állította Ross, hogy hegyeket látott? Az egyik elmélet szerint egy úgynevezett fata morgana verte át: egy fényjelenség, amely nagy vízfelületeken délibábot eredményez, és sokszor meggyőződéssel tölti el a tengerészeket, hogy szárazföldet vagy egy másik hajót látnak. De ahogy M.J. Ross is rámutat, a Baffin-öböl aznapi időjárása nem volt megfelelő az ilyesfajta káprázatok képződéséhez. Szerinte Johnt túlságosan befolyásolták a vidék korábbi leírásai, és nem hagyatkozott eléggé a saját szemére. „Úgy tűnik, volt egy előzetes elképzelése arról, hogyan nézne ki egy északnyugati átjáró”, írta.

Glyn Williams brit történész egyetért, hozzáadva Ross motivációjához azt, hogy elkötelezett volt William Baffin hitelességének visszaállítása mellett, aki eredetileg feltérképezte a vidéket és kitartott amellett, hogy ott nincs átjáró. De, mondja Williams, „semmilyen meggyőző ok nem látott soha napvilágot, amely megmagyarázná Ross hibáját.” Ilyet talán sosem kapunk, de egy későbbi történet legalább megvilágít egy tendenciát: 1830-ban Ross újabb expedíciót vezetett az Arktiszhoz, ezúttal unokaöccsével, James Clark Ross-szal, mint parancsnokhelyettes.

Az úton James Clark felfedezett három szigetet a sarkkör kanadai részén. Úgy döntött, Beaufort-szigeteknek nevezi el őket, az Admiralitás hivatalos hidrográfusa után, és az expedíció térképkönyvében bejelölte helyüket. Amikor Rossék visszatértek Angliába három évvel később, új király ült a trónon – IV. Vilmos, korábban Clarence earlje. John Ross, a király buzgó egyetértése mellett, kitörölte a „Beaufort” nevet a könyvből, és Clarence-szigeteket írt a helyére. Ezután – immár saját elhatározásból – hozzáadott további hat szigetet a térképhez, és az új király családtagjairól nevezte el őket: Munster-sziget, Erskine-sziget, Sophia-öböl, stb. Ahogy egy kissé sértődött Beaufort később megjegyezte barátjának, Lady Franklinnek, „Ross úgy gondolta, hogy akkor már helyénvaló lenne kreálni még párat, hogy a királyi családnak jusson fejenként egy.”

A következő évben, 1834-ben Rosst lovaggá ütötték. Nyilvánvalóan megtanulta a leckét: Ha már földdarabokat találsz ki, bizonyosodj meg róla, hogy az valaki hatalmasat tüntet fel jó színben.