Miért tartották a sellőket gyönyörű, ám gyilkos csábító lényeknek a középkorban?

Az elmúlt 3 ezer évben számos kultúra képviselői véltek látni sellőket a tenger habjai között. Szinte minden nép gyönyörű, ám feslett erkölcsű és gyilkos hajlamú lényekként írta le őket. A középkor évszázadaiban a gaz női csábítás szinonimáivá váltak, ennek ellenére több dinasztia és város is pajzsára festette a kétes hírű leányokat. Hogyan gyilkolt egy hableány a szlávok szerint? És vajon miért vonzották ennyire a férfiakat?

Halált hozó gyönyörű lények

Az általában női felsőtesttel és halfarokkal ábrázolt sellőkről szóló első történetek az Asszír Birodalomból valók 3 ezer évvel ezelőttről. A história szerint Atargatisz istennő (Szemiramisz királynő édesanyja) beleszeretett egy halandóba, ám véletlenül az életét vette. Szégyenében és tébolyában beleugrott a tóba és egy hal alakját vette fel, ám nem tudta elrejteni isteni szépségét, így végül egy sellő formáját öltötte.

Egy még ismertebb legenda szerint Nagy Sándor makedón hódító húga, Thesszaloniki halálát követően hableánnyá vált, és az Égei-tengerben lehetett őt látni. Megkérdezett minden tengerészt, akivel útja során találkozott, hogy „Alexandrosz király él-e még”? Ha bölcsen azt válaszolták neki, hogy „él, uralkodik, és folytatja a világ meghódítását”, elengedte a hajósokat és lecsendesítette a háborgó vizet. Ám egy esetleges nemleges válasz feldühítette őt, szörnyű vihart támasztott és a tengerészek csak ritkán élték túl a haragját.

Nem csupán a Közel-Keleten volt nagy kultusza a hableányoknak, hanem Angliában is. A szigetország feltehetőleg legkorábbi fennmaradt, hableányt ábrázoló művészeti alkotása Durham normann várában található, az oszlopfő szász kőművesek 1078 körüli munkája. A brit néphagyományban a sellők rossz ómennek számítottak, ha valahol felbukkantak, biztosra vették, hogy a közeljövőben katasztrófára kell felkészülniük, amelyeket olykor maguk a lények idéznek elő. Kivételnek tekinthetők a Man-szigeti hableányok, akiket az ország más területeivel ellentétben jóságos teremtményeknek tartottak, hiszen ajándékokkal halmozták el az embereket.

Európa keleti részén, a szláv kultúrában egészen másképp jelent meg a sellő, vagy ahogyan arrafelé hívták őt, a ruszalka. Olyan fiatal nő szelleme volt, amely erőszakos módon hunyt el: meggyilkolták vagy önkezével vetett véget életének. Egyes esetben a menyegzője előtt történt a tragédia és sokszor fulladás révén távozott a túlvilágra. Általában éjjel lehetett a ruszalkákat látni, amint egymással táncoltak a holdfényben, és fiatal férfiakat a nevükön szólítva csábítottak be a vízbe, ahol lehúzták őket a mélybe.

A hableányok legendája számos kultúrában megjelent Kínától kezdve Afrikán át a Karib-tengerig. A sellők szinte mindenhol gyönyörű nőkként jelentek meg, akik vagy a halálba csábították a férfiakat vagy beléjük szerettek. (Nem szabad összetévesztenünk őket a szirénekkel.) Olykor valamilyen mágia segítségével képesek voltak járni a szárazföldön, ritka esetben pedig férfiak is lehettek sellők.

Renitens luxemburgiak

A középkori Nyugat-Európában a sellőket többnyire gonosz, kéjsóvár teremtményekként jelentek meg. A tény pedig, hogy a szebbik nemhez tartoztak, csak megerősítette azt a korabeli szexista felfogást, hogy a nők bűnre csábítják a férfiakat. E kétes hírnevüket a hableányok feltehetőleg annak köszönhették, hogy a pogány világból származtak, az elterjedő kereszténység pedig minden igyekezetével azon volt, hogy a régi világ hittel össze nem egyeztethető szereplőit a gonosz kategóriába sorolja.

Számos középkori ábrázolás fésűvel és tükörrel ábrázolta a vízi lényeket, ami a bűnös hiúságot hivatott szimbolizálni. A kísértés és a nemi vágy jelképeivé váltak, akik a megtévesztett, ártatlan férfiakat a halálba csábítják. Ebből kifolyólag a középkori egyházi ábrázolásokon szinte kivétel nélkül a bűnt jelképezték. Ezért is olyan különös, hogy a Luxemburgi-ház – amelynek tagjai 1308 és 1437 között a Német-római Császárság, 1387-től pedig a Magyar Királyság trónján székeltek – miért választották mitikus ősiknek a sellőket.

