Eljött a csehszlovák „republika”: a felvidéki vármegyék és Csehszlovákia létrejötte

1918. október 28-án megalakult az első Csehszlovák Köztársaság, melyhez a nemzeti érzelmű szlovák elit a turócszentmártoni nyilatkozat megfogalmazásával két nappal később csatlakozott. E történelmi fordulópont az összes, tizenhat észak-magyarországi vármegyében élő állampolgár addigi életét s egyúttal jövőbeli perspektíváit is gyökeresen átalakította. Míg az új állam a régióban többséget kitevő szlovákság számára megteremtette saját nemzeti intézményrendszerének alapjait, a magyar és a német lakosság az akaratán kívül, egyik napról a másikra kisebbségbe került. Ezzel párhuzamosan az addigra nagyrészt a magyarságba asszimilálódott zsidó közösségek is válaszút elé kerültek. A világháború lezárását ugyan az egész társadalom üdvözölte, a történelmi Magyarország területi feldarabolását és az új államba történő beilleszkedést a régió lakói többféleképpen élték meg.

Megszálló rendteremtők

Miközben a felvidéki közösségeket Károlyi Mihály őszirózsás forradalmának kitörése, az egyre fokozódó közellátási problémák és nem utolsósorban a katonák frontról való tömeges hazatérésének kezelése kötötte le, a csehszlovák katonai egységek 1918 ősze és 1919 januárja között jelentősebb ellenállás nélkül birtokba vették Magyarország északi vidékét. A megszállásra a társadalom nagy része átmeneti kényszermegoldásként tekintett, amelytől a helyi közigazgatások vezetői is elsősorban a rend fenntartásának biztosítását remélték. A magyar hadsereg frontról hazatóduló katonái ugyanis október végétől fosztogatni kezdtek a városokban és vidéken egyaránt, s hozzájuk elégedetlen civilek is nagy számban csatlakoztak.

A nép haragjának nemcsak jegyzők, hanem gyakran földesurak és zsidó kereskedések is áldozatul estek. A legkezelhetetlenebbé Eperjesen vált a helyzet, ahol az október 31-i népgyűlés tömeges fosztogatásba torkollott, melyet követően elrettentésként másnap 41 katonát és 2 civilt végeztek ki a Fő utcán, a katolikus és az evangélikus templom közötti téren. A szlovák közemlékezetben később csak „eperjesi zendülés” néven elhíresült eset a többi város számára elsősorban azzal a felismeréssel járt, hogy külső segítség nélkül egyre nehezebben akadályozható meg bármiféle rendbontás vagy erőszakos cselekmény.

1919 januárjától a csehszlovák állam képviselői fokozatosan nekiláttak az új közigazgatás bevezetésének, amely az első pillanattól kezdve minden szinten komoly káderhiánnyal küzdött. Ugyan a Szlovák Nemzeti Tanács az összes hivatalban lévőt felszólította a csatlakozásra, vagyis elméletben lehetővé tette a folytonosságot, a gyakorlatban azonban a városi törvényhatóságok makacs ellenállásával volt kénytelen szembenézni, amelyek 1918 őszén szinte kivétel nélkül kiálltak Magyarország területi egységének épsége mellett.

Mindezek ellenére 1919 tavaszára a felvidéki vármegyék élére új, rendszerhű zsupánokat neveztek ki. Nem volt senki a régi főispánok közül, akit Vavro Šrobár, a Szlovákiáért felelős teljhatalmú miniszter a tisztségében meghagyott volna. A változások aztán hamar elérték az alsóbb szinteket is. Pozsony és Kassa polgármesterének, Kumlik Tódornak és Blanár Bélának a helyére Kánya Richárd és Vladimír Mutňanský került. Azoknak a magyar állami köztisztviselőknek és közalkalmazottaknak, akik maradni kívántak, hűségesküt kellett tenniük a néhány éve még csak politikai elképzelésekben létező csehszlovák államra.

