A Lincoln-merénylettől a Titanic megjósolt végzetéig – hét bizarr történelmi véletlen

Az Egyesült Államok alapító atyái közül kettő – néhány óra eltéréssel – az amerikai függetlenség napjának ötvenedik évfordulóján halt meg, volt, aki három elnök meggyilkolását is a helyszínen figyelte meg, egy nő pedig három híres hajókatasztrófánál is jelen volt, de mindhárom alkalommal túlélte a balesetet. Hét különös történelmi egybeesés.

Közös halál a függetlenség ünnepén

Amikor a Kontinentális Kongresszus 1775-ben összeült Philadelphiában, Thomas Jefferson és John Adams pillanatok alatt barátságot kötött egymással.

Jefferson, a magas virginiai és Adams, a hirtelenharagú, zömök massachusettsi nemcsak a Függetlenségi Nyilatkozat megfogalmazásán dolgoztak együtt, hanem diplomataként Európában is közösen munkálkodtak az Egyesült Államok érdekeinek érvényesítésén.

A kapcsolat később azonban megromlott, ugyanis az 1797 és 1801 között az elnöki tisztséget betöltő Adams egy erős, központi kormányzatban látta a megoldást, az elnöki székben őt követő Jefferson (aki korábban Adams alelnöke volt) a kérdésben igencsak másként gondolkodott, ráadásul hevesen támadta barátja új adóit, amelyet a Franciaországgal vívott flottaháború miatt kellett kivetni.

Az 1800-as elnökválasztási kampány különösen keserűre sikeredett, így a bajtársakból ellenségek váltak.

Az 1809-ben leköszönő, republikánus Jefferson és a föderalista Adams feszült viszonya csak 1812-ben oldódott fel, amikor Adams újévi üdvözletet küldött Jeffersonnak. Békülésük után életük végéig leveleztek egymással.

A 83 éves Jefferson 1826. július 4-én, 50 évvel a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása után, a virginiai Monticellóban található birtokán hunyt el.

Eközben a massachusettsi Quincyben ugyanezen a napon a 90 éves Adams is távozott az élők sorából. Utolsó szavai állítólag ezek voltak: „Thomas Jefferson túlél”. Tévedett, ugyanis barátja öt órával megelőzte őt.

A különös véletlenek sorát gyarapítja, hogy 1831-ben James Monroe, az Egyesült Államok ötödik elnöke is a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásának évfordulóján vesztette életét.

Amikor az elnök gyilkosának testvére menti meg az elnök fiát

Hírhedtté váló bátyjával, John Wilkes Booth-szal ellentétben Edwin Booth az Unió elkötelezett támogatója volt az amerikai polgárháborúban, sőt, még a bátyja által meggyilkolt Abraham Lincolnnak is komoly szolgálatot tett.

1864 végén (más források szerint 1865 elején) Lincoln fia, Robert Todd a New Jersey állambeli Jersey City vasútállomásán tartózkodott, ahol majdnem tragédia történt.

A keskeny peronon állt, amikor egy csapat utas szemmel láthatólag késésben volt, és nagy lendülettel siettek a hálókocsijuk felé.

Lincoln igyekezett elengedni őket, ám a tömeg elsodorta az éppen elinduló vonat felé, így a peron széle és a szerelvény közé csúszott a lába.

Saját erejéből nem tudott volna kimászni az életveszélyes helyzetből, ám ekkor egy erős kéz a gallérjánál fogva megragadta és kihúzta a vágányról.

Azon nyomban felismerte cseppet sem rejtélyes megmentőjét, Edwin Bootht, aki ugyanis – testvéréhez hasonlóan – híres színész volt, és rögtön köszönetet mondott neki.

Booth azonban csak akkor tudta meg, hogy ki volt az, akit megmentett, amikor barátja, az uniós sereg ezredese, Adam Badeau levélben gratulált neki, hogy megmentette az elnök fiát, az akkoriban Badeau tiszttársaként tevékenykedő Robert Todd Lincolnt.

A tény, hogy megmentette a férfit, egyfajta védelmet biztosított számára, miután testvére meggyilkolta Abraham Lincoln elnököt.

Aki három elnökgyilkosság közelében is ott volt

Nem az előbbi volt az egyetlen, Lincoln-családhoz köthető, különös történelmi véletlen.

A frontról hazaérkező Robert Todd Lincolnnak nem volt kedve azon a végzetes estén színházba menni, így a Fehér Házban maradt. Ott értesült arról, hogy apja ellen merényletet követtek el. Lélekszakadva rohant a halálos ágyhoz.

Néhány héttel apja 1865. áprilisi halála után lemondott az Ulysses S. Grant tábornok, későbbi amerikai elnök hadseregében viselt tisztségéről és összetört édesanyjával együtt Chicagóba költözött.

