Több 1956-os emigráns magyar tudós is a világhírnévig vitte

Volt, akiknek a karján kétszer ment át egy tank, másoknak az egész doktori disszertációjuk vált a harcok miatt felcsapó lángok martalékává, Radó Denise-t pedig egy ártatlan kártyaparti közben elejtett megjegyzése miatt jelentettek fel a buzgó kommunista diákok. Az 1956-os forradalom és a földrajztudományok, valamint az emigráció címmel rendeztek konferenciát az érdi Magyar Földrajzi Múzeumban.

Térdig vérben

Dr. Bács István, Érd alpolgármestere köszöntőjét követően a Magyar Földrajzi Társaság elnöke, Dr. Gábris Gyula kifejtette, 1956-ban a magyarok lelki világában következett be jelentős átalakulás, amely csak nagy sorsfordulókhoz kapcsolható, majd átadták Dr. Szilassi Péter egyetemi docensnek a Magyar Földrajzi Társaság és Érd város önkormányzata által 1991-ben alapított Teleki Sámuel-érmet.

Dr. Stencinger Norbert, a Vörösmarty Gimnázium tanára az 1956-os forradalom és szabadságharc érdi eseményeiről tartott előadást. Elmondta, Mátyási István fényképezőgépével járta Érdet a forradalom idején, Dr. Urbán Lászlónak pedig sikerült ezeket a fényképeket feldolgozni és publikálni. A fényképek bizonyos fokig alátámasztották a történész eddigi kutatásait. Az események híre október 23-i eseményeket követően nagyon gyorsan megérkezett Érdre, mindenki izgatottan várta a további híreket. Október 24-én sokan érden ragadtak, az utakon tankok vonultak, és ehhez a naphoz köthető az első tragédia: Ifj. Bojó Simon, miután a pékségekből összegyűjtötte a kenyeret, igyekezett elszállítani a különböző boltokba. Amikor két tank között megpróbált átbújni a szekerével, a harckocsik felborították járművét, ő pedig november 4-én belehalt a balesetben szerzett sérüléseibe. A helyiek hamarosan barikádokat emeltek, amelyeket a szovjetek is nyugodtan fogadtak, ám valaki (szinte bizonyosan nem érdi személy) egyszer csak rálőtt az egyik tankra, amelyre válaszul a szovjetek azonnal kilőtték a barikádokat, és az emberek feje fölé tüzeltek. Egy 19 éves fiú, Firtelmeister Sándor a sajnálatos események következtében vesztette életét.

A városban Reidinger Tibor hozta létra a Nemzetőrséget, másnap pedig Bifkovics József is csatlakozott hozzá, mivel felismerte, erős rendfenntartó szervezetre van szükség az események viszonylag békés lefolyása végett. A vezetőknek köszönhetően a forradalom napjai komolyabb harcok nélkül zajlottak Érden, november 4-én pedig csak néhány lövés dördült a szovjet harckocsikra. A megtorlás során Reidinger Tibort 2 év börtönre ítélték, amelyet 1 évre mérsékeltek, és Bifkovics József büntetését is ugyanúgy 1 évre mérsékelték. 1958. március 19-én szabadultak, egy nappal az ítélethirdetés után (addig előzetes letartóztatásban voltak). Enyhítő körülményként hozták fel mellettük, hogy ávósokat mentettek meg a lincseléstől. Gévay Nándor főjegyző pedig Kistarcsán és Tökölön is megfordult, 1957 karácsonyán szabadult.

Perger Antal Az 1956-os forradalom hatása Érden címmel megtartott előadásában elmondta, hogy édesapja éppen sorkatonai szolgálatát teljesítette az események idején, és a felkelők oldalán részt vett a Rádió ostromában. Mint édesapja később édesanyjának (vagyis az előadó nagymamájának) elmondta, térdig gázoltak a vérben.

