Csontig hatoló rettegés: hét legendás mitológiai szörny

A mitológiai lények egyszerűen, mégis mélységében mutatják be az egyes kultúrák tagjainak csontig hatoló félelmeit. Betekintést nyújtanak abba, hogy a régmúlt korokban miként látták a világot, mitől rettegtek, ha éjjel zajra ébredtek. Az ősi skandinávok a tenger mélyén rejtőző szörnyetegtől, az ókori görögök különféle hibrid lényektől, a koreaiak egy rizsből gyúrt, Godzilla-szerű teremtménytől, míg az indiánok ősei a falánk, kannibál szellemtől rettegtek.

Khimaira, a tüzes torkú

„Ez nem földi, de isteni sarj volt, kecske középütt, sárkány hátul, elől meg oroszlán, s torkából lobogó tűz lángját fujta riasztón” – olvashatjuk Homérosz Iliászában, amely a legkorábbi irodalmi hivatkozás a Khimairáról, a különféle vadak őrült, egybeforrt rémképéről.

Az oroszlán testű, nőstényként hivatkozott teremtménynek háta közepéből groteszk kinövésként emelkedett ki egy kecske feje, farka pedig fényes pikkelyekkel volt borítva, amely egy mérges kígyó fejében végződött.

A középső kecskefej képes volt lángot okádni, amellyel a görög mitológia szerint azonnal hamuvá tudott változtatni egy embert.

Az ősi történetek alapján a Khimaira a száz kígyófejjel rendelkező szörnyeteg, Tüphón és a nimfaarcú, kígyótestű Ekhidna gyermeke volt. Testvére volt Hüdra, egyes elbeszélések szerint pedig a Szfinx is.

[galeria_kep_28475]

Elképzelhető, hogy a bizarr lény a hettita kultúrából származott, és onnan kölcsönözték a görögök. A Kis-Ázsiát elfoglaló, Egyiptommal is hadakozó vaskori nép fiai még sasszárnyakkal ábrázolták, a feje pedig egy nőé volt.

A görög kultúra idővel kiszorította a hettitát a térségben, azonban könnyen átvehetett belőle több elemet is, egyszersmind félelmetesebbé alakítva a három állat erejét egy testben egyesítő lényt.

A Khimairával – amelyet a görögökön kívül az etruszkok és az Indus-völgyi civilizáció tagjai is ábrázoltak különféle kerámiákon – hősök sora szállt szembe, hogy bizonyítsa rátermettségét.

A szörnyetegről szóló leghíresebb történet Bellerophóné, aki a szárnyas ló, Pégaszosz hátán szállt szembe vele Lükia királyának parancsára. Bellerophónnak sikerült egy lándzsát átszúrnia a lény torkán, mielőtt az tüzet lövellhetett volna ki szájából. A lény gyomrában a tűz olyan égető volt, hogy megolvasztotta a hős lándzsáját, így a torka feltelt olvadt fémmel, aminek következtében megfulladt.

A kraken, a tengerészek réme

„A teremtmény természete, hogy embereket, hajókat, de még bálnákat és minden egyebet elnyeljen, amit csak elérhet” – mesélte tapasztalatait Örvar-Oddr, az izlandi hős a róla elnevezett, 13. századi sagában.

Az általa hafgufának (jelentése: tengeri homály) nevezett szörnyeteget a történet szerint egy alkalommal szigetnek nézte, és az kis híján lenyelte.

A már idősebb Plinius által is említett élőlény a legendák szerint Norvégia és Grönland partjainál él, és ott terrorizálja a tengerészeket és halászokat.

A 18. században Erik Pontoppidan, Bergen püspöke amellett kardoskodott, hogy a kraken korántsem volt mítosz. A norvég halászok szerinte számtalan alkalommal láttak már egy-egy példányt belőle, legtöbbször meleg nyári napokon.

[galeria_kep_28474]

Több forrás is azt állítja, hogy – az eleinte óriás rákként, majd polipként és tintahalként ábrázolt – élőlény általában a tengerfenéken tanyázik, ám olykor, hatalmas buborékok kíséretében felemelkedik a felszínre, és ilyenkor gyakorta nézik őt szigetnek.

