Valóban csak a legendákban jelentek meg a nők a harcmezőkön?

2023. június 4. 16:05 Múlt-kor

Korábban

Távol-keleti hagyományok

A női harcosok természetesen nem csak az európai történelemben találhatóak meg. Kínában talált régészeti leletekből, például jóslócsontokból több mint száz különböző nő nevét ismerjük, akik valamilyen szerepet játszottak különféle hadjáratokban a bronzkor során. Egy közelmúltban Peking közelében talált, a Nyugati Csou-korra (i. e. 11–7. század) datált névtelen női temetkezésnél az elhunytat csatabárdokkal, íjakkal, lándzsákkal, pajzsokkal, sisakokkal, tőrökkel és kardokkal együtt temették el. 1976-ban egy ásatáson olyan gazdag sírmelléklettel és változatos fegyverarzenállal ellátott sírra bukkantak, hogy a régészek biztosra vették: egy férfi uralkodó végső nyughelyét találták meg. Hamarosan kiderült azonban, hogy egy nőt, mégpedig a bronzkor egyik leghíresebb tábornokát, Fu Haót temették itt el.

Fu Hao szobra Kínában

A Fu Haóról szóló történetek, amelyekben háromezer főből (köztük magas rangú tábornokokból) álló sereget vezet harcba, olyan grandiózusak, hogy könnyű őket elvetni. Ez azonban hiba lenne, ugyanis a fennmaradt feljegyzések (köztük 200 teknőspáncélra írottal) megerősítik és alátámasztják őket.

Számos további Kínából származó példát ismerünk: közéjük tartozik Huang Guigi, aki a Hadakozó fejedelemségek korában vezetett hadjáratokat az északról betörő barbárok ellen; Sun Ren, akit több mint száz félelmetes női kardforgató kísért; a Liu Szung dinasztia idején (i. sz. 420–479) élt Kong, aki egy női lovas íjászokból álló csapatot vezetett; Mao, aki elmondások szerint hétszáz embert ölt meg íjával a Keleti Csin dinasztia korában; és akkor még nem szóltunk Hua Mulanról, akinek fiktív alakját bizonyosan a valódi női harcosok hosszú sora inspirálta.

Japánban hasonlóan kiterjedt hagyománya van a női fegyvereseknek. Sokszor nehéz elválasztani a tényeket a fikciótól, de a Hangaku Gozenről és Tomoe Gozenről (nem rokonok, a Gozen inkább cím, mint név) szóló történetek hosszú időn át népszerűek maradtak, ami utalhat az elképzelés társadalmi beágyazottságára is. Tomoe Gozent így írja le a Heike monogatari (A Heike története): „kiemelkedően jó íjász, és kardforgatóként ezer másikkal felérő harcos volt, kész arra, hogy megküzdjön egy démonnal vagy egy istennel, lovon vagy gyalogosan”. Történeti példák is akadnak: az Omisima szigetéről származó Curuhime az 1500-as években a tengerről induló portyákat vezetett, a közelmúltban pedig a csatatéri kubizukák (szó szerint fej-dombok) elemzése kimutatta, hogy a fejek harmada nőktől származik.

I. Tamar georgiai királynő (késő 19. század)

Egyetlen cikk keretei nem elegendőek egy globális áttekintéshez. Nem esett szó a hódítás korának mongol harcosairól, az amerikai, indiai, délkelet-ázsiai vagy épp az afrikai hagyományokról. A női harcosok mindenhol felbukkantak a történelem folyamán, és így joggal merül fel a kérdés: valóban anomáliának tekinthetők-e? Bár semmiképp sem nevezhetőek általánosnak, talán helyesebb úgy fogalmazni: ha szokatlanok is voltak, biztosan nem ritkák.

előző oldal 3 / 3