Később családot alapított és sikeres jogász lett. Eközben a politikában is aktív maradt. 1881-ben James A. Garfield kormányában háborús ügykért felelős miniszterré nevezték ki.

Ugyanezen év július 2-án egy alkalommal Lincoln és az elnökként még csak néhány hónapja tevékenykedő Garfield egy washingtoni pályaudvaron vártak a New Jersey-be tartó vonat indulására, amikor tragédia történt.

Egy elmebeteg ügyvéd, Charles Guiteau – mivel nem kapta meg az általa megpályázott párizsi konzuli tisztséget – hátulról lepuffantotta Garfieldet. Az elnök két hónappal később belehalt sérülése szövődményeibe.

Húsz évvel később, az éppen regnáló elnök, William McKinley invitálására Lincoln 1901. szeptember 6-án a New York állambeli Buffalóban a Pánamerikai Kiállítást tekintette meg.

A politikus éppen az elnökkel való találkozóra tartott, amikor az anarchista Leon Czolgosz a hatalmas tömegben lelőtte McKinleyt. Lincoln saját szemével nem látta az eseményeket, ugyanis a merénylet idején az épületen kívül tartózkodott.

A későbbiek folyamán Lincoln olykor fanyar humorral emlékezett meg saját jelenléte és az amerikai elnökök elleni merényletek kapcsán megfigyelhető különös egybeesésekről.

Keretbe foglalt polgárháború

1861 nyarán Wilmer McLean és családja a feleség virginiai Manassas közelében található ültetvényén élt. Amint a konföderáció egyik tábornoka, P. G. T. Beauregard hírét vette az uniós alakulatok közeledésének, lefoglalta a birtokot, és itt rendezte be főhadiszállását.

Az uniós és konföderációs csapatok első összecsapására 1861. július 21-én, a McLean birtokát átfolyó, Bull Run néven ismert kis folyónál került sor. (Ugyanitt zajlott 1862 augusztusában a második Bull Run-i csata is.)

Az unionista tüzérség a házat is tűz alá vette, az egyik lövedék a konyhai tűzhelybe fúródott bele, ahol éppen Beauregard ebédje készült.

A konföderációs sereget cukorral ellátó Wilmer McLean a családjával 1863 végén a Manassastól közel 200 kilométerre délkeletre található, ma már Appomattox Court House néven ismert, poros kis falucskába költözött, hogy a kereskedelmi tevékenységét kevéssé zavarják a hadmozdulatok.

Természetesen az is közrejátszott a költözésben, hogy biztonságban akarta tudni a családját.

A polgárháború kitörésekor 47 éves, tehát az aktív katonai szolgálathoz már idősnek számító McLean 1865. április 8-án éppen otthon tartózkodott, amikor egy hírvivő kopogtatott az ajtaján.

Robert E. Lee tábornok küldte, mégpedig azzal a kéréssel, hogy engedje meg, hogy otthonában találkozhasson Ulysses S. Grant tábornokkal. McLean vonakodva bár, de beleegyezett.

Lee végül másnap délután McLean házának szalonjában adta meg magát. McLean később gyakran mondogatta: a háború az udvaromban kezdődött, és a szalonomban ért véget.

Halleyvel jött, Halleyvel ment

A Halley-üstökös a bolygók gravitációs vonzásától függően nagyjából 75-76 évente közelíti meg a Föld légkörét.

Egy 18. századi angol csillagász, Edmond Halley jött rá, hogy a később róla elnevezett égitest meghatározott időközönként jelent meg a feljegyzésekben: a források 1531-ben, 1607-ben és 1682-ben is említést tettek egy hasonlóan lefestett üstökös felbukkanásáról.

A tudós megjósolta (pontosabban kiszámította), hogy az üstökösnek legközelebb 1758-ban kell megjelennie. Bár gyakorlatilag igaza lett (1759-ben tűnt fel újra a fényes égitest), Halley ezt már nem érte meg.

Az üstökös abban az évben volt látható legközelebb az égen, amikor a később ünnepelt íróként ismertté vált Samuel Langhorne Clemens – álnevén Mark Twain – 1835. november 30-án (két héttel az üstökös felbukkanása után) megszületett a Missouri állambeli Floridában.

1909-ben, 74 évesen megjósolta, hogy halála arra az időpontra fog esni, amikor a Halley-üstökös újra felbukkan az égbolton.

„Életem legnagyobb csalódása lenne, ha nem a Halley-üstökössel együtt távoznék. A Mindenható kétségkívül így tartja: »Tessék, itt ez a két indokolatlan szörny, együtt jöttek, tűnjenek is el együtt!«” – írta Twain.

Az író végül 1910. április 21-én halt meg szívrohamban – egy nappal azután, hogy az égitest ismét a legközelebb került a Földhöz.