Pontoppidan szerint egyébként a norvég halászok gyakran vállaltak kockázatot, és a kraken fölé hajóztak, ugyanis a menekülő halak miatt a fogás ott mindig bőséges volt.

A babonás tengerészek által terjesztett történetek szerint hatalmas karjaival a kraken a legnagyobb hadihajót is le tudta húzni a mélybe, azonban még ha békén is hagyta az emberek tengeri járműveit, óriási mérete akkora örvényt hozott létre újbóli elmerülésekor, hogy képes volt hajókat a tenger alá szippantani.

Pierre Dénys de Montfort francia malakológus például arról számolt be, hogy 1782-ben óriási polipok így tüntettek el egyetlen éjszaka alatt tíz hadihajót, amelyekről később persze kiderült, hogy Új-Fundlandnál egy hurrikán végzett velük.

A kraken mítosza valószínűleg hatalmas, akár 13-15 méter szélességű és 300 kilogrammos testtömeget is elérő tintahalak megfigyeléséből származik. A mitikus lény egy újabb példája lehet a valódi állatokról szóló túlzó történeteknek.

Pulgaszari, a koreai Godzilla

„Kim Dzsong Il vagyok, nagy szívességet tett, hogy ellátogatott hozzánk!” – mondta 1978 januárjában az észak-koreai „trónörökös” a Hongkongból frissen elrabolt Csve Ün Hi színésznőnek, aki a neves dél-koreai rendező, Sin Szang Ok exfelesége volt. Az eltűnt neje után nyomozó Sint nem sokkal később szintén elrabolták.

Négy évvel később forgatta le Kim Dzsong Il nagy álmát, az észak-koreai Godzillaként ismert Pulgaszari propagandafilmet, amely egy ősi koreai történeten alapult, és a koreai történelem egyik klasszikus mitológiai alakjáról szólt.

Az eredeti, középkori legenda szerint a Pulgaszarit egy buddhista szerzetes hozta létre (nem pedig egy rács mögött ülő kovács, mint a filmben). Amikor a kormányzat elrendelte minden buddhista szerzetes bebörtönzését, ő elbújt nővére faliszekrényében.

[galeria_kep_28476]

Időtöltésképpen főtt rizsszemekből létrehozott egy kis bábut, amely meglepetésére életre is kelt. Látván, hogy a kis teremtmény éhes, a jóságos szerzetes megetette az egyetlen dologgal, amit talált a szekrényben: néhány acéltűvel.

A lény minden egyes tűvel egyre nagyobb méretet öltött. Hamarosan magasabb lett, mint maga az épület, de továbbra is éhes volt, így minden, útjába kerülő fémtárgyat elfogyasztott.

Terrorizálta a várost, hatalmas, torz teste a legenda szerint egy elnyújtott medvére hasonlított leginkább, füle és orra azonban egy elefántéhoz voltak hasonlók. Bőrének minden pontjából hegyes tűk álltak ki.

A hadsereg felvonult, hogy megállítsa a szörnyeteget, de semmilyen kard, és semmilyen számú nyílvessző nem tett benne kárt.

Elkeseredésében a kormányzó felgyújtatta embereivel a lényt, amely azonban ettől sem halt meg. Körbe-körbe rohant, égő testével mindent lángra lobbantva, amíg az egész város, Szongdo (a mai Keszong) el nem pusztult.

A wendigo, a kannibál szellem

„A wendigo kísértetiesen sovány volt, szikkadt bőre szorosan tapadt csontjaira. Arcszíne a halál hamuszürkéje, szemei mélyen üregeikbe süllyedtek. A wendigo úgy nézett ki, mint egy ösztövér csontváz, amely épp most kelt ki a sírból. Az ajkai cafatosak és véresek. Tisztátalan húsa gennyesedett, a rothadás, halál és nyomorúság szagát árasztotta magából” – mutatta be Basil H. Johnston kutató az algonkin nyelvet beszélő, észak-amerikai és kanadai indiánok hírhedt mitológiai lényét.

