Vágy és vezeklés

2018. október 10. 12:11 Czókos Gergő

A szexuális forradalom korában és azt követően szocializálódott generációknak már nehéz elképzelni, milyen szigorú szabályoknak kellett megfelelnie szexuális téren a középkor emberének. Az egyházi előírások számos napon tiltották a közösülést, és még a házastárssal is csak egyetlen pózban lehetett nemi aktust folytatni. Az elmélet és a gyakorlat azonban már akkor is gyakorta elvált egymástól.

Európában a középkor évszázadaiban – a szabados ókorral összehasonlítva – gyökeresen megváltozott a szexualitáshoz való hozzáállás. A neves francia filozófus, Michel Foucault egyenesen a testi érintkezéshez való viszonyban látta a „pogány” ókor és a keresztény erkölcs diadala által meghatározott középkor közötti legnagyobb különbséget. A téma másik szakértője, Ruth Mazo Karras elmélete szerint (amelyet egészséges öniróniával maga is „pop-freudista” magyarázatnak nevez) a keresztény erkölcsnek a nemiséget bűnnek tekintő felfogása szempontjából fontos mozzanat, hogy a katolikus egyház (elsősorban a házasságellenes aszketikus mozgalmak hatására) a XI. században kötelezővé tette papjai számára a nőtlenséget. Ennek ismeretében érthetőbb, hogy – miként a korai kereszténység sivatagi remetéi – a szexuális életre vonatkozó intelmeket lejegyző papok és szerzetesek a gonosz műveként tekintettek a nemi vágyra, és különösen a nők által kiváltott kísértéstől óvták a keresztényeket, mivel ők maguk alighanem meglehetősen frusztráltak lehettek a szexualitás teljes hiányától.

Szexmentes hetek

A nőkről kialakult torz, őket gonosz csábítóként ábrázoló kép visszaköszönt a házasságban játszott szerepükkel kapcsolatos hozzáállásban. A nők a házasságban jogilag alávetett helyzetben voltak, amit az is jelez, hogy amennyiben nem tudtak fiúgyermeket szülni, férjük – mondjuk házasságtörés vádjával – elüldözhette őket otthonról. A nő által elkövetett valódi házasságtörés esetén a férfiak gyakran nyúltak az önbíráskodás eszközéhez, ha pedig a feleség ezt megúszta, a hatóságoktól komoly büntetésre számíthatott. Ha a rossz bánásmód miatt akár egyházi, akár világi fórum előtt panaszt emelt, a legritkább esetben számíthatott megértésre.

A női félrelépés súlyos elbírálására a keresztény erkölcsnek a szexualitás kereteihez történő hozzáállása ad magyarázatot: az egyház a monogám házasság egyedül üdvözítő voltát hirdette. Európában nagyjából a XI–XII. századra szilárdult meg a házasság intézményének ezen formája, amely az Isten előtt kötött szövetség felbonthatatlanságára épült.

Bár a középkori egyházatyák közül sokan még a nemi együttlét minden formáját elvetették, bűnnek (persze bocsánatos bűnnek) bélyegezve még az utódnemzésre irányuló testi kapcsolatot is, a skolasztikusok a felek házasságon kívüli nemi életének megakadályozására szolgáló eszközként tekintettek a szexre, amelyet persze továbbra is csak a káros szenvedélytől való tartózkodás kívánalmának figyelembe vételével volt ildomos űzni. Az egyházi előírások szerint nemi érintkezésnél kizárólag egyetlen póz – az egyház szerint a legkisebb élvezetet nyújtó, megtermékenyítésre legalkalmasabbnak tartott, Aquinói Szent Tamás által is egyedüliként elfogadhatónak nyilvánított misszionárius póz – jöhetett szóba.