A hatalmi átmenet folyamatát internálások és tüntetések tarkították. 1919. február elején a pozsonyi munkásság kezdett sztrájkba, amely a többi vármegye területére is átterjedt. Leálltak az üzemek és a gyárak, bezártak a boltok és a posták, munkabeszüntetést hirdettek a vasutasok is. Február 12-én a pozsonyi szociáldemokraták tüntetése során a tömegbe lőttek, ami több halálos áldozatot követelt. Egy hónappal később a kassai Honvéd-szobor cseh és szlovák katonák általi ledöntését követő reggelen hasonló tragédia történt. A szoborcsonk körül gyülekezők tömegére golyózápor zúdult, két civil nő holtan esett össze. Az egyre feszültebbé váló helyzet a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltását követően csak fokozódott.

A Tanácsköztársaság északi hadjáratának keretében ugyanis újra magyar kézre került többek között Érsekújvár, Zólyom, Rimaszombat és Kassa is. A Vörös Hadsereg egészen Bártfáig, a történelmi Magyarország legészakibb városáig is eljutott. Közben június 16-án Eperjesen kikiáltották a Szlovák Tanácsköztársaságot. Sok helyen a Vörös Hadsereg megérkezése azt a csalfa reményt kelthette a lakosságban, hogy az idegen megszállás végleg elmúlt, és a békekötés után minden visszatérhet a régi kerékvágásba. A Tanácsköztársaság bukásával azonban a csehszlovák hatalmi szervek dinamikus gyorsasággal láttak hozzá az új állam megteremtésének.

Menni vagy maradni

A csehszlovák állam megalakulása után, 1918 vége és 1924 között több mint százezren hagyták el a mai Szlovákia és Kárpátalja területét, s menekültek át Magyarországra. Tömegesen indultak útnak elsősorban a magyar állami közigazgatásban dolgozók, hivatalnokok, tanárok, értelmiségiek, továbbá a magyar hadsereg tisztjei, akik nem voltak hajlandók hűségesküt tenni az új államra. Volt, akit elmozdítottak a helyéről, mások önként távoztak, a bizonytalan jövőért cserébe családi otthont, társadalmi státuszt, kiépített egzisztenciát hagytak hátra. Jó részük a csonka államba érkezve vasúti vagonokban volt kénytelen átmeneti szállásra lelni.

Az elvándorláson túl azonban ugyanolyan meghatározó stratégia volt a helyben maradás is. Egyrészt voltak, akik eleve együttműködtek az új hatalommal, s tehették ezt karriervágyból, mint például Késmárk polgármestere, Wrchovszky Ottó, vagy a helyi közösségért érzett felelősségből, ahogy Pósch József, a rozsnyói polgármester. Egyesek minden bizonnyal saját szlovák identitásuk megélésének új lehetőségét látták a csehszlovák állam létrejöttében, mint Cobori Károly Szakolca, később pedig Nyitra zenekedvelő polgármestere, akinek számára az új hűségeskü egy demokratikus, a szlovákok számára is új perspektívákat kínáló államba történő belépést jelentette.

A nehéz kezdet ellenére Felvidék magyar államból való kiszakadása sikertörténetként őrződött meg főként a csehek, de részben a szlovákok emlékezetében is. A szlovákság számára az első Csehszlovák Köztársaság olyan politikai és gazdasági keretet hozott létre, melyben történelme során először nyílt lehetősége a nemzeti társadalom intézményrendszerének országos szinten való kiépítésére. Mindez annak ellenére történt, hogy a szlovákokat a hivatalos csehszlovák állampolitika nem ismerte el önálló nemzetként, s ez kisebb-nagyobb intenzitással 1939 márciusáig, az állam teljes felbomlásáig konfliktusforrást jelentett.

Sok városban az elmenekült magyar köztisztviselői réteg helyére érkeztek meg a csehek, akik nemcsak politikai pártokat hoztak létre, hanem kezdetben ők alkották többek között a rendőrség és a tanári réteg kétharmadát is. A konzervatívabb és kisvárosias mentalitású, katolikus többségű szlovák országrészben nem is a szlovákság gyors és látványos politikai emancipációja, hanem a sok tekintetben idegen, szekularizált és modern életmódot magával hozó, egyúttal az államhatalmat képviselő csehek jelentették a valódi újdonságot.

