Hitler elfeledett szövetségesei
Romek Dóra

Az evezősök, művészek és bohémek gondtalan reggelije

Egy forró nyári délelőtt. Szinte érezni a levegő remegését, hallani a bogarak zsizsegését, ismerős a jóleső kábultság, amely egy kiadós villásreggeli és a hozzátartozó bor elfogyasztása után lesz úrrá rajtunk. Kellemes lebegés és bágyadtság, ahogy szétfolyik a nyári nap, még inkább akkor, ha azt jó társaságban evéssel és ivással töltjük. Az asztalon gyümölcsöstál, borosüvegek. Az asztal körül jól öltözött férfiak és decens nők társalognak, kutyájukat édesgetik, vagy éppen csak elméláznak, legeltetik szemüket a környező tájon. Életük gondtalan, felhőtlen, szabad. A festő a baráti társaság tagjaként van jelen, a festmény pillanatfelvétel közelről, így mi is belekerülünk a terasz zsibongásába, forgatagába, a csapat kellős közepébe.

Nem volt ez azonban mindig így – Pierre-Auguste Renoir ugyan mindig is szabad volt, ahogy életrajzírója, saját fia fogalmaz: büszke volt arra, hogy soha semmije sem volt, csupán a két keze a zsebében. Nem bírta a kötöttségeket, arra született, hogy szabad legyen – ez a szabadság azonban nem jelentett sem gondtalan, sem felhőtlen életet. Lepusztult kis szobában lakott, amelynek minden bútorzata sokáig egyetlen földre fektetett szivacs, egy szék, egy asztal és egy fiókos szekrény volt, a kályha is dísz volt leginkább, gyakran sem ennivalóra, sem egyébre nem futotta a pénzéből. Éhezett, fázott, baráti társasága viszont mindig akadt. A hozzá hasonló körülmények között élő párizsi festők kávéházakban találkoztak, vitatkoztak, és kötöttek egymással szoros kapcsolatokat.  Renoir őket, a barátait, ismerőseit, társait festette le, hiszen profi modellre sem lett volna pénze. Tagja volt annak a festőcsapatnak is, amely az 1860-as években kivonult a műteremből, hogy a szabadban fessen, hogy a régi mesterek hagyományait a fény, a levegő és a benyomások festészetére cserélje. Az impresszionisták csoportját azonban kemény kritika érte, letörte és vissza is vetette őket, a jómódú családból származó Manet kivételével mindannyian nyomorogtak, festményeiket csak fillérekért tudták eladni.

Sem festeni, sem rajzolni, csak „csalni”

Renoir az 1870-es évek végén már közel negyvenéves. A fiatalon kalandot jelentő egyik napról másikra való élet a középkorú férfi számára egyre inkább teherré vált. Megelégelte a szakmai kudarcot, az egzisztenciális bizonytalanságot, a sikertelenséget – a gazdag Párizs asszonyainak portréit festi tehát a tradicionális festészet nyomdokain haladva. Ebből a pénzből és az impresszionizmus néhány jól szituált pártfogójának támogatásából fedezi azoknak a kiruccanásoknak a költségeit, melyeket barátaival együtt a párizsiak kedvenc kirándulóhelyére, Chateau-ba tesz. A Szajna-parti kisváros vasárnaponként megtelik a fővárosiakkal. A felsőbb osztályhoz tartozók lovagolni, evezni járnak ide, a sportklub- és étteremtulajdonos, Fournaise jól tudja ezt: az evezni vágyók tőle bérelhetnek csónakot, hogy aztán pihenésképpen éttermének teraszán hűsöljenek, egyenek és igyanak. Fournaise étterme a folyó partján helyezkedett el, Renoir szerint ez volt az egyik vonzó létesítménye a vidéki városkának. A másik egy aprócska sziget a Szajnán, amelyet La Grenouillere-nek neveztek, és amelyet nemcsak Renoir, hanem Claude Monet is megörökített egy festményén. A La Grenouillere fürdőjét magyarra „békazabálók tavacskájának” fordíthatnánk, valójában egyfajta szójátékkal van dolgunk: a fiatal, párizsi lányok jártak ide, hogy férfiakat, „békazabálókat” fogjanak maguknak.

A teljes cikk a Múlt-kor történelmi magazin 2017. nyár számában olvasható.

Előfizetési lehetőségek

Digitális

Digitális formában
szeretnék előfizetni
a magazinra vagy korábbi
lapszámot vásárolni

vásárolok

Nyomtatott

A magazin nyomtatott
verziójára szeretnék
előfizetni vagy már korábban
megjelent lapszámot vásárolni

vásárolok