II. Sándor

Sándor, II., teljes orosz nevén ALEKSZANDR NYIKOLAJEVICS ROMANOV (szül. 1818. ápr. 29. [a régi naptár szerint ápr. 17.] Moszkva, Oroszország - megh. 1881. márc. 13. [márc. 1.] Szentpétervár), Oroszország cárja 1855-től. Liberális neveltetése és a vesztes krími háború okozta megrázkódtatás nagyszabású belpolitikai reformprogramra ösztönözte; ez 1861-ben a jobbágyfelszabadításban csúcsosodott ki. Az 1866 utáni súlyosbodó elnyomás ugyanakkor a forradalmi és terrorista mozgalmak erősödéséhez vezetett. Uralkodása idején a birodalom terjeszkedése felgyorsult, főként Ázsiában; bár 1867-ben Alaszkát eladták az Egyesült Államoknak, de ennek jelentősége eltörpült az olyan események mellett, mint az Amurtól északra lévő területek megszállása, majd Oroszországhoz csatolása és az orosz Távol-kelet fővárosának, Vlagyivosztoknak a megalapítása (1860), a Kaukázus végleges leigázása (1860-as évek), valamint közép-Ázsia (Hiva, Buhara és Turkesztán) meghódítása az 1870-es években.       

A leendő II. Sándor Nyikolaj Pavlovics nagyherceg (a későbbi I. Miklós cár; ur. 1825-55) és Alekszandra Fjodorovna (poroszországi Sarolta hercegnő) elsőszülött fiúgyermeke volt Fiatalkorára árnyékot vetett zsarnoki apjának nyomasztó személyisége. Szellemi és erkölcsi nevelését viszont - anyja javaslatára - a liberális elveket valló romantikus költőre, Vaszilij Zsukovszkijra bízták. Sándor, aki meglehetősen lusta és átlagos szellemi képességű fiú volt, élete végéig megőrzött magában valamennyit idős nevelője romantikus érzékenységéből. Nagybátyjához I. Sándorhoz hasonlóan (akit a meggyőződéses köztársaságpárti Frédéric La Harpe nevelt) II. Sándor is "liberalizáló", vagy legalábbis humanitárius önkényuralkodó volt.

Amikor 36 éves korában trónra lépett, még javában tartott a krími háború (1853-56), amely rávilágított, mennyire elmaradott Oroszország a nyugati hatalmakhoz képest. Az orosz vereségek végképp diszkreditálták I. Miklós elnyomó rendszerét, és a művelt orosz elit a gyökeres változások szükségességéről beszélt. Sándor ebben a várakozásteli légkörben indította el reformjait. Miután 1856 tavaszán megkötötték a párizsi békét (a közvélemény szerint Oroszországra nézve igen kedvezőtlen feltételekkel), az új cár birodalma belső ügyeire összpontosította figyelmét. Már uralkodása első éveiben nagy fontosságot tulajdonított a közlekedés fejlesztésének. Trónra lépésekor az ország vasútjainak összes hossza még az 1000 km-t sem érte el; halála évéig kb. 22 000 km új vasútvonal épült, és ez nagyban serkentette a hatalmas agrárország gazdaságának kapitalista átalakulását. Egymás után alakultak a részvénytársaságok, fejlődtek a pénz- és hitelintézetek.

Legfontosabb modernizációs intézkedése a jobbágyság eltörlése volt. A cár személyesen is részt vett a fáradságos jogalkotói munkában, amelynek eredményeként 1861. február 19-én kibocsátották a jobbágyfelszabadítási dekrétumot. Az uralkodó egy tollvonással jobbágyok tízmillióinak adott személyes szabadságjogot. A felszabadított jobbágyok hosszadalmas megváltási procedúra révén némi földhöz is juthattak. Bár e reform nem érte el végső célját, a gazdaságilag életképes kisbirtokosi osztály létrehozását, roppant társadalomlélektani kihatása volt és aláaknázta a földbirtokos osztály amúgy is meggyengült gazdasági hatalmát.

A jobbágyfelszabadítás maga után vonta az oroszországi közigazgatás némely archaikus intézményének mélyreható átalakítását is. Az 1864-es bírósági reform orvosolta a régi jogrendszer néhány égbekiáltó igazságtalanságát. Oroszországnak a történelem folyamán először volt nyugati mércével is elfogadhatónak mondható (sokban a francia mintát követő) igazságszolgáltatási rendszere. Szintén 1864-ben lépett életbe a helyi önkormányzatokról szóló törvény, amely helyileg választott testületek, ún. zemsztvók felállításáról rendelkezett. Fokozatos bevezetésük kiterjesztette az önkormányzatiság hatókörét, javította a szociális körülményeket, és elhozta a felvilágosodás első fénysugarait a tudatlanságban élő orosz falvakba. A falusi zemsztvo-iskolák sokat tettek az írástudatlanság felszámolásáért. Mindeközben Dmitrij Miljutyin hadügyminiszter nagy horderejű reformokat hajtott vége, amelyek a katonai szervezet csaknem minden ágára kiterjedtek. Hangsúlyozták a katonaság oktató szerepét, lényegesen javult a katonai iskolák színvonala. 1874-ben bevezették az általános hadkötelezettséget, ill. a sorozást.