A kutató felidézte Téglási András történetét, aki az események idején tiszti iskolába járt, és október 31-ét követően csatlakozott a Nemzetőrséghez. A november 4-i szovjet intervenciót követően, november 10-én egy szovjet katonai egység rálőtt a nemeztőrökre, akik igyekeztek fedezéket keresni. Ám Téglási (akit édesapja ekkor már keresett) felemelte a fejét, amikor eltalálta egy szovjet fegyverből kilőtt robbanó lövedék, és belehalt sérüléseibe (annak ellenére, hogy a robbanó lövedék használatát nemzetközi egyezmények tiltották). A család évtizedeken át nem beszélhetett arról, hogyan halt meg egyik fiuk.

A kutató kitért arra, hogy az 1956-ban elítélt érdieket 1991-ben rehabilitálták, valamint kifejtette, hogy a fentebb már említett Bojó Simon feltehetően annak következtében halt meg, hogy kétszer is átment a karján egy tank, és bár a lágy részek leszakadtak, a csontjai épen maradtak, ám nem kapott időben tetanuszinjekciót. 

Tűzkatasztrófa a múzeumban és a Lenin Intézet „házmesterhallgatói”

Dr. Kecskeméti Tibor A Természettudományi Múzeum geológiai gyűjteményeinek pusztulása az 1956-os tűzvészben című előadásában kifejtette, hogy a Nemzeti Múzeumban lévő Ásvány- és Kőzettárban október 24-én a tűzoltók előbb eloltották a lángokat, ám utána újra lángra kaptak a helyiségek, és a harcok miatt nem tudtak már kivonulni a tűzoltók. Október 25-én kétszer is hatalmas tűz ütött ki, kora hajnalban, valamint késő este. A tűzoltók sokáig küzdöttek a lángokkal, a harcok többször is akadályozták kivonulásukat.

Dr. Kecskeméti Tibor ezt követően részletezte, hogyan terjedt szét a tűz az épületben. A pusztítás hatalmas volt, az Afrika-kiállítás gyakorlatilag teljesen megsemmisült. A múzeumban ún. tűzőrséget hoztak létre, amelynek az előadó is tagja lett. A kutató szobájában mindent törmelék és hamu borított, a kész doktori értekezése is elégett. Az Ásvány- és Kőzettár 140 ezres állományának mintegy 80 %-a elpusztult (többek között Festetics Julianna alapító gyűjteményének nagy része, valamint a gyémánt- és meteoritgyűjtemény is). A könyvtárban, térkép-és fotótárban, leltárkönyvekben is nagy volt a pusztítás, számos dolgozat is elégett. A helyreállítás 1957 elején indult el (többek között racionalizálták a tárolóhelyiségeket, Csepreghyné Meznerics Ilona nemzetközi „segélykérésére” pedig nagy mennyiségű könyv- és ősmaradványgyűjtemény érkezett), a kutatók pedig 1958. december 1-jén költöztek be az újjáépített Tárakba, és megindult a tudományos és muzeológiai munka.

Győri Róbert Az 1956-os forradalom következményei az egyetemi oktatásra című előadásában röviden felvázolta a magyar tudomány sztalinizációjának állomásait, amely az 1940-es évek végén ment végbe. Ugyan az ELTE Földrajzi Intézetének két tanszékvezetőjét, Mendöl Tibort és Bulla Bélát számos alkalommal kritizálták, mindketten a helyükön maradtak, 1952-ben azonban egy új tanszéket is létrehoztak az ELTE-n (Regionális Földrajzi Tanszék), amelynek minden oktatója párttag volt. A tanszék oktatói a forradalom időszakában nem mertek bemenni az egyetemre, Wallner Ernő igazgatóhelyettes emiatt november 3-án tanácskozást hívott össze, ahol mindenki egyetértett abban, hogy a kommunista kollégákat nem érheti bántódás, de el kell számolniuk a sztálinizmus hibáival. November 19-én egy újabb értekezletet tartottak, ahol Wallner a múlt hibáival való szembenézést hangsúlyozta.

