Az Egyesült Államok majdnem atomfegyvereihez nyúlt Vietnámban

2018. október 9. 16:50 Múlt-kor

Nemrég napvilágra került titkos dokumentumokból kiderült, a Vietnámban szolgáló amerikai csapatok parancsnoka 1968-ban az atomfegyverek bevetését mérlegelte, és tervet készített elő Dél-Vietnámba szállításukra.

Korábban

A dokumentumok szerint 1968-ban William C. Westmoreland atomfegyvereket akart készenlétbe helyezni vészhelyzet esetére. A terv apropója a Khe Sanh nevű, a laoszi határhoz és Észak-Vietnámhoz egyaránt közel lévő kihelyezett amerikai bázis ostroma volt. Itt komoly esély látszott arra, hogy az óriási erőfölénnyel jelen lévő Vietnámi Néphadsereg győzelmet arat a támaszpontot védő két ezrednyi amerikai tengerészgyalogos és egy kisebb létszámú dél-vietnámi egység felett. Khe Sanh fontos kiindulópontja volt az Észak-Vietnámból Laoszon keresztül Dél-Vietnámba hadianyagot és élőerőt juttató úgynevezett „Ho Si Minh-ösvény” elleni műveleteknek.

A titkos művelet terve a „Fracture Jaw” („törött állkapocs”) nevet viselte, Westmoreland pedig arra kérte felettesét, a csendes-óceáni térség parancsnokát, Ulysses S. Grant Sharps Jr. admirálist (a férfi rokona volt a polgárháborús tábornoknak), hogy indítsa meg az atomfegyverek áthelyezésének folyamatát. Tevékenységük híre eljutott a Fehér Házba, ahol Lyndon B. Johnson elnök – mint az ország atomfegyverei felett végső soron rendelkező személy – azonnal a művelet leállítására adott utasítást.

Johnson elnököt biztonsági tanácsadója, Walter W. Rostow figyelmeztette írásban a tervről. Ahogy az elnök asszisztense, Tom Johnson felidézte egy interjúban: „Amikor [Johnson elnök] megtudta, hogy megkezdődött a tervezés, rendkívül ingerült lett, és megüzente Rostow-on keresztül, azt hiszem egyenesen Westmorelandnek, hogy állítsa le.” Az asszisztens szerint az elnök a konfliktus kiszélesedésétől tartott – hogy a koreai háborúhoz hasonlóan Kína közvetlen szerepet vállalhat Észak-Vietnám oldalán.

Az elnök korábban nyomatékosította, hogy Khe Sanh elvesztése nem opció, és elvárta katonai vezetőitől a bázis megtartását minden erővel – arra azonban nem számított, hogy a Vietnámban jelenlévő amerikai erők parancsnoka a nukleáris opciót is fontolóra veszi. Johnson hírhedt volt arról, hogy nem bízott katonatisztjeiben, és nem akarta, hogy saját kezükbe vegyék a háború irányítását.

A koreai háborúban már volt példa némileg hasonló esetre, ez azonban túlment azon. 1951-es leváltása előtt Douglas MacArthur tábornok feletteseivel megvizsgálta az atomfegyverek bevetésének kérdését Koreában – nevezetesen az Észak-Korea és Kína közötti határ atomtámadásokkal történő „lezárását”, a kínai segítség áramlását megállítandó. Truman elnök túl veszélyesnek találta a körvonalazódó tervet, és felmentette MacArthurt – azonban jóváhagyta, hogy a légierő nukleáris robbanófejeket szállítson a csendes-óceáni térségbe, hogy szükség esetén bevethetők legyenek Koreában.

Az 1951-es eset annyiban különbözik az 1968-astól, hogy MacArthur sosem jutott el odáig, hogy kérvényezze az atomfegyverek Koreába helyezését – akkor sem, amikor 1950-ben még úgy tűnt, Észak-Korea elfoglalja Dél-Koreát. Vietnámban azonban Westmoreland pontosan erre készült, ahogyan azt a vezérkari főnökkel, Earle Wheeler tábornokkal folytatott levelezése is mutatja:

„Abban az esetben, ha a DMZ [demilitarizált zóna, az Észak-Vietnám és Dél-Vietnám közti határövezet] körzetében drámaian változna a helyzet, készen kell állnunk a nagy, tömeges erőkkel szemben hatékonyabb fegyverek bevetésére” – írta Westmoreland február 3-án. „Ilyen körülmények között úgy látom, a taktikai atomfegyverek vagy a kémiai ágensek kézenfekvő jelöltek lennének az alkalmazásra.”

Sharp admirális négy napon belül azt írta Westmorelandnek, eligazítást kapott „a taktikai atomfegyverek a Khe Sanh/DMZ körzetében történő bevetéséről szóló eshetőségi tervről, amelyet vezérkaraink tagjai múlt héten állítottak össze Okinaván.” A csendes-óceáni parancsnok „fogalmilag helytállónak” tartotta a tervet néhány módosítással, és arra kérte Westmorelandet, továbbítsa neki a teljes tervet „gyorsított alapon, hogy a szükséges támogatási terveket fel lehessen rajzolni.”

Három nappal később Westmoreland azt válaszolta, jóváhagyta a tervet. A Fehér Házban ekkor írta meg Rostow az elnöknek: „Nincsenek atomfegyverek Dél-Vietnámban. Elnöki hatáskörre lenne szükség az odahelyezésükre.” Ez az értesítés vezetett Johnson elnök dühkitöréséhez, február 12-én pedig Sharps is megparancsolta Westmorelandnek, hogy állítsa le a tervet. „Hagyjon fel minden tervezéssel a Fracture Jaw-ra” – írta a táviratban, amelynek másolatait eljuttatta a vezérkari főnökségre is. „Közölje minden személlyel, aki hozzáféréssel bír ehhez a tervezési projekthez, hogy nem közölhető sem a terv tartalma, sem az, hogy ilyen tervezés valaha folyt vagy leállításra került.”

Az egészről eközben a Khe Sanh-nál tüzérségi tűz alatt álló tengerészgyalogosok és katonák mit sem tudtak – értük márciusban érkezett meg a felmentősereg, ezután pedig július elejéig az amerikaiak maguk számolták fel a támaszpontot. A történetírás megosztott azt illetően, hogy az észak-vietnámiak célja mi lehetett az ostrommal, az ezzel párhuzamosan Dél-Vietnám városaiban folyó úgynevezett Tet-offenzíva tükrében. Számos történész szerint Khe Sanh ostroma – amely január 21-én kezdődött – az amerikai csapatok figyelmének és erőinek elterelését szolgálta, míg Westmoreland tartotta magát ahhoz az elmélethez, hogy a január 30-án indult Tet-offenzíva volt az elterelő hadművelet, amelyet a Nemzeti Felszabadítási Front („Vietkong”) azért hajtott végre, hogy az észak-vietnámi reguláris egységek elfoglalhassák Khe Sanh-t.