Náci karlendítés: az ókortól a futballpályáig

2013. március 20. 12:31

Hatalmas botrányt okozott, amikor egy görög futballista náci karlendítéssel „ünnepelte” meg győztes gólját a majd' felrobbanó stadionban a hétvégén. Az AEK Athén középpályása, Jorgosz Katidisz felelőtlen tette nagyon megosztotta az internetes fórumozókat és a különböző hírportálokat, mindenesetre a Görög Labdarúgó Szövetség úgy döntött: drákói intézkedéssel, a válogatottból való száműzéssel és örökös eltiltással próbálja elejét venni a hasonló cselekedeteknek. A karlendítés nagy utat tett meg az ókortól.

Korábban

A náci karlendítés a nemzetiszocialista Németország hivatalos üdvözlési és tisztelgési kézmozdulata volt. A személyi kultusz egyik jellemző elemeként az 1930-es években rendszeresítették a vezető iránti engedelmesség kifejezésére, valamint a német nép, illetve később a háborús erőfeszítések dicsőítésére. A köszöntés kötelező volt a polgári lakosság számára, a hadsereben viszont az 1944. július 20-i, Klaus Schenk von Stauffenberg-vezette sikertelen merényletig használhatták a hagyományos katonai üdvözlési formákat is.

A szabályos náci karlendítés a következőképpen nézett ki: legalább a szemmagasságig kinyújtott jobb kéz a megfelelő távolságból, és a ’Heil Hitler!’ vagy legalább a ’Heil!’ érthető és határozott kimondása. Aki erre képtelen volt (azok a fogyatékkal élők, akik bénulás miatt nem tudták mozgatni jobb karjukat), azoktól a bal kéz felemelését követelték meg. Ha valaki egy feljebbvalójával találkozott, a ’Heil Hitler!’ formula volt elfogadott, míg Adolf Hitlert a ’Heil, mein Führer!’ szavakkal kellett köszönteni. A tömegrendezvényeken rendszerint a ’Sieg Heil!’ hangzott el, a levelek pedig szintén ’Heil Hitler!’-rel zárultak.

Jorgosz Katidisz

Mint a Harmadik Birodalom számos más reprezentációs eleme, a náci karlendítés is a Római Birodalom hagyományaiból származik: ugyanilyen mozdulattal tisztelték meg a győztes hadvezéreket a triumphus alkalmával. A közismert antik kapcsolat ellenére azonban egyetlen római művészeti alkotást vagy forrást sem ismerünk a kézmozdulatra, így Jacques-Louis David Horatiusok esküje című, 1784-es klasszicista festménye tűnik az egyetlen igazodási pontnak a római tisztelgés folyamatosságát hangsúlyozó rituálét illetően.

Mindenesetre a 19. századi színpadi darabok, majd a 20. század elején született filmek – így például az 1914-es Cabiria című némafilm – már egyértelműen római szokásként ábrázolták a kézmozdulatot. Így tett a Cabiria forgatókönyvét jegyző radikális költő, a Mussolini példaképének tartott Gabriele d'Annunzio a Fiumébe való 1919-es bevonulás után, s a köszöntés ennek nyomán hamarosan utat tört magának a szimbólumok erejét hirdető olasz fasiszta párt szokásai között is.

Habár az üdvözlési forma csak a harmincas évekre terjedt el igazán, a nácik minden valószínűség szerint már 1923 őszén ismerték és alkalmazták, de csak 1926-ban tették kötelezővé, majd ezt követően rendszeresítették a náci pártban a vezető iránti engedelmesség kifejezésére. Egyes párttagok azonban megkérdőjelezték a karlendítés legitimitását annak olasz eredete miatt; Rudolf Hess válaszul 1928-ban azt írta, hogy a nácik már 1921-ben ismerték a köszöntést, tehát még az előtt, hogy hallottak volna az olasz fasisztákról.

Jacques-Louis David: Horatiusok esküje (1784)

Hitler 1942-ben vette védelmébe a köszöntést, mondván, arról eredetileg az 1521-es wormsi birodalmi gyűlésen felszólaló Luthernál olvasott, személyesen pedig 1921-ben, a brémai Ratskellerben látott valakit így tisztelegni. Az ókori hagyományokra visszavezethető szokást – amely eredetileg azt jelentette: „Nézd, nincs fegyver a kezemben!” – először akkor, a nemzetiszocialista párt első, weimari tanácskozásán ismertette meg a Führer a jelenlevőkkel.

A közigazgatásban dolgozók számára 1933. július 13-án, egy nappal a pártok betiltása előtt tette kötelezővé rendeletében a köszöntést Wilhelm Frick belügyminiszter. A jogszabály 1937-ben két csoportot vett ki a törvény hatálya alól: a foglyokat és a zsidókat. 1934 végére különleges bíróságokat szerveztek a náci karlendítést megtagadó polgárok peres ügyének vitelére. A katolikus többségű Dél-Németországban – ahol az addig megszokott ’Gruss Gott’-ot váltotta fel – a ’Heil Hitler’ isteni szintre emelte a Führert, miután a formula Isten tagját egyszerűen a náci pártvezető nevére cserélték – írja Tilman Allert A Hitler-köszöntés című könyvében.

A ’Heil Hitler’ az élet mindennapos részévé vált, a gyermekeket már a kindergartenben ebédes dobozaik emelgetésével „edzették”, sőt a mesékben is – például a Csipkerózsikában – feltűnt. Az iskolákban a tanárok és diákok köszöntötték így egymást, de minden egyes alkalommal, amikor felnőtt lépett a tanterembe, harsogva zúgták a ’Heil Hitler!’-t a nebulók. Bármennyien is lehettek kezdetben a köszöntést megtagadók, az általánossá váló kézmozdulatot használók később egyértelműen felülmúlták őket arányaiban; ezzel gyakorlatilag minden emberi kapcsolat militarizálódott, az individuum szerepe marginális lett.

A náci karlendítés természetesen nem maradhatott ki az 1936-os, a náci propaganda széles arzenálját felvonultató berlini olimpiai játékok kulisszáiból. A német és osztrák sportolók mellett az afgán, a bermudai, a bolgár, a bolíviai, a francia, a görög, az izlandi, az olasz és a török delegáció is így tisztelgett a vendéglátó náci párt prominensei előtt az olimpiai stadionba érve. Szinte máig tartó vitát eredményezve: az olimpiai üdvözlési forma ugyanis kísértetiesen hasonlít a nácira, így sokan kétségbe vonják, hogy például a francia atléták entrée-ja is ekképpen történt volna.