A forradalom és szabadságharc leverését követően a Kari Fegyelmi Bizottság először Leél-Őssy Sándor és Havassné Bede Piroska ellen indítottak eljárást 1957 májusában. A fegyelmi bizottság minden oktatót kihallgatott Bulla Béla és Mendöl Tibor kivételével. A nem kommunista geográfusok azt hangsúlyozták, nem politikai indokok vezérelték őket, amikor a forradalom napjaiban elítélően nyilatkoztak kollégáikról, hanem személyes, erkölcsi és szakmai hibáikat emelték ki. A kommunista geográfusok a párthoz való hűségüket hangsúlyozták, és igyekeztek bebizonyítani, hogy politikai nézeteik miatt feketítették be őket. A folyamat következtében 1960-ig nyolc oktató hagyta el az Intézetet, csak Mendöl és Bulla élte túl a tisztogatást.

Radó Denise tanársegédet a korábbi Lenin Intézet hallgatói (1958-ban már földrajz-történelem szakos hallgatók) jelentették fel, mivel egy terepgyakorlaton dehonesztáló megjegyzéseket tett a Regionális Földrajzi Tanszék kommunista oktatóira (egy kártyázás közben zajló beszélgetés során). Lengyel Sándor dékán 1958 októberében elrendelte a fegyelmi vizsgálatot. A kari bizottság írásbeli megrovást javasolt, de Ortutay Gyula rektor új eljárást rendelt el, és felállított egy egyetemi vizsgálóbizottságot. A bizottság 1959. január 14-én szigorú ítélettel zárta le az ügyet, és átmeneti időre gyakornokká minősítették vissza Radót. 
Enyhülés az 1960-as évek elejétől volt megfigyelhető a Földrajzi Intézet életében, az 1963-as amnesztia sok meghurcolt tudós számára is enyhülést jelentett. Leél-Őssy Sándor személyi anyagából törölték a határozat következményeit, Láng Sándor pedig 1963-ban visszatért a szegedi „száműzetéséből”, és a Természei Földrajzi Tanszék vezetője lett.

Elkaszált életút

Dr. Leél-Őssy Szabolcs édesapjáról, Leél-Őssy Sándorról tartott előadásában kifejtette, édesapját 1957 tavaszán a tudományok kandidátusává választották, ám két hónappal később megkezdődött az ellene folyó fegyelmi eljárás, amelynek következtében eltávolították az egyetemről. A Móricz Zsigmond Gimnázium tanára lett, és bár Ortutay Gyula 1963-ban mentesítette a korábbi hátrányok alól, nem vették vissza az egyetemre. A gimnáziumban tanított tovább, ahol egyik legkomolyabb teljesítménye talán a földrajz szakkör létrehozása volt. A gyerekek nagyon élvezték a kirándulásokat, amelyről naplót is vezettek.

Leél-Őssy Sándor olykor egyszerre kilenc harmadikos osztályban tanított, ismeretterjesztő és szakcikkeket írt, a rádióban tartott előadásokat. Ötvenes éveitől címerező táborokat is vezetett, ahol rózsadombi, javarészt értelmiségi fiatalokkal ismertette meg a fizikai munkát. Később a Kőrösi Csoma Gimnázium tanára lett, számos elismerésben részesítették, ám az ELTE-től mindössze 40 évvel az eseményeket követően, 1997-ben kapott aranyoklevelet. 

