Atommeghajtás a víz alatt

Amerika több mint három-négy éves időbeli és vitathatatlan technikai előnyét leküzdve 1957. augusztus 9-én - fél évszázaddal ezelőtt - vízre bocsátották a szovjet haditengerészet első atomhajtóműves tengeralattjáróját.

Titkolózva tervezték meg

Az Egyesült Államok flottaerői már 1954 szeptemberében átvehették a Nautilust, a világ első atom-tengeralattjáróját, majd 1955 novemberében a világ első rakétás cirkálóját, a Bostont, 1958 nyarán pedig a Nautilus már kétszer is áthajózott az Északi Sarkvidék jege alatt. Az 1954-ben szolgálatba állított Nautilus atomhajtóműve annak idején 28 millió dollárba került, ez a hajó teljes árának 31 százalékát tette ki. A 600 köbméter térfogatú reaktor a hajótörzset 12 méter hosszban foglalta el. A hajócsavarok összteljesítménye 15 ezer LE volt.

A USS Nautilus ma

Oroszországban a víz alatti járművek korszaka 1903-ban a "Delfin" búvárhajó megépítésével és szolgálatba állításával kezdődött. A múlt században orosz, illetve szovjet mérnökök több mint háromszáz tengeralattjárót terveztek, ezek felerészben el is készültek. A 20. században az egész világon legyártott 5100 tengeralattjáróból 1090 hajózott orosz, illetve szovjet zászló alatt. A második világháborút követően atomhatalmak által a századfordulóig "víz alá" bocsátott 477 nukleáris meghajtású tengeralattjáróból 218 oroszországi hajógyárakból került ki.

A naponta csak grammnyi hasadóanyagot fogyasztó atomhajtómű a tengeralattjárók hatótávolságát néhány tízezer kilométerről több százezer kilométerre növelte. A kikötőktől való függetlenségük hatalmas mértékben megnőtt, bár gond lett persze a sugárzás elleni védelem problémájának megbízható megoldása, katasztrófa esetén a tenger radioaktív szennyeződésének veszélye és természetesen a kivitelezés óriási költsége.

A múlt század 50-es éveinek derekán Moszkva számára az időtényező szerepe meghatározó volt, az Egyesült Államok fölénye az atomenergetika és annak katonai hasznosítása vonalán komolyan aggasztotta a szovjet vezetést. A szovjet atomprogram fő "érdeklődési területe" lett a nagyhatalmú állambiztonsági miniszternek, Lavrentyij Berijának, ami komoly lélektani hatást gyakorolt a közreműködőkre.

Az egyik korai prototípus

Az első szovjet atom-tengeralattjáró koncepciójának kidolgozása az SZKB 143. jelzésű speciális tervezőiroda hatáskörébe került. Bár a tervezési munkálatok néhány évvel később kezdődtek, mint az Egyesült Államokban, az első katonai rendeltetésű atomreaktorok kidolgozásának előmunkálatai már a 40-es évek végére lezárultak: az AM típusú reaktor terve Igor Kurcsatov akadémikus irányításával Moszkvában készült, szem előtt tartva az obnyinszki atomerőmű szükségleteit is. A titoktartási követelmények miatt szigorúan korlátozták a közreműködők számát, a haditengerészet képviselőit jó ideig nem vonták be a tervezésbe. Olyan helyzet is kialakult, hogy a reaktortervezőknek alig volt fogalmuk a befogadó tengeralattjáróról, a hajógyárosoknak pedig a reaktor működtetési feltételeiről.

Tűz a víz alá

Kezdetben a tervek ellenséges tengerparti célpontok megsemmisítésére irányultak, de 1955 közepétől már előtérbe került ellenséges hadihajók és kereskedelmi hajók elsüllyesztése a nyílt tengeren. A szovjet haditengerészet első atom-tengeralattjárója Molotovszkban (1957 óta Szeverodvinszk) épült. 1956 márciusára a reaktorok és maga a tengeralattjáró építési munkálatai azonos szakaszba értek.

Az 1957. augusztus 9-i vízre bocsátás után háromnegyed évvel, 1958. május 19-én Dmitrij Usztyinov hadügyminiszter, Szergej Gorskov, a szovjet haditengerészet főparancsnoka és más előkelőségek jelenlétében beindították az atom-tengeralattjáró reaktorrendszerét. Négy és fél évvel az első amerikai atomhajtóműves tengeralattjáró, az SSN-571 Nautilus 1954. január 21-i vízre bocsátása után, 1958. július 3-án futott ki először kikötőjéből az első szovjet atom-tengeralattjáró.

Első próbaútjai 25 napig tartottak, ezalatt 3800 tengeri mérföldet tett meg, ebből 860 mérföldet merülésben. Legnagyobb merülési mélysége 310 méter volt. Jelentkeztek bizonyos "gyerekbetegségek" a K-3 harcászati jelzésű hajónál, de ezeket Leonyid Oszipenko kapitány gazdag háborús tapasztalatainak köszönhetően sikerült "kezelni". Oszipenko 1960-ig vezette a tengeralattjárót, amikor is megkapta a "Szovjetunió Hőse" címet és kitüntetést. Az első szovjet atom-tengeralattjáró megalkotói közül tizenkilencen dicsekedhettek Lenin-renddel. Már 1957 októberében kormányhatározat rendelkezett a sorozatgyártás megindításáról.

A szovjet atom-tengeralattjárók folyamatos tökéletesítése lehetővé tette, hogy egész kötelékeknek a Föld körül, felemelkedés nélküli, víz alatti hajózása rutinfeladattá vált. 1962 közepén a K-3 is megkezdte a felkészülést a romantikus feladatra: első szovjet haditengerészeti egységként el kellett jutnia az Északi Sarkra, amelyet július 17-én el is ért. Ezerháromszáz tengeri mérföldet tett meg masszív sarki jégtakaró alatt. A hazatérőket személyesen Nyikita Hruscsov köszöntötte. 1967. szeptember 8-án azonban a Norvég-tengeren tűz ütött ki a K-3-as fedélzetén és 39 tengerész lett füstmérgezés áldozata.

A 60-as évek közepétől a ballisztikus rakétákat hordozó és indító atom-tengeralattjárók építése került a szovjet haditengerészeti programok középpontjába. A 80-as évektől megjelentek a harmadik generációs szovjet "rakétacirkáló-atom-tengeralattjárók" 12-25 ezer tonnás vízkiszorítással, globális hadászati kapacitással. Nagy-Britanniában 1963-ban, Franciaországban 1969-ben, a Kínai Népköztársaságban pedig 1971-ben bocsátották vízre az első atomhajtású tengeralattjárókat.

(Múlt-kor/MTI)