„Célratörő hatékonysággal” töltötte be a mostohaapa szerepét Széchenyi István

2021. február 13. 12:53 Fónagy Zoltán

Ismert életrajzi tény, hogy Széchenyi István több mint egy évtizedes plátói rajongás után 1836 elején vette, vehette feleségül Seilern Crescence grófnőt. A 34 éves huszárkapitány 1824-25 körül szeretett bele a 25 éves grófnőbe, és hosszas útkeresés után ekkoriban döntötte el azt is, hogy életét a közügyeknek szenteli. A Széchenyi-életrajzok általában összefüggésbe is hozzák a két eseményt, hangsúlyozva Crescence nagy tettekre inspiráló szerepét. Arról azonban, hogy hogyan birkózott meg a „legnagyobb magyar” azzal a kihívással, hogy az esküvő után egy népes mozaikcsalád feje, hét gyermek mostohaapja lett, alig szólnak az életrajzok.

Korábban

Széchenyi mozaikcsaládja

A szerelem szövődése idején Crescentia Luise már évek óta a jó 20 évvel idősebb Zichy Károly gróf kamaraelnök (mai fogalommal: pénzügyminiszter) felesége volt, és egyben három kisgyermek édesanyja. Crescence – bár hízelgett neki Széchenyi hódolata – nem ment bele egy „szokványos” szeretői viszonyba. Több mint egy évtized telt el hol sűrűbb, hol ritkább találkozásokkal és „illedelmes” hangú levelezéssel. Széchenyi a társasági élet szabályozott keretei között bejáratos volt a Zichy család otthonába is.

A hódoló és a férj közötti viszony annyira „civilizált” volt, hogy előfordult, hogy együtt aggódtak a gyengélkedő vagy épp szülés előtt álló Crescence-ért. Merthogy a plátói szerelem évtizede alatt a grófné további négy gyereket szült férjének. A kor gyerekhalandósági viszonyai között ritkaságnak számító módon, a házaspár mind a hét gyermeke meg is érte a felnőttkort.

Amikor Zichy Károly 1834 végén 56 éves korában váratlanul meghalt, nem csak ez a hét kiskorú gyermek gyászolta. Crescence-t ugyanis Károly kétszeres özvegyként vette feleségül, így az asszony a férje előző két házasságából született 8 gyermeknek is mostohaanyja volt.

Amikor Széchenyi István a gyászév letelte után, 1836. február 4-én a krisztinavárosi templomban végre oltár elé vezethette ideálját, egy nagy létszámú, vérségi szempontból heterogén család fejévé is vált. Az atyai felelősséget ugyan „csak” Crescence saját hét gyermekéért kapta meg, de a második házasságból származó Zichy gyerekek is (a legfiatalabb is 19 éves volt már a házasságkötéskor) otthonosan jöttek-mentek mostohaanyjuk új otthonában. Ezt bizonyára megkönnyítette az a körülmény, hogy ők anyjuk (Festetich Júlia, Széchenyi unokatestvére) révén vér szerinti rokonai is voltak a családfőnek.

Az eleve bonyolult családi képletet tovább gazdagította az újdonsült házasok hamarosan megszülető két közös fia, Béla és Ödön. A harmadik gyermek, Júlia kéthetes csecsemőként halt meg: ő volt a 45 éves Crescence tizedik, egyben az egyetlen elveszített gyermeke.

Több életrajz is említésre méltónak tartja, hogy Széchenyi lelkiismeretes pater familias módjára törődött a Zichy gyermekekkel. A minősítést úgy fordíthatjuk a társadalomtudományok nyelvére, hogy Széchenyi jól megfelelt az egykorú társadalmi normák és konvenciók által meghatározott mostohaapa-szerepnek.

Csorba László a „célratörő hatékonyság” kifejezéssel jellemzi a grófnak a mostohagyermekeivel való kapcsolatát, nevelési habitusát párhuzamba állítva a vállalkozásaiban elért sikereivel. Ez a hatékonyság elsősorban a Zichy árvák anyagi érdekeinek képviseletében, illetve a fiúk pályaválasztása és pályára állítása során nyilvánult meg. Kijárta például a bécsi hivatalokban, hogy a néhai kormányzati főtisztviselő árvái nagykorúságukig államsegélyt kapjanak. (Ez királyi kegy és nem alanyi jog volt a korban.)

A 15 Zichy gyerek fő örökségét, a lébényszentmiklósi uradalmat az apa halála után két idősebb fiú, Pál és Henrik kezelte. Mivel a nagy adósságokkal terhelt birtokból nem sok szétosztani való jövedelem származott, a fiúk néhány év után ráuntak a gazdálkodással való bajlódásra. Az eladást Széchenyi vette kezébe, és ő találta meg a fizetőképes vevőt a bécsi bankár, Sina György báró – a Lánchíd-projekt fő finanszírozója – személyében. Gondoskodott arról is, hogy a Crescence gyerekeit illető részt nagykorúságukig biztonságos befektetésekben őrizze meg.

Széchenyi mostohaapai szerepbe való „beletalálását” megkönnyíthette, hogy már az édesapa életében bejáratos volt a Zichy-házhoz, azaz nem voltak ismeretlenek számára a gyerekek. A kisebbeket születésüktől ismerte. Ott volt a legidősebb fiú, a 11 éves Alfréd házi vizsgáin, hallotta sírni egy estélyen a zongorához parancsolt, lámpalázas tízéves Karolinát, akinek metszetet küldött születésnapjára ajándékba, s még a gyerekek betegségeiről is értesült.

Zichy halála után már tudatosan, a rá jellemző perfekcionizmussal készült a majdani szerepre: 1835 júniusában, a gyászév közepén például listát készített Crescance hét gyerekének születés- és névnapjáról. A következő 12 évben a „meine Waisen” („árváim”) gyakori szereplői lettek leveleinek. Többnyire „szeretett, bár mostoha fiam/lányom” szószerkezetben emlegette a Zichy gyerekeket.

következő oldal 1 / 4