Dr. Kecskés Gusztáv A magyar emigráció az ENSZ jelentések tükrében címmel tartott előadásában hangsúlyozta, a magyar menekültügy a magyar és az egyetemes migrációtörténet kiemelkedő fejezete. A 200 ezer menekülőből 1957 nyaráig mintegy 11 ezren, az 1960-as évek elejéig mintegy 30-40 ezren tértek haza Nyugatról (pontos adatot persze nem ismerünk). 1957 márciusáig mintegy 173 ezren kerültek első fogadóhely gyanánt Ausztriába, 18600-an Jugoszláviába, 1957. december végéig új hazájába érkezett az Ausztriában nyilvántartásba vett menekülők mintegy 90 %-a. Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár megfogalmazása szerint a magyar menekültügy tekintetében megvalósuló összefogás mindig is egy vágyott állapot volt, de egészen 1956-ig nem tudták megvalósítani.

A statisztikai adatokat a KSH, az osztrák belügyminisztérium és statisztikai hivatal számsoraiból, valamint az Euróai Migráció Kormányközi Bizottságának rendszeres statisztikáiból és az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) adatsoraiból ismerjük (a szervezet vezetője August Lindt volt).

A kutató kifejtette, az ENSZ Titkársága folyamatosan tájékoztatta a Közgyűlést a magyar menekültek érdekében végzett humanitárius tevékenységről, és hangsúlyozta, hogy a Kádár-kormányzat nem viselkedett barátságtalanul az UNHCR-rel, mivel a nemzetközi elszigeteltségből való egyik kitörési pontot jelenthette a kapcsolatfelvétel. Az UNHCR nemzetközi megítélése a magyar ügy intézése kapcsán rendkívül pozitív volt, a szervezet elismerten szakszerűen dokumentálta a menekültek szükségleteit, és a pénzgyűjtési erőfeszítések nemzetközi jogi felhatalmazással bíró koordinációját is kifogástalanul végezte. Az 1956-os magyar menekültügy első rangú kezelését követően az UNHCR a nemzetközi menekültügyi rendszer legfontosabb résztvevőjévé vált, nemzetközi elfogadottsága és cselevőképessége megnövekedett, az USA és a nyugati kormányok támogatását elnyerte, és megkezdte tevékenységét a harmadik világban. A magyar menekülthullám döntő jelentőségű volt annak tekintetében, hogy az UNHCR mint globális szervezet ma létezni tudjon.

„Nyugaton még a falból is pénz folyik”

Dr. Kubassek János Az 1956-os forradalom emigráns tudósai öt világrészen, a Sarkkörtől az Egyenlítőig című előadásában rámutatott, a sajnálatos eseményeknek (a forradalom és szabadságharc leverésének) tulajdonképpen pozitív következményei is voltak, mivel számos emigráns tudós futott be nemzetközi karriert. A „disszidensek”, „jogellenesen külföldre távozott személyek” magyarországi rokonait egészen az 1980-as évekig érték számos vonatkozásban joghátrányok. A legtöbb, közel 38 ezer főt az USA fogadta be, de egy ember még Finnországban is otthonra talált (azért csak ennyi, mert a finnek tartottak a szomszéd Szovjetuniótól), Svájc pedig kiemelendő, mivel lakosságszámához képest nagyon sok, 12 ezer magyar menekültet fogadott be.

A távozásnak számtalan oka lehetett a szabadságvágytól kezdve a nyomorúságos életviszonyokon keresztül a kalandvágyig. Volt, aki még a 80-as években is azt hitte, Nyugaton szinte szó szerint kolbászból van a kerítés: még a falból is pénz folyik (természetesen a Magyarországon ekkor még ismeretlen bankautomatákra utalt). Dr. Kubassek János kiemelte, hogy a magyar menekültekért sokat tett Wan Waithayakon herceg – aki az ENSZ Közgyűlés elnökeként tevékenykedett 1956-57-ben, és az ENSZ különmegbízottja volt a magyar kérdésben 1957-58-ban –, majd rátért 18, külföldön karriert építő magyar tudós életpályájának rövid felvázolására. (Előtte azonban még említést tett Motzer Nándor térképész hadnagyról és Renner Péter térképészről, akiket a forradalmat követő megtorlás során kivégeztek: Renner Péter a Corvin közi harcokban is részt vett, mindketten elmenekültek az országból, majd illegálisan hazatértek.)

