A Krímen született meg a modern haditudósítás

Az egész világot megdöbbentette a fundamentalista Iszlám Állam által még a múlt héten közzétett videó, amelyen a szélsőséges szervezet egyik fegyverese késsel levágja az amerikai szabadúszó újságíró, James Foley fejét, miután egy előre betanított szöveget elmondattak vele. Foley halála újfent ráirányította a figyelmet a konfliktuszónákban dolgozó tudósítók sokszor veszélyes életére - a Riporterek Határok Nélkül nevű nemzetközi újságíró szervezet szerint csak idén 44 újságírót gyilkoltak meg a világon, s jelenleg további 176 sajtómunkást tartanak fogva világszerte, olykor embertelen körülmények között. "Haditudósítók" azonban már az ókorban is éltek: a történeti munka mint műfaj jóval az újságírás előtt létezett, elég csak a görög-perzsa háborút feldolgozó Hérodotoszra vagy a Peloponnészoszi háború szerzőjére, Thuküdidészre utalni. Kevesen gondolnák, hogy a modern értelemben vett haditudósítás a Krím félszigeten, a 19. század derekán született meg, amelynek egyik legelső képviselője, William Russell forradalmasította az újságírást és hatalmas szolgálatot tett azzal, hogy az emberek lelkiismeretét - hiteles tudósításainak köszönhetően - felébresztette.

Írországból a Krímbe

Sir William Howard Russell Írországban, a Dublin megyei Lilyvale-ben, Tallaght mellett született 1821. március 28-án egy protestáns apa és egy katolikus anya gyermekeként. A kis William még gyermek volt, amikor a Russell család az angliai Liverpoolba költözött. 1838-ban a dublini Trinity College-ban kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Három évvel később, egyik rokona, a Times írországi munkatársa, R. W. Russell kérte fel, hogy tudósítson a lomgfordi ír választásokról, felkelte ezzel már korán a fiatal Russell érdeklődését az újságírás iránt.

Russell 1842-ben előbb Londonba ment, majd beiratkozott a Cambridge-i Egyetemre, de még diplomájának megszerzése előtt otthagyta a patinás intézményt. A következő évben már a Times megbízásából tudósított a katolikus emancipációért kampányoló ír politikus, Daniel O'Connell fémjelezte politikai gyűlésekről, majd az 1850-es porosz-dán konfliktusról írt beszámolókat. Ekkor jött a megkeresés a Times részéről, hogy tudósítson az Orosz Birodalom és az angol-török-olasz-francia szövetséges erők között kitört krími konfliktusról (1853-1856). 

---

 

Európai világháború a 19. században

A krími háború a 19. század közepének nagy nemzetközi konfliktusa, egy kis világháború volt, amely két kontinensre, több tengerre terjedt ki, s Európa majd minden számottevő hatalma belesodródott. Ez volt a hadtörténet első állóháborúja, amelyben mindkét fél negyedmillió embert vesztett - főleg a járványok miatt -, s ez volt az első olyan háború, amelyről a tudósítók a távíró révén azonnal beszámolhattak. Amikor 1852-ben Abdul Medzsid szultán elismerte a görögkeleti egyház tulajdonjogát a jeruzsálemi szent sírra, az orosz Menysikov herceg biztosítékként azt követelte a Portától, hogy Oroszország védnöki jogát is fogadja el az egyház fölött. Miután a szultán elutasította az orosz ultimátumot, I. Miklós cár 1853 januárjában parancsot adott a török vazallus dunai fejedelemségek, Havasalföld és Moldva megszállására, amire 1853 júliusában került sor. A cár akcióját a status quo fenntartásában érdekelt európai nagyhatalmak nem támogatták, a franciák pedig a palesztinai szent helyek katolikus védnökségére is pályáztak, az orosz ortodoxokkal szemben. A Habsburg Monarchia az 1849-es magyar beavatkozás miatt nem szállt szembe az oroszokkal, ezért a fegyveres semlegességet választotta. Törökország 1853 októberében hadat üzent, majd Omer pasa hadai átkeltek a Dunán. A kilátástalan és céltalan háborúnak az 1856. március 25-30. között rendezett párizsi kongresszuson vetettek véget. A párizsi béke helyreállította az 1853 előtti határokat, de az oroszoktól elvették és Moldvához csatolták Dél-Besszarábiát. A Dunát az összes nemzet hajói előtt megnyitották, kimondták a Fekete-tenger és partvidéke semlegességét (ez 1871-ig volt érvényben), s valamennyi ország hadihajói elől újra elzárták a tengerszorosokat. A nagyhatalmak garantálták Törökország határait s védnökséget vállaltak az ottani keresztények felett. A békével új hatalmi helyzet alakult ki: Anglia és Franciaország közeledett egymáshoz, a kontinensen a franciák teret nyertek az oroszok rovására, ám ennek ellensúlyozására Poroszország kezdett közeledni Oroszországhoz. A háború nagy presztízsveszteséget jelentett az Orosz Birodalomnak, amely elvesztette 1815 óta tartó európai hegemóniáját, s nyilvánvalóvá vált gazdasági elmaradottsága.

Az akkor 33 éves újságíró valósággal utálta, hogy haditudósítóként (war correspondent) tekintenek rá, de végül is a krími háború és a három éven át tartó konfliktusról készített írásai hozták meg a számára az ismertséget és később a hírnevet. "Vulgáris, alacsony növésű ír, aki jó dalokat énekel, megissza bárkinek a konyakját és vízét, és annyi szivart szív, mint a Jolly Good Fellow. Az a fajta fickó, aki híreket akar, különösen a fiataloktól" - mondta róla az egyik fronton harcoló katona.

