Trianontól el: a túlélő trauma

A trianoni békeszerződés: kuriózum. Mára nagyjából konszenzus uralkodik az emlékezettel foglalkozó történészek, társadalomtudósok között a tekintetben, hogy egy történelmi esemény két-három nemzedék, azaz 60-80 év elteltével válik olyan aktussá, amelyet a társadalom többsége múltként kezel, és a történelem részének tekint. Ehhez képest a 102 éve történt trianoni békeszerződés megítélése a magyar társadalomban a mai napig heves érzelmeket vált ki, és sok tekintetben része a közbeszédnek. Miért van ez, és hogyan alakult ki ez a viszonyulás e tragikus eseményhez?

Mit lehetett tudni?

Az, hogy Magyarországra mi vár a háború végén, a tájékozottabb emberfők számára nem feltétlenül volt titok. Bár a háború alakulása egészen 1918 közepéig akár optimizmust is sugallhatott volna: a Monarchia csapatai elfoglalták Szerbiát, a németek segítségével békére kényszerítették Oroszországot és Romániát, a Központi Hatalmak seregei a caporettói áttörés után a Pó-síkságon álltak, az osztrák–magyar csapatok ott harcoltak mindenütt a világháború csataterein, Odesszától Verdunig és Jeruzsálemtől Montenegróig. Ez a kiterjedt jelenlét azonban nem mindenkit tévesztett meg: bár a széles tömegekben élhettek illúziók, amelyeket a politikusok egy része is osztott, mások borúlátóbbak voltak, persze lehetséges, hogy csak azért riogatták magukat, hogy elűzzék maguktól legsötétebb érzéseiket. Teleki Pál 1918 őszén leveleiben már négymillió elcsatolt magyarról beszélt, Berzeviczy Albert volt kultuszminiszter pedig naplójával osztotta meg balsejtelmeit.

Más kérdés azonban egy katasztrófára készülni lélekben, és megint más szembesülni vele. A háború majdnem megnyerésének érzésétől a teljes összeomlásig nagyon rövid idő telt el. 1918 júniusában még úgy vélhette a felületes szemlélő, hogy a Monarchia a győztesek oldalán áll a háborúban, legfeljebb három hónappal később már a bolgár fegyverletételt kellett feldolgozni, és azt mindenki érezhette, hogy ez a fordulat valami sokkal súlyosabbnak a kezdete.

1918 őszén a tragédia előérzete végigsöpört az országon, és hamarosan megjelentek az első menekültek, kezdetben főleg vasutasok és jegyzők, és egyre riasztóbb hírek érkeztek az ország peremvidékeiről: fosztogatásokról, lázadásról, idegen hadseregek megjelenéséről írtak a lapok.

A Tanácsköztársaság 1919. március 21-i kikiáltásába vagy legalábbis ennek elfogadásába is ez a növekvő kétségbeesés hajtotta bele a főváros közvéleményét. Tehát miközben a román közvélekedés és történetírás is sokszor büszkélkedik azzal, hogy az 1919. augusztus 4-én kezdődő budapesti román megszállás vetett véget a kommunista uralomnak (és a magyaroknak tulajdonképpen hálásaknak kellene lenniük), ehhez a gondolatmenethez annyit mindenképpen hozzá kell tennünk, hogy bár a bukás és a román előrenyomulás között valóban volt kapcsolat, de a proletárdiktatúrának három nappal korábban vége lett, mint ahogy az első román járőrök megjelentek Budapest sugárútjain. Másrészt a rövid ideig tartó kommunista diktatúra elsősorban a mértéktelen román követelések és a demarkációs vonalakat sorra megsértő előrenyomulások miatt jött létre. 1919 júniusában az úgynevezett Clemenceau-jegyzék nyomán a budapesti lapok leközölték a békekonferencia által javasolt majdnem végleges határvonalakat, amelyek csak néhány ponton (Nyugat-Magyarország, Muraköz) tértek el az egy évvel később aláírt dokumentumtól.

Így amikor az 1920 elején Párizsba érkező magyar békedelegáció tagjai arról írtak, hogy „általános elszörnyedés” lett úrrá rajtuk, amikor megismerték a békefeltételeket, akkor inkább arról lehetett szó, hogy azzal szembesültek: minden bekövetkezett, amitől tartottak, és az antant nem volt hajlandó semmit sem változtatni az azt megelőző fél évben.

Kevéssé vetünk számot azzal, hogy az 1920-as év kulcspillanat volt az azt követő negyedszázad szempontjából. Év elején a szociáldemokraták és a liberálisok még tagjai a Huszár-kormánynak, Horthy Miklós még nem kormányzó, a Tiszántúl román, Baranya és Pécs szerb megszállás, Nyugat-Magyarország, a későbbi Burgenland pedig még magyar közigazgatás alatt áll. Akár az is elképzelhető lett volna – és az antant diplomatái sok esetben erre akarták hajlítani az új rezsim képviselőit –, hogy Magyarország újonnan visszaszerzett függetlenségét ünnepli, a kossuthi politika megvalósulását és a Habsburgoktól való megszabadulást.