Parák Tibor geológus, a „Vasember” bányageológusként és főgeológusként is tevékenykedett Svédországban, 1980-tól a kirunai vasércbánya főigazgatója volt. Dr. Kabdebó Tamás Angliába került, Oxfordban kapott ösztöndíjat és a Cardiffi Egyetemen is megfordult. A University of Guyana (Georgetown) alapító könyvtárosa a Victoria University of Manchester könyvtárosaként is dolgozott, majd Írországba költözött. Alkotói munkásságát világszerte elismerik és megbecsülik. 1956 előtt egy tiltott határátlépési kísérlet miatt már megjárta a Markó utcai börtönt, és komlói szénbányászként is dolgozott. Részt vett a forradalomban, és mivel úgy érezte, itthon nem lett volna értelme az életének a forradalom leverése után, emigrált. Távozásában közrejátszott a csalódottság és a múlt visszatérésétől való félelem is.

Teleki Pál unokája, Teleki Pál geológus 1956-ban tagja volt az ELTE Egyetemi Forradalmi Bizottságának. Az USA-ban a Westoni Geológiai Szolgálat munkatársa lett, és a Nebraskai Állami Egyetemen is tanított. Dr. Bariss Miklós geomorfológus azért távozott, mert elmondása szerint elege volt a diktatúrából, és látni akarta a világot, utazni szeretett volna, ami egy földrajztudósnak olyan, mint a levegő. Dr. Dojcsák Győző geográfus-geológus is az USA-ba távozott, de 1979-ben hazatelepedett. Számos értékes kötetet publikált a magyarok amerikai tevékenységéről. Dr. Makkai Ádám nyelvész, műfordító szintén az USA-ba emigrált, munkásságát nemzetközileg is számon tartják, több mint 2000 oldalon jelentette meg a magyar költők antológiáját. Ferdinandy György író egy ideig Franciaországban élt, majd Puerto Ricóban lett egyetemi tanár, és francia, valamint spanyol nyelven is jelentős a munkássága.

Almásy Antal, mérnök, feltaláló, a brazíliai AERCAMP tulajdonos-igazgatója az Izabella utcai felkelőcsoport tagja volt, ő adott hírt a Budapest felé vonuló szovjet tanokokról, és figyelmeztette a csodában bízó társait, Amerika nem fog segíteni a magyarokon. Mint később kifejtette, a felkelők igazságérzete 1956-ban mindent felülírt. Brazíliai gyárát a semmiből teremtette meg. Dr. Fehérvári Géza régész, művészettörténész, orientalista az iszlám világ tudós kutatója volt, kuvaiti és ománi nagykövetként is tevékenykedett, emlékiratai Három nemzet szolgálatában címmel jelentek meg. 1956-ban tagja volt az Iparművészeti Múzeum Forradalmi Bizottságának, novemberében egy rendőrtiszt figyelmeztette, hogy távozzon az országól, mert letartóztatási parancsot adtak ki ellene. Londonba került, Germanus Gyula adott neki ajánlólevelet. Iránba, Indiába és Afganisztánba is eljutott, a Londoni Egyetem minden költségét állta. Dr. Legeza Ireneusz László orientalista, sinológus egyetemista társaival távozott az országból, később a Fülöp-szigeteken telepedett le, művei számos nyelven jelentek meg.

Király Béla, a Nemzetőrség parancsnoka Csang Kaj-sek meghívására előadást tartott a magyar szabadságharcosok szovjetek elleni fellépéséről, de emellett is számos 1956-os körutat tartott a világban. Jaschkó István és Zsoldos Imre irodalmár Tajvanon élt, Saáry Éva kőolajkutató, geológus, festő, író, költő pedig már az 50-es években is álmodozott arról, hogy Afrikába utazzon. A forradalmat követően végül Gabonba jutott ki, ahol kőolaj-kitermeléssel foglalkozott és a fangok között is hosszabb időt töltött el. Később Svájcba költözött, és feldolgozta a dél-svájci magyarok történetét. Luganói otthona a nyugati magyarság egyik fontos szellemi központja volt.