A világháború lezárását követően gyorsan végbement a közterek magyartalanítása, de főként a monarchia emlékeinek eltüntetése. A leggyakoribb a Habsburg uralkodókhoz köthető emlékhelyek lebontása vagy a róluk elnevezett utcák és intézmények átnevezése volt. Ferenc József kultuszának szerepét Tomáš Garrigue Masaryknak, az állam egyik alapítójának – s 1935-ig köztársasági elnökének – kultusza vette át. Az 1918-ig nagyrészt német–magyar Pozsony lett a szlovák országrész fővárosa, Kassát pedig a csehszlovák kormányok igyekeztek egyfajta kelet-szlovákiai regionális központtá fejleszteni, amely a cseh országrészeket és Kárpátalját összekötő stratégiai helyzete miatt felértékelődött az új államban.

Kisebbségi helyzetek

A közép-európai térség első demokratikus államkísérletének 14 millió lakosából mintegy hárommillióan lakták a mai Szlovákia és Kárpátalja területét: nagyrészt szlovákok, de németek, magyarok, ruszinok, lengyelek és zsidók is. A Pozsonytól a mai Kárpátalja keleti szegletéig terjedő sáv korábban szerves részét képezte a történelmi Magyarországnak, az itt fekvő városok kulturális életére pedig jellemző volt a Budapest-centrikusság. Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának pillanatában e térség nem rendelkezett természetes gazdasági-politikai központtal, de regionális hagyományokkal, tudattal sem, s ezt elsősorban a kisebbséggé váló közösségek élték meg hátrányként.

1920 áprilisáig, vagyis az első csehszlovák parlamenti választásokig a törvényhozó hatalmat egy ideiglenes nemzetgyűlés gyakorolta, amelynek nem voltak német és magyar tagjai. Ott fogadták el 1920 februárjában az új állam alkotmányát, amely többek között a kisebbségi nyelvtörvényt is tartalmazta: ez alapján azokban a közigazgatási egységekben, ahol a kisebbség száma a lakosság 20 százalékát elérte, az ügyeket a kisebbségi polgárok anyanyelvükön intézhették.

A csehszlovák állam keleti felében, főleg a Magyarországgal határos déli sáv mentén laktak nagyobb tömbben magyarok, míg a német kisebbség elsősorban Szepes vármegye, a Nyitráról északkeletre fekvő úgynevezett Hauerland területére és Pozsony környékére összpontosult. Hozzájuk hasonlóan óriási változásként élték meg az új állam létrejöttét a térség zsidó közösségei is, amelyek 1921-től a közép-európai térségben egyedüliként már zsidó nemzetiségűnek is vallhatták magukat.

Míg országos szinten a kisebbségeket folyamatos politikai és gazdasági pozícióvesztés jellemezte a csehszlovák „republika” húszéves fennállása folyamán – hiszen pártjaik lényegében semmilyen befolyással sem bírtak Prágában a parlamenti döntésekre – helyi szinten, főleg a városi képviselő-testületekben a magyar és a német elit nemzetiségi megoszlásához képest magasabb arányban őrizte meg politikai és gazdasági hatalmát.

Számos szlovák többségű városban a magyar pártok vagy szövetségeseik, főleg a politikai ellenzéket képviselő Országos Keresztényszocialista Párt szerezte a legtöbb szavazatot, s több helyen magyar képviselőket választottak polgármesternek. Végül éppen a nemzetiségi kérdés volt az, amely az 1930-as évek végére belpolitikailag destabilizálta az államot, amelynek megszűnéséért azonban az európai hatalmi viszonyokban beállt változások, főként a nácizmus területi terjeszkedése okolható.

A cikk az MTA Lendület Trianon 100 projekt keretén belül valósult meg.