Bűntelen vagy büntetlen? Faragho Gábor, a felelősségre sosem vont csendőrségi főfelügyelő

„A kormány átalakítását tervszerűen hajtottuk végre. A kezdeményező a kommunista párt volt: első lépésként a sajtóban megbírálta – teljesen szakmai szempontból – az egyik kommunista minisztert, a közlekedés- és kereskedelemügyi minisztert, mire másnap, a pártvezetőség határozata alapján ez az elvtárs lemondott. Így mutattak példát a kommunisták” – számolt be 1945 augusztusában a magyar kommunisták második embere (nem mellesleg a lemondatott közlekedési miniszter helyére beült) Gerő Ernő egy bizalmas moszkvai eszmecserén elvtársainak. A Szovjet Kommunista Párt nemzetközi tájékoztató osztályán tartott szűk körű tapasztalatcserén Gerő ismertette azokat a praktikákat, amelyekkel úgymond biztosították a horthysta tábornok, dálnoki Miklós Béla miniszterelnök irányította Ideiglenes Nemzeti Kormányban „a demokratikus erők többségét”. Vagyis megalakulása után fél évvel a 12 fős kabinet felét, mint mondta, „különösebb lárma nélkül” lecserélték.

Árulkodó freudi elszólás

Lárma nélkülinek ugyan aligha nevezhető a közellátási miniszter, vitéz Faragho Gábor furmányos eltávolítása, vele kapcsolatban azonban sokkal inkább az a meglepő, hogy egyáltalán miniszter lehetett a „felszabadult” Magyarországon, ahelyett, hogy az 1944-es deportálási akciót végrehajtó csendőrség altábornagyi rangú katonai felügyelőjét a vádlottak padjára ültették volna.

Mindezek hátterében, úgy tűnik, az állt, hogy az 1890-ben született és a katonai ranglétrán gyorsan és meredeken, a vezérőrnagyságig lépdelő Faragho – legalább is saját karrierje szempontjából – többször volt éppen jó helyen. Ezt a jó helyet általában Moszkvának hívták. A tehetséges, szolgálati jellemzése szerint kilenc nyelven, köztük oroszul is jól beszélő, sokat próbált főtisztet 1940 júliusában vezényelték először a szovjet fővárosba a magyar követség katonai attaséjaként. A következő hónapban már konkrét feladata is akadt. Magyarország ugyanis – „sürgős szállítás, ár nem számít” felkiáltással – bombázó- és vadászrepülőket próbált beszerezni a Szovjetuniótól, merthogy éppen zátonyra futottak Romániával az Erdély ügyében zajló területi tárgyalások, így előtérbe került a katonai megoldás.

Ezt a korábban ismeretlen momentumot Kolontári Attila a magyar–szovjet diplomáciai kapcsolatokat elemző monográfiájában tárta fel. Azt pedig a Sztójay-bábkormány kultuszminisztériumi államtitkárának – az antiszemitából 1944-re zsidómentővé vált – Mester Miklósnak memoárjából tudható, hogy „a rusztikus megjelenésű és modorú”, a tömény szeszt különlegesen jól bíró Faraghónak egy fogadáson még Sztálin kegyeibe is sikerült beinnia magát. Olyannyira, hogy a következő találkozásaikkor a generalisszimusz abban a ritka megtiszteltetésben részesítette a katonai attasét, hogy – általános szokásával ellentétben – mindig kezet nyújtott neki. Így köszönte meg azt is, hogy Faragho szülővárosa, Kecskemét igazi hungarikumából, az egészséges butykosos barackpálinkából többször is küldött neki hónapokra elegendő kóstolót.

1941. június 23-án, amikor Magyarország Kassa bombázására hivatkozva bejelentette a Szovjetunióval való hadiállapotot, Faragho is hazatért, a Honvédelmi Minisztérium elnökségének lett az irányítója, és közben a korszellem jegyében könyvet írt „Sztálin Istentől eltávolodott” birodalmáról. A majd félezer oldalas Szovjetoroszország című propagandakötet szerzője személyes tapasztalataira támaszkodva bizonygatta, hogy „a kommunizmus zsidó találmány”, és hogy a Szovjetuniót ma a zsidóság vezeti, és bár „úgy hírlett, hogy maga Sztálin is szerette volna a zsidóság hatalmát leépíteni, azonban ez nem felel meg a valóságnak. Már csak azért sem, mert tudvalevő, hogy Sztálin kimondottan zsidó befolyás alatt van, harmadik felesége, illetve ennek fivérei, a Kaganovicsok révén”.