Dr. Nógrády György mikrobiológus azért nem Nagy-Britanniában telepedett le, mert a puli kutyáját nem engedték be az országba. Így került Kanadába, és kutatóként többek között egy húsvét-szigeti expedíciót is vezetett. Sztáray Zoltán közgazdász, író szerkesztő az amerikai emigráns magyarság egyik szellemi vezetője volt. Festetics Antal etológus, biológus a Hortobágyi Nemzeti park létrehozásának egyik kezdeményezője volt, és a világhírű etológus, Konrad Lorenz tanítványa lett. Publikációit számos nyelven olvashatjuk.

Csávás Imre a felsoroltak közül az egyetlen tudós, aki itthon maradt 1956 után. Az agrármérnök részt vett a Gödöllői Forradalmi Bizottság tevékenységében, a szovjet megszállást követően is harcolt, négyhónapos börtönbüntetést kapott. Többek között Göncz Árpáddal is raboskodott együtt. Később Rómába került ENSZ FAO-szakértőként, majd a szervezet projektigazgatója lett.

„Ki a geológiáról a fasisztákkal”

Dr. Póka Teréz Magyar geológusok tevékenysége az emigrációban című előadásának kezdetén idézett egy amerikai szenátort, aki nem sokkal a forradalmat követően amellett foglalt állást, hogy a legmagasabb színvonalú amerikai bevándorlók (akinek egyharmada értelmiségi volt) az 56-os magyarok voltak. A kutató előadásában beszélt a forradalom 50. évfordulóján az emigráns magyar geológusok meghívásával szervezett rendezvényről, majd felolvasta Dr. Kisvarsányi-Bognár Éva főszerkesztőnek a Sarasotai Magyar Hírmondó 2016. évi 8. számában megjelent, 1956-ra emlékező sorait. Ezt követően számba vette, kik emigráltak 1956-ot követően az ELTE 1950-60-as évfolyamaiból. Vermes Gáborból például a monarchia történetének elismert tudósa lett az USA-ban, a szintén az Államokba emigráló Csejtey Bélának pedig azonnal felajánlották, hogy a Princetonra mehet. Ő lett az első magyar, aki az Antarktiszon járt. Az Egyesült Államok elnöke külön is kitüntette, és róla nevezték el a Mount Csejteyt is. Tóth József a geofizika nemzetközi hírű tudósa lett Kanadában, Rybach László pedig Zürichben volt egyetemi tanár. Salamon Miklós bányamérnök volt a dél-afrikai szénkutatás vezetője, majd az USA-ban egyetemi tanárként is tevékenykedett.

Papp Péter geológus Wein Györgyről, a földtani tudományok egyetlen tiszteletbeli kandidátusáról tartott előadásában a tudós családja jelentős képviselői tevékenységének számba vételét követően rátért Wein György pályafutása legfőbb pontjainak kifejtésére. Wein a forradalom leverését követően a Pécsi Uránércbánya Vállalathoz került, mivel sokan szöktek Nyugatra a vállalattól. 1956 decemberében megkérdezték, belép-e a pártba, amire azt válaszolta, ezt még nem tartja időszerűnek, 1957 februárjában pedig már „Ki a geológiáról a fasisztákkal” felirat került ki az ajtajára. Ügye bíróság elé került, és – bár nem vett részt semmilyen forradalmi cselekményben – másfél évi börtönre ítélték, mivel kijelentette, a szovjetek leigázták Magyarországot, és beavatkoztak az ország ügyeibe. Fél év után szabadult, néhány évvel később már engedélyeztek számára bizonyos terepmunkát, és visszatért a tudományos életbe. 1976-ban halt meg.