Erre legalább két okból nem volt mód: egyrészt – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – Károlyi Mihály rendszere jóval inkább merített a magyar függetlenségi gondolatból, mint bármi másból. Gondoljunk csak az 1918 őszén a Kossuth térre kicibált öreg negyvennyolcas honvédekre vagy a Hősök teréről eltávolított Habsburg-uralkodók szobraira. Azonban tehetetlensége a gazdasági és politikai összeomlással, illetve az idegen megszállással szemben végzetesen kompromittálta egy liberális-demokrata berendezkedés lehetséges létrejöttét a kommün bukása és a román megszállás után. Másrészt 1920 végére már helyükön vannak a Horthy-rendszer ideológiai és szerkezeti sarokkövei is: megszavazzák a numerus clausust, a Nagyatádi-féle földtörvényt, aláírják és ratifikálják a békeszerződést, létrehozzák a Vitézi Rendet, megválasztják Horthy Miklóst kormányzónak: kialakul az a konzervatív-autoriter rend, amely több hangsúlymódosulással ugyan, de 1944 márciusáig uralja az országot.

Elfogadhatatlan

Az év közepén aláírt békeszerződés, az abban foglalt területveszteség mértéke és a Magyarországra mért megaláztatás nagysága, illetve módja eleve lehetetlenné tette, hogy a magyar közvélemény akármennyit is elfogadjon a békeszerződés területi határozataiból. Erre talán lett volna valamennyi esély, ha közvetlenül a trianoni határok túloldalán rekedt, szorosan az új országhatár mellett élő mintegy másfélmillió magyar, Komárom, Kassa, Beregszász, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad magyarjai Budapest fennhatósága alatt maradhattak volna – bár őszintén szólva ez a belátás nem tűnik nagyon valószínűnek.

Ezek a körülmények nagyjából ki is jelölték a trianoni békeszerződés helyét az 1920 és 1945 közötti közgondolkodásban. Bár a korszakban még nem készültek közvélemény-kutatások, nem nagyon volt olyan politikai erő az országban, amely elfogadta volna annak területi rendelkezéseit. Horvátországot és Fiumét csak a legvérmesebb magyar nacionalisták kérték volna vissza, de a többi terület esetében a revíziós hangulat jóval szélesebb körű volt. Vita abban lehetett, hogy az egyes politikai szereplők integer revíziót óhajtanak-e (azaz az összes elveszített terület visszatérését) vagy etnikait (a magyar többségű területek visszacsatolását). Némiképp elnagyolt megközelítéssel azt lehet mondani, hogy az előbbit inkább a jobboldal és a Horthy-korszakban mindvégig hatalmon lévő kormánypárt képviselte, míg az utóbbit inkább a baloldali, liberális ellenzék – de mindkét politikai csoport esetében találkozunk kivételekkel.

A magyar külpolitika egyik konstans és meghatározó eleme volt a két világháború között, így amikor 1938 és 1941 között négy lépcsőben bekövetkezett a területi revízió, nemcsak a hivatalos Magyarország úszott örömmámorban, hanem a rendszerrel szemben mindig kritikus Márai Sándor, a halk szavú esszéista, Cs. Szabó László és a szociáldemokrata Népszava cikkírói is. A trianoni békeszerződés óta eltelt időt a többség két évtizedes intermezzónak tekintette, ami után visszaáll a dolgok természetes rendje. Ebben az illúzióban is csalatkozni kellett azonban 1947 februárjában, amikor Magyarországnak alá kellett írnia a párizsi békeszerződést, amely felváltotta a trianonit, és mind a mai napig érvényben van.

Az első magyar közvélemény-kutatások egyike 1946 elején még a bizakodás hangsúlyait hallotta ki – bár azt az illúziót ekkor már kevesen dédelgették, hogy visszatérhet az integer Magyarország, de az ország lakosságának 70 százaléka, és még a budapestieknek is a 49 százaléka a trianoninál kedvezőbb, lehetőség szerint néprajzi határokat remélt. Miközben a berendezkedő kommunista diktatúra – bizonyos értelemben okulva az 1919-es kudarcból – a magyar függetlenségi hagyomány elemeit beemelte az ideológiájába (gondoljunk a korszak ünnepségeinek Táncsics-, Petőfi- és Kossuth-transzparenseire vagy a Föltámadott a tenger-hez hasonló filmalkotásokra), a trianoni békeszerződés témakörével nem nagyon akart foglalkozni. Nem azért, mert feltétlenül a szomszédos országok érzékenységétől tartott, hanem mert a magyar nemzeti tudat megpiszkálása számára kiszámíthatatlan reakciókat hívott volna elő.