Tévedésektől hemzsegő könyve megjelenésének az évében, 1942 novemberében Faragho újra lépett egyet fölfelé: a csendőrség felügyelőjévé nevezték ki, és soron kívül altábornaggyá léptették elő. A Horthy Miklós bizalmát egyre jobban élvező Faragho, igazodva a kormányzóhoz, a német megszállást követően is hivatalában maradt, és tovább ellenőrizte azt a szervezetet, amelynek a német megszállás utáni, Sztójay Döme vezette bábkormány fő feladatává tette Magyarország „zsidótlanítását”. A deportálást a csendőrség – az államapparátus hathatós közreműködése mellett – hadászati pontossággal, zökkenőmentesen és brutálisan hajtotta végre. Erre a Németországból érkező Adolf Eichmann 30–35 fős stábja sosem lett volna képes, hiszen az 1944 májusától július elejéig tartó két hónapban másfélszáz vasúti szerelvényen – egy korabeli precíz kimutatás szerint – 437 402 embert, a vidéki Magyarország zsidónak minősített állampolgárait szállították a nácik működtette haláltáborokba.

Hogy Faraghónak mindebben milyen szerepe és felelőssége volt, arról még lesz szó, az bizonyos, hogy 1944. szeptember 27-én Horthy – ismét soron kívül – vezérezredessé nevezte ki. Az előléptetést ezúttal az indokolta, hogy a kormányzó őt bízta meg a szovjetekkel való titkos fegyverszüneti tárgyalások lefolytatására. A Faragho vezette háromtagú delegáció – a tagok: Szent-Iványi Domokos „rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter” és Teleki Géza egyetemi professzor (a németellenségét öngyilkosságával úgymond bizonyító Teleki Pál kormányfő fia) – október 3-án kalandos körülmények között jutott el Moszkvába, és ott csak Sztálinnal óhajtott egyezkedni. A legmagasabb rangú szovjet politikus, aki fogadta őket, Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztos volt, ő azonban nem tárgyalófélként, hanem pattogó szavú katonaként adta a trió értésére, hogy a feltételeket a győztesek diktálják. A küldöttség október 11-én, vállalva a németekkel való azonnali szembefordulást, aláírta a kapitulációval felérő megállapodást.

Az október 15-én kétbalkezesen végrehajtott kiugrási kísérlet és nyilas hatalomátvétel után Moszkvában is új helyzet állt elő. A Faragho-delegáció ez idő tájt értesült arról, hogy a kormányzó nem csak őket küldte tárgyalni a bolsevikokkal. Efféle „szóbeli megbízatást” emlegetett a Vörös Hadseregnél Kecskeméten jelentkező és menten Moszkvába szállított honvédelmi miniszter, Vörös János vezérezredes és az 1. magyar hadsereg parancsnoka, a Szálasi-puccs után „átállt” dálnoki Miklós Béla is. E sajátosan összeverődött horthysta kolónia tagjai valójában értékes túszok voltak, akiket a szovjet vezetés a Magyarország felszabadítása körüli időkben sakkbábuként kezelt.

A magyar ügyek egyik felelőse, Georgij Puskin (aki később a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet politikai megbízottjaként, majd budapesti követként vált ismertté) 1944. november 7-i helyzetjelentésében úgy fogalmazott: „Nem kizárt, hogy eleinte szükség lesz Faragho és a moszkvai magyar misszió tagjai közül még valaki bevonására” a megalakítandó független magyar kormányba. Az előkészítő megbeszéléseken ugyan még az is felmerült, hogy Faragho kaphatná a miniszterelnöki stallumot, a szovjetek végül Miklós Béla mellett döntöttek. A hivatalosan 1944 decemberében Debrecenben „megválasztott” Ideiglenes Nemzeti Kormányban Faraghónak a közellátásügyi tárca jutott.

A kormány „legreakciósabb tagjaként” emlegetett „egykori csendőrt” a bizánci politikán pallérozódott kommunista vezetők – elsősorban Rákosi Mátyás helyettese, Gerő Ernő – kezdetben nem is a hazai nyilvánosság előtt próbálták lejáratni, hanem Moszkvában. Nem is sikertelenül, hiszen 1945 januárjában a szovjet fővárosban tárgyaló külügyminiszteren, Gyöngyösi Jánoson keresztül megüzenték a rakoncátlankodó magyar kormányfőnek, nem nézik jó szemmel, hogy Faragho „át akarja emelni a korábbi csendőrségi állományt az új rendőrségbe”.