Dr. Papp-Váry Árpád az 1956-os forradalom és a katonai térképészet kapcsolatát boncolgatta előadásában, majd Domokos György röviden felvázolta a polgári térképészet területén a forradalom alatt zajló eseményeket, és előadása végén megjegyezte, azokat is meg kell becsülni, akik „kalandvágyból” itthon maradtak.

Dr. Smuk András előadásában elmondta, kuláknak minősített édesapja a Rákosi-korszakban megpróbált átszökni a határon, Burgenland azonban ekkor még szovjet megszállási zóna volt, ám rokonai kukoricákkal megrakott szekéren az angolszász megszállási zónába szállították. Gyerekként élte át, ahogy az ávósok mindenhol keresték az édesapját, aki a forradalom alatt visszatért. November 4-én már az egész család elmenekült Ausztriába. Kifejtette, az amerikaiak és a kanadaiak szelektálták a menekülteket, így pedig számos fiatal diák Ausztriában maradt, akiknek iskolákat hoztak létre. A diákok közül sokan főiskolára és egyetemre kerültek, és a társadalmi életben is megállták a helyüket. Az előadó a Bécsi Egyetemen geológiát végzett, majd az OMV-hez került, és egészen nyugdíjazásáig itt dolgozott. Tagja lett egy ma is létező, „Europa”-Club nevű emigráns szervezetnek. Hangsúlyozta, az lehetett sikeres, akinek kettő identitása volt: a magyar kultúra mellett az osztrák hagyományokhoz való idomulásra is hangsúlyt fektetett. 

Forradalom a Kaukázusban

Deák Nóra 1956 emlékezete az USA keleti partvidékén című előadásában kifejtette, az emlékművek felavatásai általában kerek évfordulókhoz köthetők. 1986-ban óta a bostoni Liberty Square Parkban áll Gyuri Hollósy magyar származású szobrász Aspiration of Liberty című munkája, a művész New Brunswick-i emlékművét pedig 2006-ban avatták fel. A Camp Kilmer-i menekültfogadó-bázison két emléktábla is emlékeztet az 1956-ot követő eseményekre. A Pennsylvania állambeli Herefordban 1996-ban avatták fel a Magyar Tanyát, 2007-ben pedig George W. Bush avatta fel Washington DC-ben Thomas Marsh szobrát a kommunizmus áldozatainak emlékére. 2006-ban egy méltó New York-i 56-os emlékmű felállítását is elhatározták, és a város vezetői végül elfogadták, hogy a Riverside Parkban fekvő Kossuth-szobor mellett megépülhet az emlékmű. A pályázatot Nagy Tamás Ybl-díjas építész nyerte. Mindszenty Józsefnek két portréja is megtalálható New Brunswickban, és 1976 óta szobra is áll a városban, a róla elnevezett téren. New Yorkban a Magyar Házon áll Mindszenty-emléktábla.

Dr. Deák Piroska a római Via Giuia 1-es szám alatti Falconiere-palotáról beszélt, amelyet 1927-ben vásárolt meg a magyar állam, és létrehozta benne a Magyar Királyi Akadémiát, a magyar kultúra olaszországi reprezentatív intézetét. A második világháború megszakította az intézet virágzását, ám ezt követőn, 1950-ig ismét aranykor köszöntött be, amelynek a kommunista diktatúra létrejöttével vége szakadt. Az épületben ekkortól a szocializmus építésének propagandája folyt. Az 1956-os forradalom napjaiban a teljes kommunista személyzet megszökött az intézetből. Az intézet egyházi irányítás alá került, és menekült diákokat fogadott be, ám a kommunisták követelték, hogy kapják vissza az épületet, így 1957-ben el a diákoknak el kellett hagyniuk az akkor már Pápai Magyar Egyházi Intézet néven ismert szervezet épületét. A Via de’ Cestari 34-ben költöztek át, ahol 2001 óta a menekült diákok kollégiuma emlékére emléktábla áll. Capriban az 1956-os magyar mártírokról is elneveztek egy teret, de nem ez az egyetlen, ahol a magyar forradalommal kapcsolatos eseményekről és személyektől elnevezett köztér található: többek között Beneventóban, Riminiben, Pescarában és Padovában is található ilyen.