Sándor trónra lépésnek pillanatától elindult a politikai `olvadás` is. Sok politikai foglyot szabadon engedtek, a száműzöttek visszatérhettek Szibériából. A toleráns uralkodó megszüntette, vagy legalábbis enyhítette azokat a súlyos megkülönböztetéseket, amelyek vallási kisebbségeket (főként zsidókat és a szektákat) sújtották. Felszámolta a külföldre utazással kapcsolatos megszorításokat, s eltörölte a barbár, középkori büntetési formákat. Lengyelországban némileg enyhült az orosz elnyomás. Sándor azonban nem volt liberális uralkodó. Kötelességének tartotta, hogy megőrizze Istentől kapott autokratikus hatalmát, és meg volt győződve, hogy Oroszország még nem elég érett az alkotmányos, ill. a képviseleti kormányzásra.

E hitében csak megerősítette mindaz, mait a gyakorlati politikában tapasztalt. Hazafias tüntetések és merényletkísérletek után 1863-ban felkelés tört ki Lengyelországban, ezt az oroszok csak nehezen tudták leverni. Oroszországban egyébként 1862-től a cári kormányzat egyre szigorúbb elnyomó intézkedésekkel igyekezett elejét venni a forradalmi mozgalmaknak. 1866 tavaszán Dmitrij Karakozov egyetemi hallgató rálőtt a Nyári Kertben sétáló cárra. Az uralkodó csodával határos módon megmenekült. Ám ezzel beteljesedett uralkodásában a konzervatív fordulat. Az elkövetkező nyolc évben legbizalmasabb minisztere Pjotr Suvalov, a titkosrendőrég vezetője volt, aki azzal igyekezett befolyását fenntartani, hogy vélt és valóságos veszélyekkel riogatta a cárt.

A merényletet követő reakció időszakában Sándor magánélete is fordulóponthoz érkezett: viszonyt kezdett a fiatal Jekatyerina Dolgoruvkaja hercegnővel. A kapcsolat megingatta tekintélyét mind a saját családján belül (felesége, Hessen-darmstadti Mária hercegnő hat fiút és két leányt szült neki), mind a szentpétervári udvari körökben. Bűntudatát kihasználva a pánszláv nacionalisták a betegeskedő, bigott cárné révén igyekeztek nyomást gyakorolni rá, mikor 1876-ban Szerbia háborúba keveredett az Oszmán Birodalommal. Sándor a béke híve volt, mégis magára vállalta az elnyomott szláv népek támogatójának szerepét, és 1877-ben hadat üzent a törököknek. A kezdeti kudarcok után az orosz csapatok végül győzelmet arattak, és 1878 elején előőrseik már a Márvány-tenger partján táboroztak. Az orosz diadal fő eredménye az volt, hogy Bulgária függetlenné vált Törökországtól. A hálás bolgárok szobrot állítottak Sándornak Szófia szívében.
Az orosz győzelem ugyankkor nyugtalanságot keltett az európai nagyhatalmakban, ezért a berlini kongresszuson (1878) kikényszerítették a San Stefanó-i béke felülvizsgálatát. A hazai közvélemény diplomáciai kudarcként értékelte a berlini feltételeket, s az országban válsághelyzet alakult ki. 1879-től újabb forradalmi terrorhullám indult el, s elsődleges célpontja maga az uralkodó lett. Több merényletet is elkövettek ellene: rálőttek, megkísérelték kisiklatni vonatát, majd a Téli Palotát akarták felrobbantani. Az utóbbi incidenst követően a cár aki rendíthetetlen, fatalista bátorsággal fogadta az ellene irányuló támadásokat, lényegében diktátori hatalommal ruházta fel a Legfelsőbb Bizottság elnökévé kinevezett Mihail Lorisz-Melikov grófot, aki kettős feladatot kapott: egyrészt fel kellett számolnia a merényletek hátterében álló Narodnaja Volja (Népakarat) elnevezésű szervezetet, másrészt átfogó reformprogramot kellett kidolgoznia, hogy visszanyerjék azoknak a mérsékelt erőknek a támogatását, amelyek kiábrándultak a cárból az 1868 óta folytatott elnyomó politika miatt. Miután a cárné 1880-ban meghalt, Sándor titokban házasságot kötött Jekatyerina Dolgorukajával (aki három gyermeket szült neki), és azt tervezte, hogy nyilvánosság elé lép vele, mint hitvesével. Hogy ezt elfogadhatóbbá tegye az orosz közvélemény számára, azt tervezte, hogy bejelentéssel egy időben szerény alkotmányjogi engedményeket tesz. Az elképzelések szerint két törvényhozó bizottság alakult volna, melyben közvetve választott képviselők is helyet kapnak. Ha az ún. Lorisz-Melikov-féle alkotmány hatályba lép, az oroszországi alkotmányos fejlődés csírája lehetett volna. A cár azonban bombamerénylet áldozata lett - éppen azon a napon, mikor hosszas tépelődés után végre aláírta az Általános Bizottság felállításáról szóló rendeletet.