185 éve született Baudelaire

Lázadás és egzotikum

Apját korán elveszítette, csinos és jómódú anyja csakhamar újra férjhez ment, így lett Charles mostohaapja Jacques Aupick magas rangú katonatiszt, későbbi tábornok és szenátor. Aupick fegyelemre kívánta szoktatni mostohafiát, ezért 1832-ben a lyoni College Royalba küldte bennlakó növendéknek. Úgy tűnt, hogy az ifjú - a katonás, szigorú fegyelem ellenére - jól érezte magát az intézményben, s több díjat is nyert.

1836-ban a család Párizsba költözött, a kamasz Baudelaire a Lycée Louis le Grand diákja lett. Itt azonban - lázadásként mostohaapja szigora ellen - kihívó és fegyelmezetlen magatartást tanúsított, s tanárai a koraérett romlottság példájának tekintették. 1839-ben, az érettségi vizsga után visszautasította Aupick ajánlatát, hogy lépjen diplomáciai pályára, ehelyett - anyja nem kis riadalmára - bejelentette, hogy írásból kívánja fenntartani magát. Baudelaire szabadon akart élni, szabadon olvasni és élvezni a Latin Negyed diákéletét. Jogi tanulmányokba kezdett, és az École de Droit hallgatója maradt - névleg - 1840-ig. Valószínűleg ebben az időben lett az ópium és a hasis rabja, s ekkor kapta meg a vérbajt is, későbbi szenvedéseinek egyik forrását.

1841-ben mostohaapja Indiába küldte, azt remélve, így véget tud vetni a bohém életmódnak. Szándéka szerint az ifjú Baudelaire két évig lett volna távol Párizstól, ám a sors közbeszólt. Az utazás kényelmetlen és unalmas volt, így az ifjú azzal szórakozott, hogy szokatlan viselkedésével megbotránkoztatta a többi utast. Végül Mauritius szigetén, ahová egy vihar következtében kerültek, kijelentette, hogy nem utazik tovább. Alig 18 napos mauritiusi tartózkodása alatt rabul ejtette a sziget és a csodálatos helyi nők szépsége. Végül mégis elhajózott Réunion szigetére, ahol Franciaország felé vette útját, s 1842 februárjában, alig kilenc hónap után, hazaérkezett Párizsba. E tengeri utazás élete legnagyobb és legmeghatározóbb élménye lett: előhívta romantikus hajlamait, átitatta az egzotikum, a messzeség nosztalgiájával, a trópusi tájak színeivel és érzékiségével.

1842 áprilisában a nagykorúságot elérve kikérte apai örökségét, elköltözött otthonról és megkezdte szertelen és meglehetősen pazarló életét. Finom ruhákat vásárolt, a Pimodan palotában bérelt lakást, amelynek különterme olyan írók, költők gyülekezőhelye lett, akik ópiummal és egyéb mérgekkel kábították magukat. Mivel sejtelme sem volt a pénzügyekről, hamarosan csalók és pénzkölcsönzők áldozatául esett, adósságot adósságra halmozott. Ebben az időben jelent meg életében a mulatt Jeanne Duval, a Fekete Vénusz című szerelmi ciklusának ihletője, akihez élete végéig ambivalens érzések fűzték. Ekkor ismerkedett meg több képzőművésszel, köztük Delacroix-val és Courbet-val, s az ő segítségükkel tett szert arra a festészeti képzettségre, amelynek képzőművészeti kritikái az eredetiségüket köszönhetik.

1. Lázadás és egzotikum
2. Vénuszok bűvöletében