A magyar főváros az árvíz ellen: így öntötte el a Duna a múltban Budapestet

Százhúsz nap kemény munka

Az 1964–1965-ös télen rengeteget havazott az országban, és a tél végére egyes részeken a hóvastagság az évi maximumok átlagát is megközelítette. A Nyugat-Dunántúlt gyakorta 15-20 cm-es hótakaró fedte és a közeli Alpokban is nagy mennyiségű hótömeg halmozódott fel az 1000 méternél magasabban fekvő területeken.

A hó többször olvadásnak indult, így a talajvízszintek egyre csak emelkedtek. Az idő csak márciusban indult enyhülésnek, az összefüggő hótakaró végre olvadni kezdett, ami tovább növelte a Duna és mellékfolyóinak vízszintjét.

A hóolvadással párhuzamosan viszont csapadékossá vált az időjárás. Áprilisban a Rába vízgyűjtőjén pár nap alatt 100-130 mm csapadék hullott, ami a megközelítette a havi átlag kétszeresét.

Az 1965-ös árvíz a Lánchíd pesti hídfőjénél (Fortepan / Schermann Ákos)

Az árvíz először Nyugat-Magyarországon csapott le. 1965. április 21-én a Gyöngyös, a Répce és a Rába is áradni kezdett. A Kőszeg menti falvak, illetve Szombathely belterületeinek egy része is víz alá került. „Ekkora árvíz talán még nem is fordult elő a megyében” – írták a Vas Népe április 23-i számában.

Rossz előjel volt ez, mert a nyugat-dunántúli folyók és patakok súlyos áradásai általában a komoly dunai árvizek előfutárai voltak. Fel kellett készülni a legrosszabbra, az ország egynegyedét tulajdonképpen a folyók árterétől elhódított területek tették (teszik) ki, amelyen az akkori Magyarország lakosságának megközelítőleg 50 százaléka élt.

Az 1965-ös árvíz a „nagy dunai árvízként” került be a krónikákba. Az embereknek 120 napon keresztül hét árhullámot kellett kivédeniük. A nagyjából 610 km hosszú Duna-menti töltéseknek helyenként 2-3 méter magas vízoszlop nyomását kellett kibírniuk.

A legkritikusabb helyzetek a Szigetközben, a Szentendrei-szigeten és a Mohácsi-szigeten alakultak ki. Az árvízvédelemnek meg kellett fékeznie a Dunát Komáromnál is, hogy a Budapest–Bécs vasúti és közúti összeköttetés fenntartását biztosítsák.

Az árvíz ellen védekezők létszáma a májusi pár ezerről a júniusi kritikus hetedik árhullámig 30-40 ezer főre nőtt (ebből 11 ezer fő katona volt). A gátakon dolgozók 4 millió homokzsákot és 40 ezer tonna követ hordtak a legveszélyeztetettebb gátszakaszokra.

Homokzsákok a Margit-szigeten (Fortepan / Magyar Rendőr)

Az árvízvédelmi munkálatokat ekkorra már gépesítették, így nagyjából 1200 dömper és több száz korszerű munkagép is segítette az emberek munkáját. A honvédség helikopterekkel és lánctalpas úszójárművekkel is hozzájárult a sikeres védekezéshez.

Az erőfeszítéseknek köszönhetően a magyarországi Duna-szakaszon nem történt tragédia, mivel a töltések épen maradtak. Csehszlovákiában ezt nem tudták elkerülni így ott számos magyarlakta települést öntött el a Duna.

1. Wesselényi Miklós „árvízi naplója”
2. Megelőzni az újabb katasztrófát
3. Százhúsz nap kemény munka

Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 20% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.

12 450 ft 9 990 Ft

Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.

20 000 ft 14 990 Ft

Kérdésem van az előfizetésel kapcsolatban

előfizetek

Múlt-kor magazin 2018. különszám

• Hitler és a nők 
• Tamáska Mária az "Öreg" árnyékában
• Magyar deportáltak felszabadulása és hazatérése
• Petőfi halála és a túlélés költői
• Kádár János és az ő Piroskája
• A Nagy Háború osztrák–magyar tábori bordélyai
• Vágy és vezeklés
• Rákosi Mátyás 15 évig tartó „gyógykezelése”
• Az elveszett csejtei "Vérgrófnő"