A figyelmeztetés hatott. Amikor a minisztertanács a csendőrség feloszlatásáról és az új államrendőrség megszervezésének rendeletéről vitázott, Faragho már csak azt fejtegette, hogy nem kellene elvenni a jogait annak, aki „büntetlen” (sic!) tudott maradni. A csendőrség egykori felügyelőjének freudi elszólását a miniszterelnökségi gyorsírásos jegyzőkönyv örökítette át az utókorra. A vezérezredes alighanem a „bűntelenek” érdekében próbált szót emelni, és elsősorban nyilván magára gondolt. Pár nappal később viszont engedelmesen megszavazta az indoklás szavai szerint „gyűlölt szervezet” betiltását, egykori beosztottjainak a közszolgálatból való nyugdíj nélküli elbocsátását és igazolóbizottság elé állítását.
Ő maga azonban – hivatalosan – élete végéig „büntetlen” tudott maradni, annak ellenére, hogy csendőri tevékenysége, a deportálásokban való felelőssége újra és újra felvetődött.

A jól értesült Ludas

A frontális támadás ellene 1945 áprilisában kezdődött, amikor közzétették A fasiszta, szovjetellenes és antidemokratikus sajtótermékek I. számú jegyzékét. Aki figyelmesen böngészte a sok száz tételes lajstromot, rábukkanhatott a minisztertanácsi határozattal bezúzásra ítélt művek között a vitéz Faragho által jegyzett, fentebb már említett kötetre. Erre a politikai pikantériára is támaszkodott néhány héttel később a „reakció”, illetve az azt megszemélyesítő horthysta katona ellen indított kommunista párti sajtóhadjárat.

A Ludas Matyi című szatirikus hetilap például attól kezdve a jellegzetes kakastollas csendőrsisakkal jelenítette meg, a Szabad Nép pedig ellentmondást nem tűrő glosszában jelentette ki: „Egy minisztert, aki a csendőrség élén állt, aki Szovjetoroszországot ócsárló könyvet írt, akinek könyvét a saját kormánya tette a fasiszta könyvek indexére (…) a demokrácia kormánya tovább nem bír el.” Július 12-én ugyanez az orgánum már címoldalon leplezte le a közellátási miniszter „példátlan áremelési merényletét”, amely abban állt, hogy „a villanyáram tarifájának többszörös, visszamenő hatályú” felemelésére utasította levelében a főváros vezetését. Az áremeléssel kapcsolatos vád alighanem légből kapott volt, mi több, a botrányt kavaró átirat nagy valószínűséggel nem is Faraghótól származott, azt az MKP agytrösztje hamisította. A miniszter áremelési ügyben rögvest rágalmazási pert is indított, a glossza állításaira viszont egyetlen szóval sem reagált.

Hat nappal később azonban Faragho mégis benyújtotta lemondását egykori vitézi rendtársának, Miklós Bélának. A lemondás minden bizonnyal valamifajta, máig tisztázatlan háttéralku következménye volt. Ezt már a sajtót tüzetesen olvasó kortársak gyaníthatták. Ha máshonnan nem, hát az említett Ludas egy hónappal későbbi újabb, jólértesültségről árulkodó karikatúrájából. A képen a bársonyszékéből éppen kiakolbólított, csendőrsipkás miniszter látható, a rajz aláírása pedig egy árulkodó versike: „Ez Faragho Gábor, akit, / Lapunk már nem ostoroz, / Ő az, aki – kopogjuk le – / Többé nem oszt és nem szoroz.”

Az ostorozás valóban egy csapásra abbamaradt. Miközben az újságok hétről hétre adtak hírt a „múlt bűnöseinek” – egyébként jogos – felelősségre vonásáról, részletekbe menően tudósítottak a külföldön fogságba esett, majd hazaszállított háborús főbűnösök elleni perek előkészületeiről, a „csendőr Faragho” neve már meg sem említődött. Igaz, decemberben meg kellett jelennie a népbíróság előtt. Ám akkor sem vádlottként, hanem tanúként tett vallomást az Endre László–Baky László–Sztójay Döme-perben, ahol a felháborodott hallgatóság többször is bekiabálásokkal („Hazudik”, „Hazugság”) szakította félbe a magát is mentegető Faraghót. A deportálásról született kormányzati parancsról például azt állította, hogy abban „semmi esetre sem voltak feltűnő rendelkezések”.

