56-os sajtószemle: miről írtak a lapok a forradalom alatt?

A lapok közül elsőként az Irodalmi Újság „kapcsolt”, s 1956. október 23-án délután egyoldalas különkiadást jelentetett meg, nyomdafestékhez juttatva a magyar írók hétpontos kiáltványát. „Történelmi sorsfordulóhoz érkeztünk. Ebben a forradalmi helyzetben csak akkor tudunk helytállani, ha […] a párt és állami vezetésben alapvető szerkezeti személyi változások történnek. El kell távolítani közéletünkből a restaurációra törekvő Rákosi-klikket. Méltó helyre kell állítani Nagy Imrét, a tiszta és bátor kommunistát, akiben a magyar nép megbízik” – olvashatta az utca népe a Magyar Írók Szövetségének kibontakozási programját, amelyet rikkancsok serege ingyen osztogatott.

Látványos szakítás a múlttal

Az egy nappal korábban még elképzelhetetlenül bátor, szókimondó nyilatkozatot a késő délutánra radikalizálódott tömeg sokkal inkább relikviaként, mintsem programként vette kézbe. Csakúgy, mint a Szabad Ifjúság kétoldalas rendkívüli „röpiratát”, melynek rövid vezércikkének címe már azt hirdette: „Miénk az utca”.

Pedig az alkalmi újságban már olvashatók voltak a délelőtt még betiltott, majd váratlanul mégis engedélyezett egyetemista tüntetésen skandált rigmusok, mint például: „Munkás, diák egyet akar, jöjjön velünk, aki magyar!”, meg hogy: „Vesszen az önkény, éljen a törvény!”, és – akkor elmaradhatatlan követelésként – „Ne csináljunk mindent késve, Nagy Imrét a vezetésbe!”

A Szabad Ifjúság a kommunista párt ifjúsági szervezetének, a DISZ-nek volt a napilapja, amelyet akkor már öt esztendeje Csatár Imre főszerkesztett, aki kinevezése után igen invenciózus zsurnalisztának bizonyult. A nem sokak által olvasott apparatcsik-bikkfanyelvű ifjúsági közlönyt 1954-ben sok tízezres példányszámú lappá növesztette azáltal, hogy a svájci futball-világbajnokságról – a hazai lapok közül egyedüliként – naponta közölt friss fényképeket a magyar gólokról.

A forradalom első napján azonban a Szabad Ifjúság (is) késett. A tanácstalan szerkesztőség – mint azt Csatár 1986-ban, e sorok írójának adott életútinterjúban mesélte – akkor ocsúdott fel, amikor 23-án kora délután megjelent náluk a rákosistaként ismert (1956 után kádáristává lett) politikai bizottsági tag, Kiss Károly azzal a központi üzenettel, hogy a sajtó „ne öntsön olajat a tűzre”.

A kirendelt cenzor a szándékával ellentétes eredményt ért el, a Szabad Ifjúság rendkívüli – utóbb, a Kádár-korszakban ellenforradalminak titulált – száma kinyilvánította: a szerkesztőség teljes mértékben szolidáris az utca népével.

Szintén nem mellékes, hogy három nap múltán, 27-én az újabb rendkívüliként jelzett lapszám fejlécéből hiába tüntették el a „Világ proletárjai egyesüljetek!” jelszót, a következő napokban pedig a DISZ jelvényét, illetve „lapgazda” voltát is, a Szabad Ifjúság számai forradalmi tartalmuktól függetlenül, csupán kommunista múltjuk okán gyakran utcai máglyákon végezték. A rapid névváltoztatás viszont segített: a Magyar Ifjúságot mint „az ifjúmunkások forradalmi tanácsának lapját” már vették, mint a cukrot.

A forradalom napjaiban nem csak a Szabad Ifjúság szakított látványosan a múltjával, s nyitott új lapot saját történetében. Ez történt még három másik újsággal, a Szabad Népből Népszabadságra, a Néphadseregből Magyar Honvédre, a Népsportból Magyar Népsportra keresztelt orgánumokkal is. A névváltások azonban eltérő okok miatt, és egymástól meglehetősen különböző módon történtek.