Hasonló motivációja volt Kádár Jánosnak is 1956 után azzal a kiegészítéssel, hogy a forradalom a kommunista nómenklatúra számára is egészen kézzelfoghatóan bizonyította, mi történik, ha valaki mégis a megpiszkálást választja. (Emellett ez Kádár személyes döntése is volt: élete egyik nagy titka volt Nagy Imre halálba küldése, ami miatt 1956 rendszerének egyik alapvető tabuja lett.) Miközben – a korszak más rezsimjeitől, mondjuk a Ceaușescu-féle Romániától vagy Lengyelországtól, sőt még a kommunista NDK-tól eltérően is – Kádár János rezsimje alapvetően a jóléti típusú legitimációt választotta a nemzeti alapozású helyett. Ebbe ugyan belefértek olyan fricskák, hogy – vélhetően nem függetlenül az erre adott szovjet engedélytől – 1975-ben a helsinki konferencián tartott felszólalásában a magyar pártfőtitkár húszéves országlás után talán először kiejtette a Trianon szót a száján nagy nyilvánosság előtt, de alapvetően tartott a nemzeti érzés/nacionalizmus újraéledésétől.

Túlélő emlékezet

Az újabb kutatások ugyan azt mutatják, hogy bizonyos értelmiségi körökben a rendszer nyitott szelepeket az érzés levezetésére – fura módon a békeszerződés éles hangú elítélésében a Párttörténeti Intézet abszolút vonalas történészei jártak az élen az 1960-as és 1970-es években, talán mert nekik ez is meg volt engedve. Ugyanakkor egy boros fővel, nyilvánosan előadott irredenta nótának vagy az erdélyi magyarok sorsával kapcsolatos megjegyzésnek, ne adj’ Isten egy nem engedélyezett kalotaszegi táncháznak nagyon gyorsan rendészeti, sőt állambiztonsági következményei lehettek.

Ez a helyzet érdemben az 1980-as évek második harmadában változott meg, amikor a rendszer jóléti legitimációja kifulladt, a pártvezetés és a kormányzat fiatalabb káderei pedig érzékelték az ezzel kapcsolatos tömegelvárást. Duray Miklós 1983-ban New Yorkban megjelent, a csehszlovákiai magyarok jogfosztásával foglalkozó, Kutyaszorító című könyvének Élet és Irodalom-beli, Hajdú János tollából megjelent elítélése volt az offenzív antinacionalizmus utolsó rohama.

A következő évek fejleményei (így például a háromkötetes Erdély-történet megjelenése, Sütő András Advent a Hargitán című színdarabja körüli román huzavona, az egyre nyilvánvalóbb romániai menekültáradat) már jelezték, hogy a kérdés kezelése hivatalos szinten is változóban van, miközben a magyar társadalom mind szélesebb rétegei szembesültek a határokon túli (elsősorban romániai) magyarok sorsával. Ilyen módon az 1989. decemberi romániai forradalom a magyar közvélemény számára is közel hozta egy történelmi magyar–román megbékélés esélyét – egészen az 1990. márciusi magyarellenes pogromig.

A rendszerváltozás óta a hivatalos magyar politika – miközben a magyar állam jogi alapszövegeibe foglalta a határon túli magyarokról való gondoskodást – néhány kisiklástól eltekintve következetesen a trianoni trauma meghaladásáról és a határok respektálásáról beszélt az elmúlt harminc évben. Ezalatt a magyar kisebbségi közösségek helyzetének javítására minden eszközt bevetett a modellalkotástól (ezt célozta az 1993-as magyar nemzeti kisebbségekről szóló törvény) a virtuális nemzetegyesítésen (kedvezménytörvény, kettős állampolgárság) át a bilaterális viszonyok javításáig (alapszerződések).

Általánosságban elmondható, hogy az 1990 óta eltelt évtizedekben kiépültek a magyar kisebbségi közösségek érdekképviseleti szervei, intézményei, jogaik gyarapodtak. Ugyanakkor ezek a jogok nagyon sokszor gyorsan leépülhetnek, mint azt legutóbb az ukrajnai nyelvtörvény vagy az 1990-es évek délszláv háborúi világosan bemutatták. Hogy a trianoni trauma nem feledhető a magyar társadalom nagy része számára, és nem vált hideg emlékezetté, annak döntő oka a magyar kisebbségek helyzete és annak számos megoldatlan pontja: ez a 2-2,2 millió ember a szomszédos országokban folyamatos emlékeztető jel minden magyarországi és szomszédos országbeli döntéshozó számára: valami roppant igazságtalan történt 1920-ban Versailles-ban.

Itt tartunk most.