I. Sándor (Romanov)

Az utolsó évtized

Az országát értő támadás óta Sándor mindinkább megtért a valláshoz; rendszeresen olvasta a Bibliát és gyakran imádkozott; Párizsban gyakran kereste föl Barbara Juliane Krüdener pietista látnokasszonyt. Egyfajta dogmáktól mentes, `egyetemes hitet` vallott, amelyre erősen hatottak a kvékerek és a cseh-morva testvérek tanításai.
Végül is Sándoré lett Lengyelország. Az Orosz Birodalmon belül a cár felállította a Lengyel Királyságot (Kongresszusi Királyság), amelynek ő maga lett az uralkodója. Alkotmányt adott a lengyel államnak, és kijelentette, ragaszkodik a `szabad intézményekhez`, s az a szándéka, hogy kiterjeszti őket valamennyi uralma alatt álló országra`. E szavaihoz nagy reményeket fűztek Oroszországban, de amikor - hosszú távollét után - visszatért hazájába, már nem foglalkoztatták a reformok. Minden figyelmét az orosz Biblia-társaságra és a katonai kolóniákra összpontosította. Ez utóbbiakat abban a reményben hozta létre, hogy a katonai kiképzés és a földművelés összeegyeztetése révén olcsóbb lesz a hatalmas hadsereg fenntartása, s könnyebbé válik a katonák, és családjuk élete. Az elgondolás azonban nem vált be, a telepek csak szenvedést hoztak parasztnak, katonának egyaránt.
A második párizsi békeszerződés után létrehozta a Szent Szövetséget, amelynek eredeti célja az lett volna, hogy a keresztényi szereteten alapuló békét teremtsen Európában: ám a Szent Szövetség kongresszusain (Aachenben, Troppauban, Laibachban [ma Ljubljana] és Veronában) a részvevők az önkényuralom, a fegyverrel mindenáron fenntartott régi rend híveinek bizonyultak. Mikor Spanyolországban és Itáliában (Szicília és Nápoly) kitört a forradalom, a szent szövetségesek véres megtorlással feleltek. Sándort magát is nagy megrendítette a szemjonovszkojei ezred lázadása, amit a forradalmi radikalizmus jeleként értékelt.
Ez a liberális álmok korának végét is jelentette az uralkodó életében; ettől kezdve mindenfajta felkelést Isten elleni lázadásnak tekintett. Nagy megrökönyödést keltett hazájában, hogy nem volt hajlandó támogatást nyújtani hittestvéreinek, a török elnyomás ellen harcoló görögöknek, mondván, hogy ők is csak ugyanolyan lázadók, mint a többiek. Az európai ügyek irányítását átengedte Metternich hercegnek, s az osztrák kancellár gátlástalanul ki is használta a lehetőséget.
Miután visszatért Oroszországba, Arakcsejevre bízta az államügyek intézését. Oroszország történetében a reakció, a maradiság, a vélt és valóságos felforgatás elleni harc évtizede következett. A cár a `Sátán országlásának` jeleit látta mindenütt. Közben sorra alakultak a főként fiatal katonatisztekből álló titkos társaságok, melyek az ország megújítását és liberalizálását tűzték ki célul. A cár azonban nem lépett fel határozottan ellenük. Nyomasztotta az uralkodás súlya, családja és közeli barátai előtt nem csinált titkot abból, hogy a lemondás gondolata foglalkoztatja.
A cárné megbetegedett, ezért Sándor úgy döntött, hogy elviszi az Azovi-tenger partján fekvő Taganrogba.  Nem sokkal később ellenőrzésre indult a Krím félszigetre, ahol tüdőgyulladást vagy maláriát kapott, és a visszaúton meghalt. Sokan azt tartották, hogy nem is hunyt el, hanem csak elvonult a világ elől Szibériába. A találgatásoknak az is tápot adott, hogy az udvari tisztségviselők nem voltak hajlandók felnyitni a koporsóját.

1. Ifjúsága és első cári évei
2. Külpolitikája 1807-ig
3. Tilsittől 1812-ig
4. Napóleon legyőzése
5. Az utolsó évtized