Elismerte ugyan, hogy előzetesen is tudott „a zsidók összeszedésének” tervéről, és mint a kakastollasok seregéért felelős főkatona „kértem a miniszterelnököt és a honvédelmi minisztert, hogy ebből a csendőrséget lehetőleg hagyják ki”. Miután azonban ezen óhajának nem tettek eleget, Faragho szorgosan elolvasta (és szó nélkül hagyta) a „zsidóakcióról”, vagyis a deportálás menetéről szóló hírhedt „eseményjelentéseket”, amelyeket beosztottja, vitéz patakfalvi Ferenczy László csendőr alezredes fogalmazott 1944 májusa és júliusa között.

Vonakodó tanú

Ugyanebben a perben számos tanú egybehangzóan eskü alatt vallotta, hogy Budapest környékének „a zsidóktól való megtisztításának” tervét a deportálások megszervezésével hírhedté vált Endre László belügyi államtitkár és a német tanácsadó, Adolf Eichmann Faraghóval „együtt dolgozta ki”. Máig talány az is, hogy a népügyészség és a máskor oly buzgó államvédelmi osztály, a rettegett ÁVO még ezen, a nyilvánosság előtt elhangzott állítások után sem rendelt el nyomozást, legalább a tényállás tisztázására.

Az eltusolási szándék egy néhány hónappal későbbi perben még nyilvánvalóbbá vált – derül ki Molnár Judit történész két évvel ezelőtti könyvéből, amely a már említett Ferenczy (a „magyar Eichmann”) 1946-os periratait dolgozta fel. E monográfiából tudható, hogy a népügyészség eredetileg – noha ezt a vádlott a maga védelmében, a felelősség megoszlása érdekében a leghatározottabban kérte – nem is idézte be tanúnak a csendőrség egykori felügyelőjét. Ezt Ferenczy ügyvédjének a tárgyalás nyitónapján mégis sikerült kierőszakolnia. Faragho előbb nem vette át az idézést, majd beteget jelentett, végül, április 6-án, a bal térdében jelentkező ízületi fájdalom ellenére kénytelen volt mégis megjelenni a népbíróság előtt.

Immár pontosan ismerve a periratokat és a tárgyaláson elhangzottakat, bizton állítható, hogy az ügyben ismét megszólaló Ludas Matyi – ha a maga sajátos stílusában is, de a lényeget tekintve hűen foglalta össze a történteket a karikatúrák esetében szokatlanul hosszú kommentárjában. „Ambrus József népügyész: Megállapítom, hogy tanú úr volt a deportálási osztály parancsnoka és tudott arról, hogy Auschwitzban elégetik a vagonban odaérkezőket, és mégsem tett semmit ennek megakadályozására. Miután ki van véve a kezemből a tanúval való rendelkezési jog, kérem e tárgyalásunk jegyzőkönyvét a népügyészségnek átküldeni. – Faraghó Gábor: No, látja ügyész úr, hát ezért nem akartam én idejönni.”

Hogy ezután mi zajlott a kulisszák mögött, ma sem tudni. Kézenfekvő párhuzam lehet például az, ami magával Horthyval történt. Ismeretes, hogy a kormányzó sorsát Sztálin nevezetes félmondata döntötte el 1946-ban, amikor közölte a Magyar Köztársaság kikiáltása után kvázi bemutatkozó látogatásra Moszkvába érkező Nagy Ferenc miniszterelnökkel, hogy a magyar államfő végül „mégiscsak fegyverszünetet kért. Igaz, hogy meghátrált utána, és a németek kezébe adta magát (...), de mégsem kell bíróság elé állítani”.

Ami tény: Faragho ügyéből sosem lett per, miközben a nála jóval kisebb „halak” fennakadtak az igazságszolgáltatás hálóján. 1951 júliusában az „osztályellenségként” nyilvántartott exminiszternek, számos társához hasonlóan, kitelepítési határozatot kézbesítettek. Maradék kapcsolati tőkéjéből még ekkor is futotta arra, hogy ő választhassa meg száműzetése helyszínét. Puskin nagykövet jóvoltából 1953-ban bekövetkezett haláláig saját, Kecskeméttől mindössze 18 kilométerre fekvő nyárlőrinci, „a boldog békeidőkben féltve ápolt és szeretett mintagazdaságában” húzhatta meg magát.