Dr. Chikány Gábor több 56-os vers idézését követően Gérecz Attila válogatott öttusázóról, költőről beszélt, aki már a Rákosi-korszak alatt is volt börtönben, majd 1956. november 7-én a Rókus kórháznál esett el a forradalmi harcokban. Ezt követően a Széna téri emlékmű eszmei mondanivalójáról, az általa közvetített üzenetről, majd a Mansfeld Péter-emlékparkban álló Mansfeld-emlékműről mesélt, ezt követően pedig Angyal István, Tóth Ilona és Kósa Pál, Koszterna Gyula, Iván-Kovács László és Nagy Imre emlékművét vette számba. Dr. Chikány Gábor többek között a Gyulán kivégzett Mány Erzsébet és Farkas Mihály emlékére állított emlékműre, valamint a mosonmagyaróvári sortűz áldozatainak emlékművére is kitért.   

Gondos Béla ’56-os meghurcoltak emlékei nyomában Erdélyben és Grúziában című előadásában kifejtette, hogy 1956 márciusán Grúziában is kitört egy forradalom, amelyet kegyetlenül vérbe fojtottak, ezt követően azonban a grúzok (vagy georgiaiak) kiemelten foglalkoztak a többi ország szabadságküzdelmeivel, így a magyarral is. A kutató ezt követőn röviden az erdélyi forradalmi emlékművekről beszélt, Dr. Messik Miklós pedig a nyugat-európai 56-os emlékekről emlékezett meg.

Ferdinandy György az 1956-os forradalom során keletkezett viccekről beszélt, ennek kapcsán pedig kitért arra, hogy forradalmárok a kapitalizmus és a szocializmus közötti harmadik útban hittek. Egy alkalommal megkérdezték tőle, hogy 1956-ról miért nem született meg egy méltó nagyregény. Ferdinandy szerint az otthon maradtak nem írhattak ilyet, az emigránsokat pedig az első években lekötötte az asszimiláció, ám ezt követően megtalálták a helyüket a nyugati világban. Szerinte ekkor kellett volna megírni ezt a művet, és bár nagy lélegzetű munka nem született, a fiatal írók és költők közül sokan feldolgozták az eseményeket.  

Parák Tibor felszólalásában elmondta, hogy 1956 októberében a Nógrádi Szénbányászati Tröszt főgeológusa volt, és éppen Erdélyben volt a forradalom időszakában. Társaival nem tudott visszatérni Magyarországra, Nagyváradon keresztül éppen a szovjet csapatok vonultak. Konstancában letartóztatták, majd a bukaresti jugoszláv követségen kért menedékjogot, ahonnan a magyar követségre küldték, és nehezen, de végül megkapta a szükséges dokumentumot. Átengedték Jugoszláviába, ahol őt és társait Tito egyik magyar származású tisztje fogadta. Majd az osztrák követséges keresztül kijutott Bécsbe, innen került Svédországba (a svédeket nem érdekelte, kiket fogadnak be, ezért köztörvényesek is kerültek a magyarok sorai közé). A svédek 7 ezer embert fogadtak be, de a számuk egy év múlva egy ezerrel csökkent, mivel sokan túl hűvösnek tartották az éghajlatot. Parák Tibort hamarosan felvették egyetemre, és beindult a karrierje, még a svéd tévében is sokat szerepelt. 39 éven át minden nap naplót írt: ez Vasember címen jelent meg (a címet egy újságíró adta).