Látványorgiával érkezik az óangol hőseposz

A magyar mozikban csütörtökön mutatják be Robert Zemeckis régen várt eposzát, a digitálisan megvalósított Beowulfot. A néhány évvel ezelőtt nagy sikerrel feldolgozott, korábban megfilmesíthetetlennek tartott Gyűrűk Urához hasonlóan az óangol hőseposz sem kerülhette el sorsát: az alkotók egy pergő akciófilmet varázsoltak a szimbolikus beavatások ősi világából.

Germán hősmítosz keresztény elemekkel

A film alapjául egy ősi germán hősmonda verses feldolgozása szolgál: a Beowulf az egyetlen olyan, népvándorlás kori óangol epikus költemény, amely teljes terjedelmében fennmaradt, így a görögök eposz-irodalmától eltekintve ez a legrégibb hasonló történet Európában. A művet elsőként A Gyűrűk Ura szerzőjeként ismertté vált J.R.R. Tolkien elemezte tudományosan: 1936-ban a `Beowulf and the Critics` (Beowulf: szörnyek és ítészek) címen megjelent esszéje máig az eposz-kritika egyik alapszövegének számít.

A legendás Beowulf Dániában és Svédország déli részén játszódik az 5. század végén illetve a 6. század elején, inkább mitikus, mintsem történeti síkon. E szerint egy Grendel nevű óriás szörnyeteg tartja rettegésben az idős dán uralkodó, Hrothgar király fényes csarnokát, a Heorotot, éjről éjre megtizedelve a király válogatott harcosait. Amikor a geatok országában (gaut törzs) élő ifjú Beowulf hírét veszi ennek, fiatal, elit harcosokból álló csapatával elhatározza, hogy átkel a tengeren és megvív Grendellel, hiszen már kora ifjúságától kezdve óriásokkal és tengeri szörnyekkel kelt birokra. Hrothgar udvarában, a Szarvas-csarnokban aztán legyőzi Grendelt, majd pedig bosszúra szomjas szörnyeteg anyját, aki azért emelkedik ki vízalatti mágikus barlangjából, hogy fiáért bosszút álljon.

Beowulf követi a szörnyet a tó vizébe, és egy, a barlangjában talált, óriások által kovácsolt karddal végez vele. Miután hazatér Dániából, a történet ötven évet ugrik: Beowulf a geat király, Hygelac seregében szolgál, s idővel ő ül a trónra. Hatalmas és hírneves uralkodóvá válik, ám egy tűzokádó sárkány kezdi pusztítani országát, aki azért gerjedt féktelen haragra, mert egy szolga elrabolt a kincsei közül egy kupát.

Az ősz király ekkor felölti páncélját és fegyverzetét, majd hosszú beszédben idézi fel dicső ifjúságát, azután pedig fölkeresi a sárkány barlangját, s noha egy fiatal harcosa, Wiglaf segítségével halálra sebzi a fenevadat, a viadal közben maga is végzetes sebet kap. Beowulf holttestét - saját kérésére - a háborgó tenger mellett emelkedő sziklaszirt tetején emelt máglyán égetik el.

A mű ránk maradt kézirata a 10. század végéről származik, kései nyugati szász dialektusban íródott, amely korábbi angol nyelvi sajátságokat is megőrzött. A főhős, Beowulf köré a 7. század közepén formálódhatott epikus hagyomány. Az egész eposzt a 8. században, már a Brit-szigeteken szerkesztették egybe, feltehetőleg egy udvari énekes, aki tekintélyes irodalmi műveltséggel rendelkezett, keresztény volt és jól ismerte a Bibliát, művét mégis az északi germán epikus történetek mintáját követve, a szóban előadott költemények szabályait betartva jegyezte le.

Néhány történeti forrásból ismert személy is szerepel a költeményben, mint például Eormenric keleti gót vagy Ongentheow, a 6. század elején csatában elesett király. A mű kronológiáját is az ezekhez hasonló adatok alapján állították fel, ám Beowulf személyéről hallgat a történelem. A történeti kutatás számára ezért mostanra a műben fellelhető, beavatásra utaló gazdag motívumrendszer vált fontossá.