A rosszindulatú, emberevő, kannibál szellem a több ezer éves legendák szerint képes volt megszállni az embereket. A hideghez és a télhez kapcsolták őt, valamint az éhezéshez és az éhhalálhoz. Tulajdonképpen a wendigo a falánkság, önzőség és kapzsiság megtestesülése, aki nem tud leállni, csillapíthatatlan étvágyával mindig új áldozatokra vadászik, miközben a Nagy-tavak környékén járja a vadont.

Az indiánok hite szerint maga az ember is képes átváltozni ezen lénnyé, ha részt vett a számukra különösen tabunak számító kannibalizmusban, vagy ha álmában megszállta egy wendigo szelleme.

[galeria_kep_28477]

1661-ben egy csoport jezsuita misszionárius az Ottawa folyó menti lakó indiánok földjére utazott társaik után, akiken különös megbetegedés lett úrrá. Mikor elértek hozzájuk, minden képzeletüket felülmúlta az, amit ott találtak: embereik kannibálokká váltak.

Jézus Társaságának tagjai számára felfoghatatlan volt az állapotuk, az algonkinok azonban igen jól ismerték a jelenséget: a hittérítőket megszállta a wendigo.

A valószínűbb magyarázat természetesen az, hogy a jezsuiták megőrültek az éhségtől, és a kannibalizmus felé fordultak, amire számos példa volt a történelemben az Újvilág hatalmas területein.

A vérszomjas teremtményről nevezték el az ún. Wendigo-pszichózist, amely azon, téli hidegben elszigetelődő embereket „támadhatja” meg, akiknek élelmiszerkészletei fogytán vannak, agresszívakká és paranoiásokká válnak, környezetük tagjaira pedig egyre inkább potenciális élelmiszerként tekintenek.

A baziliszkusz, a gyilkos kiskakas

Pillantása halálos, lehelete mérgező, a kakas és a gyík keveréke, két madárlába van és egy csőre, fején pedig egy fehér diadémszerű taréj látható, amely úgy néz ki, mint egy korona.

A baziliszkusz – amely görögül annyit tesz: kis király – már a Bibliában is megjelent, az első „tudományos” leírása pedig idősebb Plinius Naturalis historia című művéhez köthető. Ő az észak-afrikai Küréné környékére származtatja a kisméretű, ártó teremtményt.

Az ember nem csupán a közelében, de akkor sem volt biztonságban tőle, ha megvárta a lény távozását, ugyanis a nyomában is mérget hagyott. Plinius szerint ember nem tudta megölni – ha egy lovas ledöfte lándzsájával, a méreg a lándzsán felkúszva a lovast és a lovat is megölte.

A baziliszkuszt az ókori források szerint egyedül a menyét szaga volt képes elpusztítani, és egyedül a menyét képes a szemébe nézni.

A középkorban is számos forrás megemlítette a bűn és a betegségek szinonimájává váló, különös lényt. Beda Venerabilis írta le először, hogy egy öreg kakas által kiköltött kígyó vagy varangyosbéka tojásából kel életre.

A Canterbury mesékben is helyet kapott, itt hangzik el először, hogy egy kakas kukorékolása, de az is megölheti az egyébként tüzet is okádó és a hangjával is gyilkolni képes teremtményt, ha tükörbe néz. Olykor egy-egy különleges, aranyat „előállító” középkori alkimista receptbe is belekerült a baziliszkusz vére vagy a hamuja.

Lehetséges, hogy valódi állatról van szó – vagy legalábbis annak eltúlzott változatáról: Líbiában élnek köpködőkobrák, amelyek képesek távolra, főként áldozataik szemébe elspriccelni mérgüket, e tulajdonságát túlozhatták el olyannyira, hogy mire távolabbi vidékekre kerültek a róla szóló hírek, már a pillantásával ölt.

Szfinx, a talányos gonosz

Melyik lény jár reggel négy, délben kettő, este pedig három lábon? – tette fel a találóskérdést a Szfinx minden arra járó thébainak. Mivel senki nem tudta a választ, a mitikus lény nagy élvezettel fogyasztotta el a görögöket.

A mítoszok szerint Árész (más történetek szerint Héra vagy Hádész) által Thébára szabadított szörnyeteg egyébként Etiópiából származott.

A szfinxek legendája az egyik legrégebbi az emberiség történetében – egyes változatai már Kr. e. 9500-ig is visszavezethetők. Számos kultúrában megjelent, ám mindenhol másként (közös tulajdonsága, hogy rendkívül intelligens).

