A megszállott jezsuita pap, aki a levegőből tárta fel egy letűnt kultúra maradványait

A régészeti célú légifényképezés úttörőinek az I. világháború teremtette meg a lehetőséget, hogy könnyű repülőgépekről jó minőségű fotókat készíthessenek olyan régészeti jelenségekről, amelyek a föld felszínéről nem, vagy alig látszódnak. A légirégészet egyik úttörője a kalandos életű Antoine Poidebard (1878-1955) jezsuita atya volt, aki a mai Szíria területén végzett kutatásairól lett ismert. A francia régész, akár a műholdas régészet eszközével a műemlékvédelem területén végzett kutatásaiért nemrég TED-díjat nyert Sarah Parcak elődjének is tekinthető.

Misszionáriusból a régészet úttörője

Poidebard 1878 október 12-én született Lyonban, Franciaországban. A többek között római kori színházáról ismert városból a törökországi Tokatba küldték tanulni a fiatalembert, miután 1897-ben belépett a jezsuita rendbe. 1910-ben szentelték pappá, majd a jezsuiták újonnan létrehozott örmény missziójában vett részt 1911 és 1914 között, ahol megtanult törökül és örményül. Az I. világháborúban káplánként és tolmácsként szolgált tiszti rangban a Közel-Keleten és a Kaukázusban. A háború után a Szovjet-Oroszországgal hadban álló Grúziába küldte a francia kormány, 1924-ben Bejrútba helyezték, ahol a légierő tartalékos alezredese lett.

Régészeti tevékenysége itt, az Oszmán Birodalom összeomlása után francia fennhatóság alá került városban teljesedett ki, pontosabban a Szír-sivatag szélén, ahol rendszeres repülései közben észrevette, ha a fény egy bizonyos szögben esik, akkor meg lehet figyelni a föld felszínéről alig látható, homokkal borított romokat is. Később ásatásokkal pontosítotat a levegőből tett megfigyeléseit. Elhatározta, hogy alaposan megvizsgálja a sztyeppe és a sivatag közti határzónát az egykori szíriai római limes területét. 1925 és 1932 között végzett kutatásai eredményét két máig használt fontos kötetben tette közzé: Les trace de Rome dans le désert de Syrie (1934) és a René Mouterde-del közösen írt Le limes de Chalcisban (1945).

Az első könyvben római kori erődök, határvárosok, utak képeiben gyönyörködhet az olvasó. Egy homokkal fedett, letűnt kultúra maradványaiban, amelyeket egy megszállott jezsuita pap mutatott be a csodálkozó tudományos világnak, míg a második könyvben a Római Birodalom legkeletibb határvidékének feltérképezését vállalta Poidebard. Ez a publikáció arra sarkalta a magyar származású brit keletkutatót, Stein Aurélt, hogy maga is hasonló kutatásokat végezzen Irak és Transzjordánia között 1938-39-ben.

Poidebard módszere a következő volt: miután körülbelül 300 méter magasságból feltérképezte a területet, leszállt és később ásatással azonosította be az objektumokat. E munka eredménye lett a Les trace de Rome dans le désert de Syrie két kötete. Így sikerült bizonyítania egy komplex katonai úthálózat és erődrendszer létezését a sztyeppe szélén, Szíriától keletre, amelyek a birodalom sikeres terjeszkedését mutatják Traianus korától Justinianusig. Leírta e hálózat szervezetét, illetve sikerült elkülönítenie a külső és belső határait.

Az utolsó nagy felfedező

A Le limes de Chalcisban Mouterde és Poidebard más kutatási módszert alkalmazott. Utak és erődök maradványait keresték, ami lehetővé tette számukra, hogy védelmi vonalakat azonosítsanak az ókori Chalcis ad Belum körül. A város, a mai Kinnisrin, mintegy 25 kilométerre délnyugatra található Aleppótól és nem azonos a görög Khalkisszal. Úgy tűnik, a körülötte megfigyelt hálózat nem nevezhető a mai értelemben vett határnak, inkább a város kiterjesztésének. A szerzők amellett, hogy térképre vitték a már korábban is ismert, illetve az újonnan felfedezett objektumokat, számos lelőhely korát is meghatározták, és arra jutottak, hogy a kora bizánci időkben jelentősen bővült kelet felé az őrhelyekkel teleszórt terület. Munkájuk lehetővé tette a római és bizánci kor hadjáratainak jobb megértését.

Poidebard a limeskutatások mellett a Levante ókori partvidékét is sikerrel fedezte fel. Repülőgépről azonosította az ókori Türosz és Szidón kikötőinek helyét, majd víz alatti felvételeket is készített az elmerült struktúrákról, eleinte egy igen kezdetleges technikával: egy bádogvödör aljából kivágta a lemezt és üveggel helyettesítette, majd azt a vízbe nyomva fényképezett. Ezek voltak az első, régészeti célból víz alatt készült fotók. Mindkét város kutatásának eredményeit könyvben is közzétette: Un grand port disparu: Tyr. Rechers aériennes et sous-marines (1939), illetve Jean Lauffray-vel közösen: Sidon: aménagements antique du ports de Saïda (1951). Míg a húszas években a császárkori limest kutatta a Tigris mentén Bászra és Palmüra környékén, a harmincas években az Eufrátesz és az Orontész vidékének római településstruktúráit tisztázta, illetve Észak-Afrika felett repült, a mai Líbia területén, valamint az antik kikötővárosok felett. Mintegy 550 órát repült 250 alkalommal, esetenként több száz négyzetkilométernyi területet megvizsgálva.

Akik ismerték, bátor, kedves, melegszívű emberként írták le Poidebard atyát. Egyike volt az utolsó nagy felfedezőknek, akik egy olyan korban tevékenykedtek, amikor a technikai lehetőségek még alig-alig tették lehetővé, hogy eredményeket érjenek el. Mégis: bátorsággal és új, addig nem létező módszerek kiagyalásával sikerült helyettesítenie a technikai hiányosságokat és érvényes életművet létrehoznia. Fotógyűjteménye ma azért is különösen értékes, mivel az annak idején dokumentált tájak mára nagyrészt átalakultak, így azok a képek az utolsó dokumentumai egy-egy római kori, vagy bizánci épületnek, útnak, erődnek. Antoine 1955-ben halt meg Bejrútban, utolsó éveiben már amnéziában szenvedett.