2022. tél: A szeretet mártírjai
ITT vásárolhatsz termékeinkből

Albánia: út az első szabad választásokig

2011. március 31. 10:33 MTI

Húsz éve, 1991. március 31-én tartották az első szabad, többpárti választások első fordulóját Albániában. Ha nem is történt ekkor végleges szakítás az eltelt évtizedekkel, megingott a kelet-európai szocialista tábor utolsó bástyája is: a hatalmát még megtartó Albán Munkapárttal szemben jelentős előretörést könyvelhetett el a néhány hónapos múltra visszatekintő ellenzék.

Több szocialista országban már javában érlelődtek a változások, amikor 1988. június 26-i vezércikkében az albán pártlap, a Zeri i Popullit az SZKP "ellenforradalmi fordulópontjának" nevezett XX. kongresszushoz hasonlította Mihail Gorbacsov reformjait, kijelentve, hogy a peresztrojka "a szovjet szociálimperializmus erősítését", nem pedig a szocialista rendszer átalakítását szolgálja.

A sztálinizmus mellett rendületlenül kitartó balkáni államban az 1985-ben Enver Hodzsa örökébe lépett Ramiz Alia államfő és első titkár azt ismételgette: a Szovjetunióban, Lengyelországban, Magyarországon és másutt zajló reformok utat nyitnak a magántulajdon uralmához, a monopoltőke bevezetéséhez, miközben a kommunistaellenes reakció feléledését osztály- és etnikai konfliktusok, anarchia-kitörések és rendőri erőszak, munkanélküliség, az életszínvonal süllyedése és erkölcsi züllés kísérik. Az Albán Munkapárt 1988 derekától legfeljebb a termelés ösztönzésére és az önkéntes diplomáciai elszigeteltség oldására tett óvatos kísérleteket. Utóbbi nem terjedt ki a gorbacsovi Szovjetunióra és a szomszédos Jugoszláviára, amellyel a koszovói albánok helyzete miatt mindinkább elmérgesedett Tirana viszonya.

Az albán párt- és állami vezetés még 1989 végén, a romániai forradalom napjaiban is kizárta, hogy a Kelet-Európában zajló változások bármilyen hatást gyakorolhatnak Albániára, pedig a változások már a küszöbön álltak. 1989 decemberében tüntetések robbantak ki Shkodra városában, majd Korcában is, a résztvevőkkel szemben brutálisan lépett fel a Sigurimi, a rettegett titkosrendőrség. A pártvezetés ugyan cáfolta a zavargásokról szóló híreket, de 1990. január közepén a fokozatos nyitás mellett döntött. A Központi Bizottság határozatában viszonylagos függetlenséget biztosított az állami vállalatoknak, decentralizálta a tervezést, támogatta a szövetkezeti parasztság önálló piaci fellépését, a parlamenti választásokon pedig lehetővé tette a többes jelölést.

Áprilisban a piacgazdaság irányába mutató újabb intézkedések történtek (vállalati önfinanszírozás, az egyének és kollektívák felelősségének növelése, a nyereség igazságosabb elosztása), és napirendre került a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása a Szovjetunióval és az Egyesült Államokkal. Alia államfő-párttitkár mindazonáltal továbbra is hangoztatta: nem kívánják felszámolni az egypártrendszerű kommunista uralmat, mert "az albán nép olyan szorosan tapad a párthoz, mint hús a csonthoz".

1990. május 8-án a tiranai parlament újból felállította az 1965-ben megszüntetett igazságügyi minisztériumot és az ügyvédség intézményét, enyhítette a BTK egyes tételeit, így már nem járt halálbüntetés államellenes izgatásért, a vallási propaganda pedig nem számított államellenes fellépésnek. Az állampolgárok útlevélhez juthattak, s elnöki dekrétum tette lehetővé a turista célú kiutazásokat. A nyitás egyik legszembetűnőbb jeleként szeptemberben Alia részt vett az ENSZ Közgyűlésén: ez volt az első nyugati útja, s első albán vezetőként kapcsolódott be a világszervezet munkájába.