Noha a rendszerváltás óta a forradalom lapjai nemcsak a könyvtárak zárt részlegéből kerültek ki, és reprintkötetek sorában is fellapozhatóak, a történetírás máig adós az 1956-os sajtónyilvánosság históriájának számbevételével.

S hogy lenne miről írni, azt talán leginkább a forradalom két hetében megjelent országos lapok fejléceinek és impresszumainak tüzetesebb szemrevételezése igazolja. Egy-egy lapnak – normál esetben – a neve és a fejléce az újság védjegye, impresszuma pedig a legunalmasabb közlemény, a kötelező „gomb” a napi újságkabáthoz, amely a szerkesztőség, a kiadó, a nyomda legfontosabb adatait, a „felelősök” neveit tartalmazza.

Régiek és újak

Az 1956-os forradalom napjaiban (a regionális, vidéken megjelent újságokat ezúttal nem számolva) mintegy ötvenféle országos lap került ki a főváros nyomdáiból.

Egy repertórium tanúsága szerint e másfélszáz lapszám körülbelül egyharmadába nem került – egyébként jogszabály előírta – impresszum. S ez nemcsak az alkalmi, az első szám után meg is szűnt lapokból (mint például a rejtélyes november 1-jei Budai Hírlapból vagy az ugyanaznapi Paraszt Függetlenségből) hiányzik, hanem például az október végén indult, s 6 számot megért Egyetemi Ifjúság című napilap első három számából is.

A pillanatok alatt komoly befolyást és hírnevet szerzett Igazságból, illetve a Függetlenségből (a 2. számtól: Magyar Függetlenségből) is csak napokkal később derül ki, hogy felelős szerkesztője Obersovszky Gyula, illetve Dudás József.

Utóbbinak meghatározó szerepe akadt, mivel a Magyar Nemzeti Bizottmány fegyvereseivel október 29-én elfoglalta a Blaha Lujza téri sajtószékházat. S miközben a másnap induló lapja nagybetűkkel adta tudtul, hogy „Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt” (a délutáni második kiadásban, a fejleményekre reagálva: „A koalíciós kormányt sem ismerjük el!”), addig a sajtószabadság letéteményeseként „utalt ki” papírt a Szabad Nép azon egykori újságíróinak, Gimes Miklósnak, Lőcsei Pálnak és Kende Péternek, akik Magyar Szabadság néven éppen „független demokratikus napilapot” indítottak.

Az egyébiránt meglehetősen kanyargós életútú Dudást a Kádár-korszak évtizedei alatt csak „fasisztaként” emlegették, de hogy ez az igazságtól mennyire távol állt, azt épp a Függetlenség második napi átkeresztelése bizonyítja.

A Magyar Szabadság profizmusát látva a káderhiánnyal küszködő Dudás ugyanis rögvest magához akarta csalogatni Lőcseit, aki friss szerkesztőként ugyan nemet mondott neki, de beszélgetés közben arra figyelmeztette, hogy a Függetlenségnek rossz a csengése, mivel az 1930-as években a nyilas párt alvezére, Hubay Kálmán jelentetett meg ezen a néven újságot.

Október 31-én a lap már Magyar Függetlenség címen, s mi több, már majdnem szabályos impresszummal jelent meg. Csak a nyomda (és a felelős vezető) neve hiányzott. Hogy hol készült a Magyar Függetlenség, az hivatalosan csak a két nappal későbbi számból derült ki. A „Budapesti Lapnyomda” addig teljességgel ismeretlen cég volt, de aki járatos volt a nyomdaipar világában, az rögvest tudhatta, hogy a Rökk Szilárd utca 6. szám alatt a néhány nappal korábban még a több százezer példányos Szabad Népet sokszorosító Szikra Nyomda székelt.

A párttalanított, semleges névre keresztelt nyomda nagy kapacitású gépei a forradalom napjaiban is megállás nélkül dolgoztak. Ha hinni lehet az impresszumának, akkor a forradalom kitörése előtt lapzártázott, vagyis a forradalmi hangulatot egy álapróhirdetéssel („Irodalmi Újságért mosást-takarítást vállal fiatal házaspár”) megragadó Ludas Matyit 414 ezer példányban nyomták (volna) ki, alighanem csak azután, hogy október 23-án valamelyik rotációs gépről lekerült a Szabad Ifjúság említett rendkívüli száma.