Küzdelem Isten haragjával

A Beowulfban megtalálható beavatásokra az összehasonlító-vallástörténet módszereivel derítettek fényt. Az eposzban a motívum két típusa lelhető fel: az egyik a harcos beavatás, amely a germán mitológiában oly gyakori `szent harci dühvel` áll kapcsolatban, a másik pedig egy sokkal bonyolultabb szertartásról szól, amely a különféle evilági és nem-evilági szörnyekkel való harchoz kapcsolódik. A mesék, mítoszok motívumainak többsége tehát igen komoly szellemi törekvésre, más létsíkokba való felemelkedésre, a küszöbök átlépésére, vagyis a beavatásra utal.

A történet alapvetően egy indoeurópai típusú, szoláris struktúrájú hősmitológia. A harcos életmód már önmagában is egyfajta beavatási út lehet: a küzdelem így nem más, mint egy megvalósítási út, amely a lemondás, az aszkézis egy bizonyos formája. Mindez illik a hősre, akit erőteljes eposzi jelzők sora magasztal: a hősök ura, vitézek vezére, tettben vakmerő, harcban vad férfi, rémölő hős, dánok merész barátja, Viharföld, délceg deli vitéze, a híres bajnok, a bátor Beowulf. A jelzők mind a felsőbbséget és a királyi származást testesítik meg.

A nemes lovag ugyanakkor egyes esetekben dühöngő és vérengző harcossá válik. Ennek eredete Ódinnál, a Mágia Uránál keresendő, akihez egyfajta "szent düh" és "tomboló extázis" tartozik. Az iráni-árja közösségekben sem volt ritka az olyan csoportok, vagy inkább "férfitársaságok" megléte, amelyekre egyfajta "szent düh" volt jellemző, amivel harcos létüket fokozták félelmetes erejűvé. Az ír-kelta hagyományban is megvannak a "harcos férfitársaságok" nyomai, illetve a görög mitológia és hősepika szintén számtalan esetet vonultat fel, amelynek kiemelt témája az önmagukból kivetkőző héroszok harci dühe és őrülete. Elég, ha Héraklész tizenkét próbájának következményeire, Hektor vagy éppen Akhilleusz alakjára gondolunk.

A beavatás során a hős szörnyetegekkel és sárkányokkal veszi fel a harcot. A mitológiákban fellelhető hasonló küzdelmek szimbolikusan jelenítenek meg valamilyen szellemi tartalmat: Apollón harca a Tüphonnal, Indra harca Vrtrával, aki fogva tartja a vizeket, Marduk harca Tiamáttal, vagy akár Thor isten harca a Jörmungand kígyóval nagyon hasonlít Beowulf harcához Grendellel, aki a gonoszt, a sötétséget és a pusztító erőket testesíti meg a fény és a szeretet erőivel szemben.

A Beowulf cselekménye szerint Grendel mindig éjszaka támad és kegyetlenül írtja Hrothgar katonáit, akik képtelenek legyőzni őt, mert a szörnyet mágikus erő védi. A harcosokat Grendel darabokra szaggatja és megissza a vérüket. A harcosok azért sem tudnak győzelmet aratni, mert képtelenek fennmaradni és a szörny ezt kihasználva az éjszaka sötétjében támad a Szarvas-csarnokra. Egyedül Beowulf, a harcosok legnagyobbika képes virrasztani és ezzel tetten érni a szörnyeteget. A herceg emberfeletti erejének köszönhetően végül győzelmet arat és letépi a vérengző, pusztító Grendel karját és bizonyíték gyanánt leteszi a Heorot közepére.