A zsurnaliszta népszerűségét persze nem nézte mindenki jó szemmel: Lord Raglan brit parancsnok egyenesen megtiltotta tisztjeinek, hogy szóba álljanak Russellel - nehogy bármit is elkotyogjanak neki a brit haditervekkel kapcsolatban. Az ír tudósító a Gallipoliba tartó könnyű hadosztály kíséretében érkezett meg a frontra, s a Krím félszigetnél a második hadosztállyal együtt szállt partra szeptember 14-én. Szeptember 20-án már az Alma folyó felett folyó csatáról tudósított, majd jelen volt Szevasztopol ostrománál.

Russell ott volt 1854. október 25-ének reggelén, a híres balaklavai csatában is, ami fordulópontot jelentett pályafutásában. Ekkor jelent meg a szigorúan katonai célú cenzúra is, mivel Angliában súlyos botrányt okozott, mikor a Times olyan pontos katonai információkat közölt az eseményekről, hogy ezáltal az orosz hadvezetés lényeges előnyökhöz jutott.

A brit közvélemény november 4-én, a Foreign Office-on keresztül kapott először híreket a csatáról. Minden bizonnyal ez is csak egy lett volna a számos katonai kudarc közül, ha nincs Russel és remekbe szabott, színes, élettel teli csataleírása, amelyet október 26-án táviratozott, de amely csak november 14-én jelenhetett meg nyomtatásban Londonban.

Forradalom az újságírásban

Az angol közvélemény elszörnyedt a katonai kórházakban uralkodó állapotokat taglaló jelentéseken, ami arra sarkallta a brit hadügyminisztert, hogy Florence Nightingale-t bízza meg a nővéri ügyelet ellátásával. A firenzei születésű angol hölgy Scutariban (ma Üsküdar néven Isztambul egyik kerülete) látott munkához az általa kiválasztott 38 ápolónővel. A zsúfolt és büdös barakkokban a több ezer beteg közül soknak nem jutott sem ágy, sem ruha, sem gyógyszer, napi fél liter vizet kaptak inni és mosdásra, s mindenhol nyüzsögtek a patkányok és bolhák.

Russell kollégájának, Thomas Chenerynek a scutari barakkokról írt tudósítása felpiszkálta a britek addig szunnyadó lelkiismeretét, majd Sir Robert Peel - a volt brit kormányfő fia - közvetítésével a kórházi ellátás színvonalának növelésére alapítványt gründoltak, amelybe hirtelen ömleni kezdett a pénz - hamarosan 7000 fontot sikerült összekalapozni a bőkezű felajánlásoknak köszönhetően.

Scutariba érkezvén Nightingale - szorosan együttműködve a Times menedzserével, John C. MacDonalddal - jobb higiéniai viszonyokat teremtett, javított az élelmezésen, az adminisztráción, minden nap órákat töltött a barakkokban és még éjjel is körbejárt betegeit vigasztalni. A Times jelentése, majd Longfellow verse nyomán "lámpás hölgynek" nevezett ápoló munkája révén a halálozási arány hónapok alatt 42-ről 2,2 százalékra csökkent. MacDonald részletes beszámolót készített a Sick and Wounded Fund munkájáról, illetve a scutari barakkok állapotáról. A felhívásként értelmezhető jelentés nyomán négy nap alatt 8 ezer fontot sikerült gyűjteni a rászorulók javára.

1855 májusának végén Russel elhagyta a balaklavai tábort és Kertchbe ment. Az ír tudósító ott volt Szevasztopol elesténél, mikor a francia-brit-török csapatok hosszú ostrom után 1855. szeptember 8-án elfoglalták a fekete-tengeri orosz flotta erődített támaszpontját. Russell 1855 decemberében hagyta el a Krím félszigetet. A Times megnövekedett népszerűségét mutatja, hogy két, nyomtatásban megjelent kötetet adtak ki a Krímről küldött haditudósításokból (The War, 1855-56), míg Russell személyes élményeit The Great War with Russia című munkájában foglalta össze.

Hogy a brit közvélemény reális képet kaphatott a fronton zajló eseményekről, az elsősorban a meg nem alkuvó, az újságírást és a haditudósítást újragondoló Russell írásainak és a Times kérlelhetetlenségének köszönhető. Az ír származású zsurnaliszta élesen mutatott rá a katonai vezetés hibájára 1854 telén, ezzel mindenki másnál többet tett azért, hogy a tehetséges minisztereit irányítani képtelen Lord Aberdeen kormányfő dicstelenül távozzon a brit politikai színpadáról.

Érdemei elismeréseképpen Russellt 1895 májusában lovaggá ütötték, és számos kitüntetésben részesült hosszú élete során. Kétszer nősült, első felesége, Mary Burrowes 1867-ben hunyt el, második feleségét, A. Malvezzi bárónőt 1884-ben vette el. A krími háború után 1856-ban II. Sándor orosz cár koronázásáról tudósított, majd Indiába küldték, ahol szemtanúja volt Lakhnau visszafoglalásának.

1861-ben a tengerentúlra ment, 1865-ben pedig a Great Eastern fedélzetén utazva az Atlanti-óceán alatt húzódó kommunikációs kábelhálózat fogadtatásáról írt. 1868-ban belekóstolt a politika világába is, de mint konzervatív jelölt a chelsea-i választókerületben indulva elbukott. 1882-ben ment nyugdíjba, de hivatásától nem szakadt el teljesen és megalapította az Army and Navy Gazette című lapot. 1907. február 11-én hunyt el.