Egy slampos gasztrokirálynő öröksége

Miként lett egy slampos, hórihorgas hölgyből az amerikai televíziózás egyik ikonikus alakja, akinek köszönhetően a konyhaművészet egyszer és mindenkorra meghonosodott a képernyőkön? Julia Child életét egy jövő héttől a magyar mozikban is látható filmben is megtekinthetjük, most azonban kulináris sikerének titkait bogozgatjuk.

Mindenki konyhája a képernyőn

Nádas Péter szerint csak három igazi konyha van, a francia, a kínai és a török, és az összes többi csak ezek ízeit variálja. Igaz vagy sem, az ötvenes-hatvanas évek Amerikáját a francia "változattal” egy slampos hölgy hódította meg, aki a tengerentúlon igen gyorsan a kollektív tudat szerves részévé vált. Julia Child szakácskönyvei és forradalminak kikiáltott televíziós munkássága ma megkérdőjelezhetetlen kánon – legalábbis az Egyesült Államokban.

A hórihorgas hölgy szelleme ott "kísért” az amerikai mindennapokban, augusztus óta pedig mintha e szellem újra hús-vér alakot öltött volna, köszönhetően a korábban habkönnyű mozikat (A szerelem hullámhosszán, A szerelem hálójában) levezénylő Nora Ephron legújabb rendezésének, a Julie & Julia című filmnek. A Meryl Streep és Amy Adams főszereplésével készült produkciót nálunk október 15-én mutatják be a mozikban, így aktuális a kérdés: hogyan lett egy egyáltalán nem dekoratív, mélyhangú óriásból az első televíziós sztárszakács, és mi lehet a titok nyitja?



A konyha az "időutazás” és a "varázslás” színhelye: gyerekkorában mindenki édesanyját és/vagy nagymamáját figyeli a konyhában, aki mintegy mágusként, lisztfelhőben úszva teremti meg a furcsábbnál furcsább alapanyagokból a süteményt, aminek ízét aztán egész életünkben magunkkal visszük. A konyha emellett sokaknak egy olyan terep, amely a jelentéktelennek tűnő mozzanatokat az élet legfontosabb, legmagasztosabb pillanataivá képes változtatni. (Nem véletlen, hogy sztárséfekkel készült interjúkban vissza-visszatér az anya, nagymama konyhában tüsténkedő emlékképe - a hasonló séfek interjúi az alábbi linken olvashatók.)

Julia Child felbukkanása így egy kísérletnek is tekinthető, hogy mindaz, ami sokaknak "szent” (másoknak pont emiatt kissé megközelíthetetlen és csak nézni való tevékenység), miként vonható be a "profán” szférájába, úgy, hogy a "szent” jelleg sosem vész el.

Child egyébként legalább annyit köszönhet a hatvanas évek televíziós forradalmának, mint kortársa, Kennedy elnök, aki a kis képernyő nélkül nem lett volna az, aki. Hihetetlen érzékkel és ösztönös tehetséggel használta az akkor még valódi tradíciók nélküli médiumot, a tévés nyilvánosságot. Előképei ugyan akadtak, például James Beard (1946 – első televíziós főzőműsor), Alma Kitchell (1947 - In the Kelvinator Kitchen című műsor) vagy Dione Lucas személyében. Utóbbi a példaképének is tekinthető, ugyanis az angol séf volt az, aki 1948-ban és 49-ben To The Queen's Taste című, CBS-n vetített műsorával bevezette a már akkor a gyorsételek bűvöletében élő amerikaiakat a francia konyha rejtelmeibe. Child az először 1963. február 11-én adásba kerülő The French Chef című produkciójával a képernyőn keresztül minden háztartásban megjelent.



Julia a mi Öveges professzorunkhoz hasonlóan néptanítói attitűdöt képviselt: a mai pörgős műsorokkal ellentétben szépen, komótosan, sietségtől mentesen kavargatta az ételeket, fizikailag és mentálisan is kimerülve a műsor végére a nagy munkában: a főzés örömének izzadságcseppei a hitelesség forrásaként szolgáltak. Child a "mindenki konyháját” jelenítette meg a képernyőn, tippeket árult el (a mai programok többségéből sok esetben annyi jön át, hogy "ezt ki ne próbáld otthon, menj étterembe”). Tévéshowja paradox módon nem tévéműsornak, hanem a valóság leképezésének (egyfajta főzős dokumentumfilmnek) tekinthető, az "ő konyhája, a mi konyhánk”, "az ő edényei és tálai ugyanúgy csörömpölnek, mint a mieink”, "ráadásul ugyanannyi ideig tart megfőznie valamit, mint nekünk”.

És mit főznek a magyar séfek? A Diningguide-on kiderül!

Hibázni márpedig lehet és még szépnek sem kell lenni

A The French Chef-en felnőtt nemzedék máig emlegeti azt a – napjaink műsoraiban elképzelhetetlen – klasszikussá érett pillanatot, amikor a jellegzetes ingekben főző és a konyharuháját szoknyájának övébe fűző Child egy burgonyás palacsinta készítése közben hibázott és a tészta egy része a lábas helyett a gázon landolt. A szakács megvakarta a tarkóját, a nézők szemébe nézett és leginkább a Monty Python egyes tagjainak eltorzított kappanhangjára emlékeztető módon kijelentette: amikor feldobsz valamit, biztosnak kell lenned magadban, majd hozzátette: "Ne feledje, a konyhában egyedül van, és senki nem látja”. Ez volt az a mozzanat, amikor az amerikai közönség egyként sóhajtott fel és kollektíve felszabadult a hibázás bűnének rabigája alól.