Az utazási könnyítéseket, a belső reformokat az albán állampolgárok a rendszer fellazulásaként értelmezték, s mind többen igyekeztek távozni az országból. Júliusban megindult a tiranai nyugati nagykövetségek "ostroma": a menedékkérők sokszor a biztonsági erők golyózáporában igyekeztek a külföldi államok védőszárnya alá, miközben az Európai Közösségek nyilatkozatban követelte, hogy az albán hatóságok engedélyezzék szabad elutazásukat. Ez utóbbiak inkább falat húztak a külképviseletek épületei köré, hogy megakadályozzák az újabb menekültáradatot. Az ősz folyamán kezdődött a menekülthullám második fázisa, amikor a menekülők a kikötőket vették célba, hogy valami módon hajót szerezve külföldre távozhassanak.

Az élénk diplomáciai közvetítésekkel kísért, hónapokig húzódó menekültügyet az ellátás romlása kísérte. A vezetés a nyár folyamán engedélyezte a kisipari műhelyek és a kisebb boltok privatizációját, lehetővé tette az egyéni állattartást és a családi földművelést, a külföldi tőke beengedését az országba. Ennek ellenére Adil Carcani miniszterelnök november 9-i tv-interjújában kénytelen volt nyíltan beismerni a gazdaság válságos helyzetét, az élelmiszerellátás, az energiaszolgáltatás és az ipari termelés "szűk keresztmetszetét", hogy a termeléskiesés miatt sok helyen a béreknek csak nyolcvan százalékát fizetik ki a dolgozóknak, s hogy Albánia számos alapvető élelmiszerből behozatalra szorul.

1990 nyarától egyre erősödtek a politikai ellentétek az Albán Munkapárt Központi Bizottságán belül: a fokozatos nyitást sürgető reformerek Ramiz Alia államfő-első titkár, a sztálinista politika hívei Enver Hodzsa özvegye, Nedzsmije Hodzsa mögött sorakoztak fel. A reformerők komoly sikere volt, hogy 1990. november 14-én a parlament alkotmánymódosítást fogadott el, amely kimondta a párt és az állam hatalmi jogkörének szétválasztását, nagyobb szerepet kapott a törvényhozás, az 1967-ben elrendelt tilalom után ismét szabaddá vált a vallásgyakorlás, törvénybe foglaltűk az utazáshoz való jogot és a kisebbségek jogait. Azonban az Alia-vezetés is kizárta még ekkor is a többpártrendszer lehetőségét, s a novemberben jóváhagyott új választási törvény - bár engedélyezte több jelölt állítását - sem tette lehetővé ellenzéki pártok jogszerű működését.

A felemás, vontatott politikai-gazdasági változtatás elmélyítette a belpolitikai válságot. 1990. december 9-én a rendőrség brutális fellépése sem tudta megakadályozni a reformok folytatását, jobb életkörülményeket, saját párt alapítását követelő tiranai egyetemisták tüntetéseit. Az egyre szélesedő népmozgalom hatására két nappal később az Albán Munkapárt KB menesztette a Politikai Bizottság öt ortodox tagját és két póttagját, s hozzájárulását adta más politikai pártok engedélyezéséhez. 12-én Tirana középpontjában 60 ezres nagygyűlésen megalakult Albánia 45 év utáni első független politikai pártja, a Demokrata Párt. Az alapító tagok között diákok és értelmiségiek, egyebek között a liberális szemléletű Gramos Pashko közgazdász-egyetemi tanár, Sali Berisha szívsebész, Besnik Mustafa költő és Aden Spendli joghallgató voltak. A szervezet programjában kiemelt helyet kaptak az emberi jogok, a gazdaság átalakítása és az ország megnyitása a magán- és a külföldi tőke előtt.

A következő napokban több városban zavargások törtek ki, amelyek leverésére a rendfenntartó erőket kellett bevetni, s amelyeket a kormány, az egyház és a Demokrata Párt is elítélt. A parlament december 18-án törvényesítette a független politikai szervezeteket, legalizálva a Demokrata Pártot, amely működési feltételeinek biztosítását, nemzeti kerekasztal összehívását, a politikai foglyok szabadon bocsátását és az 1991. február 10-re kitűzött parlamenti választások elhalasztását követelte a hatalomtól.

December folyamán tiranai értelmiségiek létrehozták az Emberi Jogi Fórumot, az ország első emberi jogi szervezetét, a központi albán szakszervezet pedig kinyilvánította függetlenségét az állampárttól. 1991 januárjában megalakult a Zöld Párt, a Köztársasági Párt, a kereszténydemokrata Vallási Unió Pártja, februárban az Agrárpárt, márciusban pedig a Nemzeti Egységpárt. A külföldön élő Leka albán trónörökös eközben több ízben is jelezte hazatérési szándékát, amennyiben az albán lakosság a monarchia visszaállítása mellett dönt.