A repertóriumból az is egyértelmű, hogy a Szikrában és a másik nagy fővárosi nyomdában, a Lenin (ma Erzsébet) körúti Athenaeumban – ha fennakadásokkal is –, de folyamatos volt a laptermelés. A Szikrában készülő Szabad Nép, illetve az Athenaeumban nyomott Magyar Nemzet és a Népszava ugyanis október 24-i és a Nagy Imre-kormány 28-i nagy fordulata között is jelentkezett, még ha olykor csak röplapokkal is.

E két – vitathatatlanul forradalmi tartalmú orgánumokat gyártó – nyomda nem tartotta szükségesnek közzétenni azt, amit a Honvéd utcai Kossuth, illetve a Bajcsy-Zsilinszky úton működő Vörös Csillagról Október 23-ra átnevezett nyomdák viszont közleményben szögeztek le: „Mi is sztrájkolunk, amíg a szovjet csapatok Budapestről ki nem vonulnak. Ezt a nyomtatványt csak a demokratikus kibontakozás érdekében készítettük el” – indokolta például október utolsó napján az aznap feltámasztott Szabad Szó című parasztpárti orgánumban a „sztrájktörést” a Kossuth, másnap hasonlóan érvelt az Október 23. Nyomda Ideiglenes Munkástanácsa az új évfolyammal újraindított kisgazda napilapban, a Kis Újságban.

Eltűnő Kossuth-címer

A jelenkori olvasó kizárólag a fejléceket és az impresszumokat böngészve is számtalan magyarázatra váró talánnyal és a mámoros-viharos napok zavarodottságával szembesül.

A lapcímek megváltoztatása, a lapgazdák helyett a függetlenséget hangsúlyozó önmeghatározás, mi több, a „szerkeszti a szerkesztőbizottság” formula feltűnő elszaporodása, a fejlécek fölé, illetve alá kerülő (nem ritkán az addig általános „Világ proletárjai egyesüljetek!” helyetti) jelszavak nem szorulnak különösebb magyarázatra.

Ha az olvasó azzal szembesül, hogy a Magyar Népsport első oldalára november 1-jén – több más lappal egy időben – felkerülő Kossuth-címer másnapra eltűnik, gondolkodóba esik. A krónikás megvallja, erre a talányra egyelőre nincs válasza, s azt is csak találgatni tudja, hogy a már említett Egyetemi Ifjúság talán azért cserélte le november 2-án a „Jöjj el, szabadság, / te szülj nekem rendet…” József Attila-verssort, mert Vörösmarty Szózatát („Hazádnak rendületlenül, / Légy híve óh, magyar”) alkalomhoz illőbbnek vélte.

Igen ám, de akkor a következő lapszámban miért tért vissza a szerkesztőség a szabadságért sóhajtó József Attila-citátumhoz?

Vajon milyen műhelyviták dúltak ezen apró változtatás körül, vagy – hitelt adva egy 1957-es ügynöki összefoglalónak (melyet „Meszlényi” fedőnéven írt Dömötör László hírlapíró) – az „egyszemélyes” szerkesztőség mindenesének, (az 1956 után Oxfordban műfordítói és egyetemi karriert befutott) Gömöri Györgynek tulajdonítsuk ezt az érdekes bizonytalankodást, amelyre ő maga sem emlékszik?

A forradalom alatt legtöbbször megjelenő nagy múltú napilap, a Magyar Nemzet impresszumai és annak változásai szintén rejtélyesek. Mai ismereteink szerint a napilap munkatársai október 23-a és november 4-e között 14 számot állítottak össze, ebből négy rendkívüli kiadás volt, s mind a négy 26-án került az utcára.

