„Jupiter a maga kedvenceit a halandók közül felhőbe burkolja, s úgy ragadja el az élők sorából. Így lesz halhatatlanná a halandó, így jutott az istenek sorába Romulus.” E sorokkal búcsúztatta az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösét a Budapesti Hírlap 1889. február 1-jén megjelent száma. Rudolf halálát követően – az egymásnak ellentmondó gyilkosságról és önkezűségről szóló korábbi hivatalos közleményeket cáfoló híresztelések hallatán – a lapok érzékelhetően elbizonytalanodtak, így a keresztény kultúrkör halálesetekben alkalmazott tradicionális paneljeivel ellentétben, szokatlan módon a római mitológiából vett szakrális elemekre való utalásokkal, másutt a nekrológok sémáit követve ismert magyar történeti párhuzamok (például Mátyás király alakjának) felelevenítésével vettek búcsút a trón örökösétől, áthidalva a haláleset jellegét övező tisztázatlanságokat. Mindazonáltal e fenti kényszer hatására megjelenő antik komponensnek a későbbiekben már nincs nyoma a Rudolf halála utáni hivatalos kép kiemelt elemeiben.

Ferenc József, a rá jellemző módon, közszereplőként viszonyult a nyilvánosság előtt a dinasztia – a birodalmat is alapjaiban megrengető – tragédiájához. Az uralkodó alattvalók előtt megnyilvánuló érzelemmentes viselkedése újabb találgatások táptalaját jelentette, magyarországi megítélésében felerősítve érzéketlenségének „toposzát”, egyúttal elősegítve a trónörökös távozásának – egészen más módozatait felvető – legendájának szövődését is. Például engedett arra „következtetni”, hogy Rudolf – a császári családi kötelékből kilépő és polgári nevet felvevő „Orth Jánoshoz” hasonlóan – rangjáról lemondva kezd(het)ett új életet. Ez a mozzanat nem csupán a magyar nyelvterületen kialakult Rudolf folklórjában bukkant fel domináns jelleggel. Alakját visszatérő népi hősként – általában inkognitóban – jelenítették meg, mindezt összhangba lehetett hozni korábbról közismert személyiségjegyeivel, valamint a sokat bírált „polgárias” jelleget megvalósítani próbáló életvitelével is. Utóbbinak meghatározó részét képezték az alattvalók között rangrejtve megvalósított elvegyülési kísérletei is. A rudolfi életút vélhetően Jókai egyik késői regényének (Ahol a pénz nem isten) cselekményéül is szolgált.

Viasszal fedett külsérelmi nyomok

A haláleset váratlansága és módjának vállalhatatlansága miatt az udvar a tragédia részleteit el akarta titkolni, a nagy palástolási igyekezetet azonban tönkretették a hivatalos közlemények egymásnak ellentmondó állításai, amelyek aztán tovább fokozták az olvasóközönség kíváncsiságát, egyúttal pedig növelték a sajtóban megjelentekkel szembeni kételkedést is. A trónörökös – 1889. január 30-i – elhunytáról szóló első hírek, az elrendelt hírzárlat eredményeként Magyarországra is csak „kerülőutakon” jutottak el, megelőzve a (hamis) hivatalos – szívszélütésről szóló – tájékoztatást, amely sokakban rögvest kételyt támasztott annak hitelében.

Voltak, akik a véderőtörvény elfogadtatását kikényszeríteni próbáló Tisza-kormány válságkezelő mechanizmusának egyik újabb elemét vélték felfedezni benne. Noha a helyzet anomáliáját – a sajtót érintő szabályozások, illetve korlátozások ellenére – később a lapok is „megszellőztet(het)ték”: „Meghal egy nagy dinasztia egész hatalmi szférájának örököse, váratlanul, óvatlanul, titokzatosan. Fél napig fekszik holtan s még a hírét is elnyomják. Huszonnégy órán át készül egy hivatalos magyarázat, melyről a huszonötödik órában terjesztői bevallják, hogy hamis volt, s a támogatására felsorolt részletek koholtak. Aztán adnak egy más magyarázatot, támogatására közölnek más részleteket. A felizgatott kedélyek lázát mindez felfokozza, a kétséget növeli, a homályt terjeszti” – kommentálta a két nappal későbbi Budapesti Hírlap, 1889. február 2-án.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2015. ősz számában olvasható.