Felmérések és kényszermosdatások

2009. szeptember 3. 11:37 Szabó Csaba

Korábban

Szocialista lendülettel jobbították volna a cigányok helyzetét

Jóllehet viszonylag kevés konkrét eredményt lehet felmutatni a cigányság helyzetének, körülményeinek javítása terén l945 után, de a legfontosabb, hogy nem került le a napirendről a kérdés. Tulajdonképpen 1945-1948 és 1961 közötti időszakot az intenzív helyzetfelmérés, az érdekelt szervek, minisztériumok közötti együttműködés kidolgozása jellemezte. Ad hoc jelleggel, egyedi esetekben, vagy „tűzoltó munkában", azonnali beavatkozásokkal igyekeztek kezelni a problémát, de az összehangolt, tervszerű megoldásig nem jutottak el. Mégis nagyon fontos ennek az időszaknak a „papírgyártása". Az iratokból többé-kevésbé kirajzolódik a cigányság életmódja az 1950-es években. Ez nemcsak a mai szociológusok, történészek számára érdekes, de keletkezésük pillanatában is jelentőséggel bírtak a dokumentumok, ugyanis azokból szereztek érzékletes képet a problémától messze, kényelmes minisztériumi szobákban ülő potenciális döntéshozók.

Az ország minden megyéjéből, járásából érkező jelentésekből, javaslatokból az 1950-es évek végére körvonalazódtak a megoldási lehetőségek. Ugyanis a jelentések bárhol is keletkeztek szinte ugyanazokat az általános problémákat vetették fel. Mindezek alapján egyértelművé vált, hogy a cigányság helyzetének javítása valóban komplex kérdés, számos tényező összefüggéséből adódik. Az egészségügy az életmód, lakóhely és iskolázottság, kulturáltság problémáival függ leginkább össze.

Az 1956. évi forradalom és szabadságharc után a kiépülő Kádár-rendszer évekig nem volt képes arra, hogy a cigányság helyzetével foglalkozzon. Helyi szinten kezelték továbbra is a kérdést. Igaz a különböző minisztériumok és hatóságok továbbra is gyűjtötték a helyzetértékelő jelentéseket, készítettek javaslatokat. 1960-ban az ország 9 976 530 lakosából 186 536 volt cigány származású a KSH adatai szerint. Közülük csupán 3545 rendelkezett valamilyen szakképzettséggel. Analfabétaként 60 129 főt tartottak nyílván, a teljes cigány lakosság 32%-át. A tanköteles korú cigánygyermekek száma 34 465 volt, de közel 20%-uk egyáltalán nem jár iskolába.

Az országban 773 településen szórványban laktak a cigányok. 719 településen belterületen, de önálló cigánytelepen, 1.006 helyen a falu szélén, 351 esetben a településtől távol állt a cigánytelep. Összesen 2076 cigánytelepet tartottak nyilván. Ezek 45%-a rendelkezett csak kúttal, 32%-a árnyékszékkel, és ugyanennyi villannyal, 15%-a valamilyen szilárd útburkolattal. A cigány lakta építmények 58,5%-a valamilyen ház (többnyire vályog), 33,4% putri, 8% kunyhó, 3% sátor/ideiglenes építmény. Átlagosan 6,5 fő lakott egy helyiségben.

A zsúfoltság azért is nagy probléma, mert egy beteg azonnal fertőzésveszélyt jelent. 1961-re konkretizálódtak a megoldási javaslatok. A település-egészségügy terén mielőbb fel kellett számolni a cigányok elkülönültségét és az egészségtelen telepeket is. Addig is rendezni kellett a telepeket. A szennyvíz elvezetéssel, fúrt kutak és különálló illemhelyek létesítésével elő kellett segíteni a higiéniát. A járványügyi helyzeten is javítani kellett. A tetvességgel kapcsolatban 1960 decemberében megállapították, hogy a DDT porozás már önmagában nem elegendő, és bár ezeket az akciókat is fokozni akarták, már azt is rögzítették, hogy csak a cigányság életmódjának gyökeres megváltoztatása jelentheti a megoldást.

Az addig csak alkalmilag adott védőoltások helyett rendszeresen be kellett oltani a cigányságot, mint a legnagyobb veszélynek kitett réteget. Fontos feladatként jelölték meg az egészségügyi felvilágosítást. Számoltak azzal a ténnyel is, hogy a cigányság körében jelentős az analfabetizmus, ezért az írástudatlan cigányokat a felvilágosító filmekkel, plakátokkal és előadásokkal akarták elérni. Kiemelték a már beilleszkedett, letelepedett cigányok jó példáját. Körvonalazódtak a szociális gondozási feladatok is. Meg kellett oldani a gyermeknevelés problémáit, az időskorúak eltartását, létre kívánták hozni a területi aktívahálózat, a „szociális munkás" intézményét.

„Egyértelmű, hogy a cigányok nem tekinthetők nemzetiségnek", mondta Kádár János az MSZMP PB tagjainak „ a cigány lakosság helyzetének megjavításáról" szóló vita kezdetén 1961. június 20-án. A legfelsőbb pártvezetés ekkor foglalkozott először behatóan a cigány lakosság helyzetével. A Politikai Bizottság által kiadott határozatnak komoly következményei lettek. Felszámolták a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, mivel léte formális igazolása volt annak, hogy a cigányságot a pártállam nemzetiségként ismeri el. Ugyanakkor a cigányság előbbre jutását most is kizárólag a többségi társadalomhoz tartozó emberek felügyelték. A pártdokumentum deklarálta, hogy a cigányság „bizonyos néprajzi sajátsága ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot", s társadalompolitikai kérdésnek minősítette a „cigány-kérdést".

Meghatározták a következő évek egészségügyi, szociálpolitikai intézkedéseit is: „Jelentősen javítani kell a cigánylakosság egészségügyi ellátottságát, a cigánytelepek közegészségügyi állapotát. A járási egészségügyi szervek fokozzák az ellenőrző és felvilágosító tevékenységüket a cigányok között; ugyanakkor meg kell akadályozni a sértő, erőszakos, a faji megkülönböztetésből származó törvénytelen intézkedéseket, túlkapásokat. " A pártközpont döntött, a minisztériumok részletesen kidolgozták a határozatban foglalt feladatokat, és az alsóbb szervek feladata lett, hogy végrehajtsák azokat.