Érdekesség, hogy ez volt az első év, amikor az üstökösről fényképet is készítettek. Az égitest legutóbb 1986-ban volt látható, legközelebb pedig 2061-ben számíthatunk az érkezésére.

Megjósolt végzet?

A szerencsétlenül járt Titanic már röviddel elsüllyedése után számos irodalmi művet inspirált. Az első „róla” szóló azonban 14 évvel a katasztrófa előtt készült.

1898-ban Morgan Robertson amerikai író és egykori tengerész egy képzeletbeli óceánjáró, a Titán utolsó útjáról írt Hiábavalóság című regényében (a későbbi címe: A Titán pusztulása). Kísérteties, mennyi a baljós párhuzam a könyv, valamint a 14 évvel későbbi igaztörténet között.

A Titanichoz hasonlóan a Titánt is elsüllyeszthetetlennek tartották. Csakúgy, mint a valóságban, a Titánnak sem volt elegendő, valamennyi utas befogadására alkalmas mentőcsónakja. Hogy egészen pontosak legyünk: a regénybeli hajón 24, míg a Titanicon 20 mentőcsónak kapott helyet.

Az előbbi óceánjáró 244 méter hosszú és 45 ezer tonna vízkiszorítású, az utóbbi 269 méteres és 46 ezer tonnás volt.

Talán a legkülönösebb egybeesés, hogy a regénybeli Titán 25 csomós sebességgel ütközött a jéghegynek Új-Fundlandtól mintegy 400 tengeri mérföldre (740 kilométerre), és a valóságban 22 és fél csomóval haladó Titanicot is pontosan ugyanott, Új-Fundlandtól 400 tengeri mérföldre érte utol a végzete.

Talán mondanunk sem kell: mindkét óceánjáró április egyik sötét éjjelén veszett oda.

A két történet helyenként persze eltér, igen jelentős különbség például, hogy a Titán 13 túlélőjével szemben a Titanic esetében 705-en menekültek meg.

A Titanic katasztrófáját övező érdeklődést kihasználva Robertson kiadója 1912-ben természetesen újranyomta a könyvet, amely John Rowlandnak, a Titán navigációs tisztjének szemüvegén keresztül mutatja be a fikciós tragédiát.

A Titanic elsüllyedését követően Robertsonról többen vélték úgy, hogy látnoki képességekkel bír, ám ő ezt mereven elutasította. Szerinte a véletlen egybeesések csupán a hajógyártás és a tengerészeti trendek széles körű ismereteinek köszönhetőek.

Miss Elsüllyeszthetetlen

Mennyi az esélye annak, hogy valaki három óceánjáró katasztrófájánál is jelen legyen, és annak ellenére, hogy nem tud úszni, mindhármat ép bőrrel megússza? Nem túl nagy. Violet Jessop viszont azonban azon ritka kivételek közé tartozik, akinek ilyen mértékű szerencse adatott.

Az Argentínába emigrált ír családban született Violet Jessop egy londoni leánynevelő intézetben tanult, ám amikor a királyi család leveleit szállító hajókon stewardessként tevékenykedő édesanyja beteg lett, otthagyta az iskolát.

Hogy eltartsa a családját, a 21 éves, igen csinos lány édesanyja nyomdokaiba szegődött. A transzatlanti utasszállítás elsőbbségéért a Cunard nevű vállalattal versengő cég, a White Star Line 1911-ben három luxushajót is vízre bocsátott: a Titanicot, az Olympicet és a Britannicot.

Jessop szeptemberben éppen az Olympic fedélzetén szolgált, amikor a hajó az Wight-sziget közelében összeütközött a HMS Hawke-kal.

Jessop ezután csatlakozott az elsüllyeszthetetlennek hitt Titanic személyzetéhez. Miután az óceánjáró jéghegynek ütközött, Jessop helyet kapott egy mentőcsónakban, egy tiszt pedig az utolsó pillanatban egy csecsemőt is az ölébe tett.

A Carpathia nevű hajó nyolc órával később kimentette a szerencsés túlélőket, egy őrjöngő nő pedig – akiről feltételezhető, hogy a kicsi anyja volt – elvette a gyereket Jessoptól.

A White Star harmadik hajóját, a Britannicot az első világháború kitörése után kórházhajóként foglalta le a brit vezetés. Az akkoriban a brit Vöröskeresztnél nővérként tevékenykedő Jessop a Britannicon szolgált, amikor a hajó 1916 novemberében egy német tengeralattjáró által telepített aknára futott az Égei-tengernél, és elsüllyedt.

Harmincan vesztették életüket, de több mint ezer ember túlélte a tragédiát, köztük Jessop is, aki a vízbe ugrott, mielőtt a mentőcsónakját bedarálta a hajópropeller. A „Miss Elsüllyeszthetetlennek” becézett nővér kedvét a harmadik baleset sem tántorította el: összesen 42 évet töltött el különböző hajókon szolgálva.