Emlékeztetőül: a Kossuth téri sortűz utáni napról beszélünk, arról a napról, amikor szovjet tankok cirkáltak Pest utcáin, amikor (egyébként be nem tartott) kijárási tilalom is érvényben volt, amikor a város teljességgel felbolydult, s a jól ismert fejlécű (s a Hazafias Népfront lapjaként hirdetett) Magyar Nemzet röplapon öles betűkkel adta hírül a nap legfontosabb eseményét (Gerő Ernőt felmentették), s a rövidke „Lobogjatok magyar zászlók!” című publicisztika, no meg a „következő kiadásunk” ígérete azt jelezte, hogy a lap munkatársai dolgoznak.

„Ahogy lehet – úgy kell”

A 26-i négy röplapról azonban hiányzott az impresszum. A korábban a legprecízebb lap imázsával büszkélkedő újságnál ez egyértelműen a zavarodottságnak volt a jele.

Amikor – három nap kihagyás után – a Magyar Nemzet ismét megjelent, a legszembetűnőbb az volt, hogy visszakerült a cím alá a lap 1944-es betiltása előttről ismert önmeghatározás: „Alapította: Pethő Sándor”. Pethő a háború előtt a polgári, német- és nyilasellenes újságírásnak volt emblematikus alakja.

Az 1938-ban általa útjára indított lap fogalommá lett, s nimbuszából még az 1950-es évekre is jócskán maradt. Nevének fel-, illetve visszavétele iránytűként volt értelmezhető. A „független politikai napilap” impresszuma, névsora pedig szeizmográfként jelezte, hogy az „ahogy lehet – úgy kell” elvét zászlajára tűző újság koalíciós alapon szerveződött újjá a Nagy Imre-kormányzat és a forradalom napjaiban felélesztett kisgazda párt embereivel.

Mára már az is jól ismert, hogy egy háttéralku keretében a lapalapító fia, Pethő Tibor és a kisgazda vezér Pártay Tivadar lényegében napi váltásban szerkesztette az újságot, ebből a birkózásból akkor csak az látszott, hogy az impresszum névsora („Felelős szerkesztő: Losonczy Géza. Főmunkatársak: Nánási László, Novobáczky Sándor, Pártay Tivadar, Pethő Tibor, Vásárhelyi Miklós”) mindössze két napot élt, a belső csatározásokat pedig a jól ismert „Szerkeszti a szerkesztőbizottság” formulával fedték le.

Az impresszummustra keretében a Népszava históriája sem hagyható említés nélkül. „A magyar szakszervezetek központi lapja” először október 25-én változott látványosan: a fejlécéről aznap tűnt el a világ proletárjaira való hivatkozás. A hat nappal későbbi „új” lapgazda – a Magyar Szabad Szakszervezetek – nevét mindössze egy szám őrzi, november 1-jén ugyanis a Szociáldemokrata Párt visszaszerezte „ősi jussát”, s a Népszava új főszerkesztője négy napra az új pártelnök, s egyben az utolsó Nagy Imre-kormány államminisztere, Kéthly Anna lett.

A régi-új lapgazdájuk égisze alatt indítottak a régi tördeléshez és lapszerkezethez hasonlatos napilapot I. évfolyam 1. szám jelzettel. A két lap párhuzamos számait összehasonlítva nagyon úgy tűnik, hogy a Rákóczi úti szerkesztőségi szobákon osztozó munkatársak azért keresztbe is dolgoztak, híreiket is szorgosan cserélgették. (Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a Népakarat továbbra is megjelent, 1958 januárjában pedig elveszített nevét, a Népszavát „visszaszerezve” simult bele a kádári sajtóba.)

Nehéz lenne eldönteni, hogy a naivnak bizonyult remény, a rigorózus törvénytisztelet, netán egy csipetnyi irónia (esetleg ezek keveréke) motiválta az 1956-ban újraindított, illetve új lapokat indító egyházakat, amikor november első napjaiban összeállították a minden előírásnak rigorózusan eleget tevő impresszumokat.

Az Új Ember, a Reformáció és az Evangélikus Élet ugyanis páratlan precizitással tüntették fel az akkori jogszabályok által előírt összes adatot, a kiadóhivatal, a szerkesztőség és a nyomda elérhetőségét csakúgy, mint a (magas) példányszámot. A lap közzétette előfizetési tarifáit egy hónapra, negyedévre, fél évre, sőt az egész évre is.