Vlad Tepes: valóság és túlzás határán

2025. október 14. 12:10 Múlt-kor

Egy friss történelmi tanulmány új fényt vet III. Vlad havasalföldi fejedelem – ismertebb nevén Vlad Tepes – hírhedt kegyetlenségére. Hárai Dénes történész átfogó kutatása szerint a „karóbahúzó vajda” brutális volt, de messze nem annyira, mint ahogy azt a legendák állítják.

Vlad Tepes portréja (Forrás: Wikimédia Commons / Közkincs)

Korábban

III. Vlad alakja évszázadok óta rettegéssel tölti el a helyieket és a turistákat egyaránt. Legendák sora foglalkozik rémtetteivel és brutális kivégzéseivel, nevét azonban nem ezek a lokális történetek tették halhatatlanná. Bram Stoker nagysikerű regénye után ismerte meg Vlad Tepest az egész világ – akinek népszerűsége azóta is töretlen. De vajon mi lehet az igazság a vajda legendája mögött?

A kérdésre Hárai Dénes történész adott választ a Transactions of the Royal Historical Society folyóiratban megjelent tanulmányában. Kutatása során több tucat korabeli krónikát, levelet és népszámlálási adatot nézett át, hogy ezek összevetése révén minél pontosabb képet kaphasson Vlad valódi büntetőgyakorlatairól – és arra jutott, hogy a valóság korántsem olyan véres, mint a mítosz.

A felnyársalt tömeg legendája

A legismertebb történet szerint 1462 nyarán a Târgoviște felé vonuló oszmán sereget egy borzalmas látvány fogadta: a mezőn 20 000 felnyársalt holttest feküdt – férfiak, nők és gyerekek egyaránt. Hárai mostani kutatásai azonban kimutatták: a valós áldozatszám a kereszthivatkozások alapján csupán 1600–1700 fő lehetett.

A történethez hozzátartozik, hogy a felnyársalás egy törvényes kivégzési forma volt akkoriban a Magyar Királyságban és az Oszmán Birodalomban is – bár alapvetően csak a legszélszélsőségesebb esetekben alkalmazták. Vlad Tepes azonban bizonyíthatóan új szintre emelte ezt a büntetési formát, amikor a nyilvános kivégzések bevett gyakorlatává tette.

A legendák számai újraértékelve

A tanulmány esetről esetre vizsgálta újra a Vladhoz köthető, véres epizódokat. A német krónikák szerint például 1459-ben Brassóban Vlad hatszáz kereskedőt végeztetett ki – a valóságban ez a szám csupán negyvenegy volt. Ugyanebben az évben, a hírhedt „húsvéti lakomán” negyven-ötven bojárral végzett, nem pedig ötszázzal, ahogy azt az ellenséges források állították. A szintén közismert Amlaș-vidéki megtorlások kapcsán pedig egyesek lejegyezték, hogy a lakosság 7-10 százaléka eltűnt – ezt kivételesen a Hárai által átnézett népszámlálási adatok is alátámasztották.

A statisztikai elemzések szerint Vlad uralma idején összesen kétezer embert végeztetett ki felnyársalással, ami kétségkívül sok, de távol áll attól a többszázezres nagyságrendtől, amelyet a reneszánsz krónikások terjesztettek.

A politikai propaganda árnyékában

Miért született meg mégis a véres szörnyeteg mítosza? A válasz a politikai propaganda természetében rejlik. Az erdélyi szászok, akik gazdasági és politikai riválisai voltak Vladnak, azért kezdték el démonizálni őt, hogy lejárassák. A havasalföldi fejedelem rémtetteinek felnagyítása pedig történetesen az oszmánoknak sem jött rosszul, akik Vladot – mint a szultán ellenségét – a barbaritás szimbólumává tették. A 19. századi romantikus irodalom már csak ráerősített erre: Bram Stoker Drakulája ötvözte a valóságot a vámpírmítosszal, a viktoriánus félelmekkel és a babonával – így tehát gyorsan megszületett az „élőhalott fejedelem” ma is ismert verziója.

A történelmi Drakula új arca

Hárai Dénes tanulmányának nem célja felmenteni Vladot, csupán igyekszik valós kontextusba helyezni uralkodásának eseményeit. A tanulmány konklúziója szerint a vajda egy törvényes jogrendszer logikájának a szélsőséges megtestesítője volt – aki a rend fenntartására sokszor a terror nyelvét használta.