Julia Child Julia McWilliams néven született 1912-ben Kaliforniában. Húszas éveiben New Yorkban dolgozott egy lakberendezési cég hirdetési osztályán. A második világháború alatt önkéntesként többek között Ceylon szigetén teljesített hírszerzői feladatokat. 1945-ben Kínába küldték hasonló titkos küldetéssel, ahol összeismerkedett a szintén hírszerző Paul Childdal. A háború végén visszatértek Amerikába és összeházasodtak.

Pault a munkája Franciaországba szólította. Julia Child itt lett rajongója a francia konyhaművészetnek és, hogy jobban megismerje azt, beiratkozott a világhírű Le Cordon Bleu főzőiskolába. Hathónapnyi intenzív tanulást követően összeállt két másik iskolatársával, Simone Beck-kel és Louisette Bertholle-el, akikkel L’Ecole des trois Gourmettes (A három inyencnő iskolája) nevű vállalkozásuk keretében párizsi lakásukban főzőtanfolyamokat tartottak, elsősorban amerikai hölgyeknek. Közben elkezdtek dolgozni – eredetileg hárman együtt – az amerikai alapanyagokra adaptált francia alapszakácskönyvön.



A kötet kiadása majdnem tíz évig húzódott, leginkább azért, mert a kiadók megijedtek a vaskos, túl részletes receptgyűjteménytől. Child azonban nem volt kész kompromisszumokra: sem a recepteket nem óhajtotta egyszerűsíteni, sem a könyv terjedelmét nem volt hajlandó csökkenteni. Egy fiatal, tehetséges szerkesztőnek köszönhetően (aki nem mellesleg az Anna Frank naplójának kéziratát is felfedezte), végül a neves Knopf kiadó vágott bele a merész vállalkozásba, és 1961-ben kiadták a kétkötetes szakácskönyvet, Mastering the Art of French Cooking címmel. A 800 oldalas könyv terjedelmével és úttörő tartalmával ma is forradalmi műnek számít, kevés amerikai háztartásban hiányzik a szakácskönyves polcról.

Visszatérve az Egyesült Államokba, Child a bostoni közszolgálati tévében népszerűsítette szakácskönyvét. Itt derült ki, hogy az egész további pályafutására jellemző szívmelengető humora, sajátos hanghordozása tömegeket képes megszólítani. 1963-ban indult a The French Chef című tévésorozat. A sikert jellemezte, hogy egyszerre 96 csatorna vette át a műsort. A hórihorgas Child egy pillanat alatt kilépett a "helyi híresség” szerepköréből. Szinte borítékolható volt az Emmy díj, amit 1966-ban meg is kapott. Neve az igényes főzés szinonimájává vált.

A hetvenes, nyolcvanas években rendszeresen megjelent az ABC Good Morning America című műsorában. Újabb tévéprogramok következtek, mint a Julia Child and Company, vagy a Dinner at Julia’s és számos új szakácskönyv, amelyek a kulináris ismeretek szinte minden vetületét érintették. Ő volt az első nő, aki felkerült a Culinary Institute Hírességek Falára.

2000 novemberében megkapta a legmagasabb francia állami elismerést, a francia Becsületrendet (Ordre national de la Légion d'Honneur), két évre rá pedig a Amerikai Nemzeti Történeti Múzeumban kiállították azt a konyhát, teljes felszerelésével együtt, ahol három műsorát is forgatták. Child 2004. augusztus 13-án hunyt el, két nappal 92. születésnapja előtt. Nem sokkal később megjelent önéletrajza, amelyben érzékien vall arról, hogy miként fedezte fel magában az életre szóló hivatástudatot, elkötelezettséget a gasztronómia iránt. A könyv a mai napig bestseller.

A francia gasztronómiai szakértők véleménye azonban megoszlik Julia Child munkásságával kapcsolatban. Néhányan azt állítják, hogy könyvében a francia konyha karikatúráját adta, és a műsoraiban túlságosan nehézkesnek és formailag szigorúnak mutatta be azt. Mások éppen ellenkezőleg, azt tartják, hogy demisztifikálta a francia konyha nehézkességét, és példát mutatott a franciáknak- ahol aránylag kevés a főzős műsor,- hogy nem csak a kiválasztottak tevékenykedhetnek a konyhákban.

Talán Jean Claude Ribaut, a Le Monde étel kritikusának véleménye lehet a középút: szerinte Julia Child szerepe több, mit egy közvetítőé, aki ugyan sokat tett azért, hogy az amerikaiak megismerjék a francia életstílust, kulináris vívmányokat, de az éttermi főzésre, kultúrára nem volt befolyása. Azt elismerhetjük, hogy annak ellenére, hogy Child receptjei többnyire klisékből építkeztek, azok mégis valamiféle kombinációi a tudományos felfogásnak és a tapasztalati úton szerzett képességnek. Talán ezért írnak jobb szakácskönyveket az amerikaiak, mint a franciák. Utóbbiak ugyanis azt gondolják, hogy mindnyájan természettől született szakácsok, és bármikor fejből főznek, anélkül, hogy azt többszöri tesztnek, ellenőrzésnek vetnék alá.

A teljes cikk a Diningguide oldalán