Ebben az esetben egy olyan beavatásra utaló motívummal találkozhatunk, amely számtalan formában felelhető a mesék és legendák, de még az evangéliumok világában is (pl. amikor a tanítványok képtelenek virrasztani a Gecsemáné-kertben Jézussal). A történet igencsak hasonlít a sámáni élmények leírásaira is, amelyek során az utazó sokszor veszi fel a harcot túlvilági szörnyekkel és démonokkal. A beavatást, avagy tudatszintváltást jelképező harcot persze az erősen krisztianizált műhöz méltóan kellett megjeleníteni, így a költő Grendelt kifejezetten az Isten ellenségének, némely helyen pedig Isten haragjának nevezi.

Férfi hős a nőiesség sötét szörnyei ellen

A következő motívum azonban még a Grendellel való harcon is túltesz. A harc után a szörnyeteg anyja irtózatos haragra gerjed, és hatalmas pusztítást visz véghez a Heorot-csarnokában. Beowulfnak le kell ereszkednie egy sötét, bűzlő és átkos boszorkánytóba, amelynek felszínén A Gyűrűk Urában, a Holtlápnál már látott lidércfények lobognak és meg kell küzdenie az ott lakó `rémnémberrel`. Ezt meg is teszi, de bármely ember kovácsolta kard vagy fegyver hatástalannak látszik a nagy hatalmú anyaszörnnyel szemben. Végül egy olyan hatalmas pallossal képes csak lefejezni a szörnyet, amelyet egy ősi, régmúlt korban az óriások kovácsoltak.

Ezek mind-mind olyan beavatási motívumok, amelyek az indoeurópai mítoszkincs gazdag tárházából származnak. Hasonló archetipikus elemekre bukkanhatunk az ősi védikus, indiai hagyományokban, a mazdaizmus szimbolikájában, vagy akár a görög vagy ír-kelta mítoszok világában is. Ezekben létfontosságú szerepet kap a víz-mitológiája, illetve a megformálatlanba való lemerülés: a középpontba a lunáris mitológia (Hold-mitológia) kerül, amely mindig is összefüggésben állt a mágiával, annak sötét aspektusaival, az éjszakával, a sötétséggel, a Holddal és valamiféle nőiséggel.

Beowulf ebben az alapvetően szoláris struktúrájú (napszerű) hősmitológiában csakis olyan természetfölötti lényekkel találkozik és harcol, akik mind-mind a "sötét-vízből", a sötét-tengerekből", az "éjszaka-tengeréből", a megformálatlan és zabolátlan "gonosz" territóriumából emelkednek ki. A lunáris mitológiák, és a nőiség mágikus formában való megjelenése ugyanakkor önmagában véve nem jelenti a gonosz megjelenését: a lunaritás önmagában nem gonosz, de gonosz célokra is felhasználható. Az ezeken való felülemelkedés pedig egy még magasabb szintre kalauzol.

A Beowulfban ugyanakkor a lunaritás bemutatása mellett kiemelten fontos szerepet kap a szoláris jellegű, patriarchális eredetű nemzetségi rendszer, ahol meghatározó szerepe van az atyának. Ezt a struktúrát Hrothgar király jelképezi, akit a mű szerzői ezért egy ószövetségi pátriárka alakjára formáltak, miközben a hadvezérekből uralkodókká váló népvándorlás kori királyokat is megszemélyesítette. Hrothgar király emelkedett bölcsessége, a belőle áradó méltóság és csendes nagyság méltó ellenpárja Beowulf tettre kész, ifjúi titáni alakjának: a költeményben ezért fontos aspektussal bír a fiatalság és az öregkor között feszülő ellentét is.

A film grandiózus karaktereket köszönhet az eredeti műnek, amelyeket Ray Winstone, Anthony Hopkins, John Malkovich és persze Angelina Jolie keltenek életre. A mozis verziónak azonban az eposszal szemben igen nagy hátránya, hogy kevés dolgot bíz az ember fantáziájára. Jelen esetben a korábban említett beavatások a vásznon bemutathatatlanokká válnak, és az alkotóknak csupán egyetlen választása maradt: szó szerint veszik a művet, és azt jelenítik, meg amit leírva látnak.