A középkor évszázadaiban egyáltalán nem volt szokatlan, hogy a királyi és nemesi dinasztiák propagandacélból mitikus lényektől vagy esetleg ősi személyektől eredeztették magukat. (Jó példa erre II. Henrik angol király, aki Artúr király leszármazottjaként tartott igényt a trónra.) A luxemburgiak családtörténete szerint Siegfriedtől, Ardennek grófjától származnak, aki a Melusine nevű vízi szellemet vette feleségül.

A középkorban igen népszerű volt Melusine meséje, aki valamiféle tündérként, szellemként vagy hableányként jelent meg az ardenneki erdők tavaiban és csörgedező patakjaiban. Egy napon egy jóképű férfi (személyazonossága általában attól függött, hogy ki mesélte el a históriát) találkozott vele, és rábeszélte, hogy menjen hozzá. Melusine igent mondott, ám szabott egy feltételt. Eszerint a férje ígéretet tesz, hogy hetente egy napon mindig magára hagyja és sohasem sérti meg magányát.

Évekkel később, mikor már boldog házasként sok gyermeket nemzettek, a férfinek furdalni kezdte az oldalát a kíváncsiság, és megleste feleségét, amint az az említett napon magányában fürdőzött. Megrökönyödve vette észre, hogy a vízben Melusine-nek halfarka van (más források szerint kígyófarka). Ezt követően senki sem látta többé az asszonyt, egyesek szerint sárkányként menekült el, miután megátkozta férje kastélyát.

A Luxemburgi-dinasztia tagjai a családi legendárium szerint tehát Melusine-hez és férjéhez, Siegfried grófhoz kötötték magukat, aki 963-ban hűbéri jogokat szerzett a területre és megalapította a hasonló nevű fővárost. A dinasztia ezt követően összekapcsolódott a hableánnyal, aki az átalakított legenda szerint esküvőjük utáni reggelen odavarázsolta a luxemburgi Bock-sziklára épült palotát.

Érdekes módon az európai címertanban több család és területi entitás is felhasználta az egyébként negatív jelentéssel bíró hableányok alakját, például Varsó címerében a 14. század óta látható egy sellő.

Többször látták őket

A hableányok ugyanakkor nem csupán a mitológia ködébe vesző élőlényekként tűntek fel az elmúlt évszázadokban, hanem számos alkalommal vélték őket látni is. Kolumbusz feljegyzése szerint például 1493-ban Hispaniola partjainál hajózva három női alakot fedezett fel a tengerben, akik „kiemelkedtek a vízből, de korántsem voltak olyan szépségesek, mint ahogy ábrázolják őket”.

Néhány évszázaddal korábban, egészen pontosan 1167-ben Ralph of Coggeshall angol krónikás számolt be arról, hogy Suffolk mellett egy mezítelen, szőrrel borított, vadember akadt a halászok hálójába. A furcsa lényt az orfordi várba hurcolták, ahol a kínzások ellenére sem szólalt meg semmilyen emberi nyelven. Hat hónapon át tartó fogsága alatt csupán halat volt hajlandó enni. Végül megszökött és úgy vélik, visszatért az óceánba. A későbbi beszámolók férfi sellőként írták le a különös lényt, akit egy szobrász a helyi keresztelőkútra is ráfaragott. Később több mint húsz kútra került rá a lény ábrázolása Suffolk és Norfolk környékén.

Számos elmélet létezik, amelyek a sellők legendáit próbálja értelmezni. Sokan gondolják úgy, hogy Kolumbusz és társai, valamint az eltelt évszázadok fantáziadús tengerészei hableányok helyett lamantinokat vagy dugongokat láthattak a vizekben. A mitológiai lények mítoszai elsősorban azokon a területeken erősödtek meg, ahol a mindennapi élet nagyban függött a tengerektől, így hableányok is menthetetlenül összekapcsolódtak a tengerészeti babonákkal. Egy hajó elsüllyedéséért, egy szörnyű viharért vagy egy halászcsónak megfenekléséért Isten hibáztatása helyett könnyebb volt felelőssé tenni egy ármányos lényt, aki az emberek életére tör.

A középkori kultúrában, ahol egy nő szépsége gyakran jelentett egyet a rossz szándékkal és az ördögi karakterrel, ami által erkölcstelen tettekre sarkallja a férfit, könnyű látni, miként társult a hableány alakjához a hiúság és a csábítás. Idővel a gonosz vonal kikopott a sellőkkel kapcsolatos gondolkodásmódunkból, ám a rajzfilmek kedves szereplőjévé váló lények népszerűsége vajmi keveset vesztett: manapság több mint 130 köztéri szobor látható, amely a feslettség egykori szimbólumait ábrázolja.