Indiában például gyakorta leopárdmintás bőrrel ábrázolták az ott kifejezetten irgalmasnak számító lényt. A szfinxek Kr. e. 2600 körül jelenhettek meg Egyiptomban, amelynek a jelképévé vált teremtmény legnagyobb és leghíresebb ábrázolása a gízai Nagy Szfinx. A fáraók földjén a lény jószándékú volt, ám nagy erővel bírt, ezért szent helyek őrzőjévé tették.

[galeria_kep_28480]

A napisten és a fáraó közti átmenetet megtestesítő, oroszlántestű, emberfejű teremtmény általában hím nemű volt, ám miután évszázadokkal később a Hellász lakói is átvették a mítoszt, a lény ott már női fejet, továbbá sas szárnyakat és kígyófejű farkat kapott. A görög kultúrában csak egyetlen Szfinx élt, amely kegyetlen és ravasz volt.

A Phikion-hegyen tanyázó szörnyeteg már csaknem kiirtotta Théba legjobbjait, amikor megjelent Oidipusz, és megadta a helyes választ a találóskérdésre: az ember az, aki gyermekként négykézláb, felnőttként két lábon, idős korában pedig bottal közlekedik. A Szfinx erre levetette magát a szikláról.

Egy történetváltozat szerint a Szfinx előre elmondta a jó választ Oidipusznak, hogy többé ne kelljen gyilkolnia. Míg egy másik legenda szerint a ledöbbent szörnyeteg feltett egy másik találós kérdést is a leendő királynak: „adott két nővér, az egyik megszüli a másikat, aki viszont az elsőnek ad életet, kik ők? „A nappal és az éjszaka” – hangzott a helyes válasz, mire a Szfinx elpusztította magát.

Minótaurosz, a krétai torzszülött

Egy ragyogóan fehér szőrű, gyönyörű arányokkal bíró bika lépett elő a tengerből Kréta északi partján. Az állatot maga Poszeidón küldte a trónért a testvéreivel versengő Minósznak, Zeusz fiának, aki ígéretet tett: ha király lesz, feláldozza a pompás példányt. Ám mikor eljött az idő, egy másik bika vérét ontotta, amiért a tenger istene rettentően megharagudott.

A mítosz szerint őrületet bocsátott az uralkodó feleségére, Pasziphaéra, aki szerelmes lett a bikába. Daidalosz, a híres tervező épített neki fából egy tehenet, amelynek segítségével a királyné közösülhetett az állattal.

Az aktus eredménye lett a Minótaurusz, vagy ahogy Krétán ismerik: Aszterión, az emberi testű, ám bika fejű és farkú lény. A középkorban egyébként az ókori szövegek helytelen értelmezése révén úgy is ábrázolták, mint egy bikatestű kentaurt.

A vérengző fenevaddá váló teremtményt a megszégyenült király ketrecben akarta látni, ám a delphoi jósda javaslatára Daidalosz (és fia, Ikarosz) inkább egy labirintust építtetett neki a knósszoszi palota közelében, gondolván, hogy az intelligencia híján lévő szörnyeteg úgysem talál ki onnan.

A történet másik része szerint Minósz vér szerinti fiát, Androgenuszt athéniak gyilkolták le, miután sorra győzedelmeskedett a Panathénaia-ünnep sportversenyein.

A király bosszúhadjáratot vezetett, majd miután legyőzte Athént, azt követelte, hogy minden kilencedik évben (más források szerint hét vagy egy évente) hét ártatlan tizenéves fiút és ugyanannyi lányt áldozzanak a Minótaurusznak, aki elevenen falta fel őket.

Évekkel később Thészeusz athéni herceg – megelégelve az ártatlan vér kiontását – önként jelentkezett áldozatnak, hogy megölhesse a Minótauruszt.

Bár lefegyverezték a fiatalokat, a herceg iránt szerelemre gyulladó Ariadné, Minósz leánya becsempészett hozzá egy kardot és egy fonalgombolyagot, hogy el ne tévedjen a labirintusban. Ádáz küzdelem következett, amelynek végén a torzszülött nem kelt fel többé.