A kommunista párt kezdetben mereven ragaszkodott a választások februári időpontjához, s álláspontját csak azután változtatta meg, amikor januárban sztrájkba léptek a szénbányászok. Alia január 16-án megállapodott az ellenzék képviselőivel a voksolás elhalasztásáról, s február 8-án a Népi Gyűlés (a parlament) elnöksége az ellenzéki pártok követelésének eleget téve abba is beleegyezett, hogy a 47 év óta első többpártrendszerű parlamenti választásokra nemzetközi megfigyelők érkezzenek az országba.

1991. februárban újabb kivándorlási hullám vette kezdetét: a kikötőkben tízezrek zsúfolódtak össze, hogy hajón hagyják el hazájukat, márciusban pedig ismét tömegek vették ostrom alá vízumért a külföldi követségeket. (1990 nyara óta több mint 56 ezer albán menekült el hazájából, a legtöbbjük Görögországba és Olaszországba ment.) Eközben diákok ezrei léptek ismét tiltakozó sztrájkba Tiranában a demokratizálás gyorsítását, a kormány lemondását és életkörülményeik javítását követelve.

Február 20-án és a rákövetkező napokban az éhségsztrájkoló diákokat támogató, százezres nagygyűléseket rendeztek Tirana főterén, ahol ledöntötték Enver Hodzsa kommunista diktátor tízméteres szobrát. A hatalom végül engedni kényszerült: Enver Hodzsa nevét kivették a tiranai egyetem elnevezéséből, s Adil Carcani kormányfőt Fatos Nano, a kormány addigi titkára váltotta fel a kabinet élén. Ramiz Alia egy március 31-ig működő ideiglenes elnöki tanácsot állított fel, amelyet az ellenzéki pártok a támogatásukról biztosítottak, és belegyeztek abba, hogy a választási kampány idején ne tartsanak utcai gyűléseket.

Március 21-én a központi választási bizottság közétette, hogy a parlamenti választásokra 1074 személy jelöltette magát, közülük a Munkapárt és öt hozzá kapcsolódó szervezet (a nőszövetség, a szakszervezeti szövetség, az ifjúsági szövetség, a népfront szerepét betöltő Demokratikus Front és a veteránszövetség) 644-et támogatott. A Demokrata Párt mind a 250 választókerületben indított jelöltet, míg a Köztársasági Párt 165, az Agrárpárt 37, a Görög Omonia szervezet 5, a Zöld Párt pedig 2 induló mögött sorakozott fel. 46 választókörzetben indultak olyan jelöltek, akik több párt támogatását is maguk mögött tudták, 16 körzetben pedig 17 független jelölt is sorompóba állt.

A március 31-i választásokon a kormányzó Albán Munkapárt 162, a Demokrata Párt pedig 65 mandátumhoz jutott, 4 parlamenti helyet két kisebb csoport szerzett meg. Az április 7-i második forduló a függőben maradt 19 mandátum sorsáról döntött: a kommunisták újabb 6, a demokraták 10, a görög nemzetiségiek újabb 2 mandátumot szereztek, 1 helyen pedig a veteránszövetség jelöltje győzött. Az Albán Munkapárt összességében 168 hellyel kényelmes, kétharmados többséghez jutott a 250 fős Népi Gyűlésben.

Az első többpárti választásokon az albán ellenzék még nem tudott politikai-hatalmi áttörést elérni, ellenben Albánia visszafordíthatatlanul megindult a pluralizmus útján. Az új parlament által 1991. április 26-án elfogadott új alkotmány deklarálta a politikai pluralizmust, a törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalom szétválasztását, az ország államformáját pedig a szocialista népköztársaság helyett parlamenti köztársaságként határozta meg. Az ország irányítása ekkor még kommunista kézben maradt (bár 1991 második felében az ellenzék képviselőit is bevették a kormányba), de az 1992. márciusi rendkívüli választásokon már a Demokrata Párt szerezte meg az abszolút többséget (65 százalék), a Szocialista Pártra keresztelkedett korábbi Munkapárt előtt (27 százalék). A szocialista berendezkedés lebontása végérvényesen megkezdődött Európa legszegényebb államában is.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2022. tél: A szeretet mártírjai
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 10% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
9 945 ft 8 990 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 25% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 14 990 Ft

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Bezár