Régi idők udvarlási nehézségei a családos randevútól az apróhirdetésekig

A párkeresés és az udvarlás az emberi kapcsolatok közül talán a legtöbb gondolkodást és feszengést váltja ki – az ember jövőbeni tervei mellett sokszor önértékelésének egy tetemes része is ezek sikerességén múlik. Napjainkban ha nem is könnyű a helyzet, a férfiak és nők a legtöbb esetben maguk dönthetik el, kivel, hol, mikor és milyen körülmények között kívánnak ismerkedés céljából találkozni. Nem volt ez azonban mindig így – kiváltképp nem a szigorú etikai szabályok szerint élő társadalmakban.

Puritán társkeresés

A keresztény vallás minél „tisztább” változatát gyakorolni igyekvő angol puritánok körében egy férfi és egy nő, akik nem voltak házastársak, nem maradhattak kettesben sehol – a közösségben azonnal megindultak volna a rosszindulatú híresztelések. Ha egy szerelmes fiú látni akarta szíve választottját, a lányt annak családja körében kellett felkeresnie. A magánbeszélgetés ki volt zárva, mivel nem elég, hogy a puritánok házai kicsik voltak, az ilyen alkalmakkor az egész család ugyanabban a szobában tartózkodott.

Egyetlen eszköz volt megengedett a beszélgetésben való valamiféle intimitás megőrzésére: az úgynevezett „udvarlóbot”, amely egy hosszú, fából készült cső volt. Elméletben ha ezen keresztül beszéltek egymáshoz, a szobában lévő többi ember nem tudott hallgatózni, ez azonban vélhetően igen kevés esetben volt így.

A határok betartása

A 18. századi amerikai gyarmati házasodási és születési feljegyzéseket figyelmesen átnézve érdekes dolog tárult a kutatók elé: a menyasszonyok 30-40 százaléka már várandós kellett, hogy legyen esküvője napján. Gondolhatná a mai ember, hogy ez akkoriban botrányosnak számított, azonban ez nem teljesen volt így: amíg a férfi elvette az általa teherbe ejtett nőt, a történtekből nem lett nagyobb ügy. Akkor volt gond, ha a férfi nem volt hajlandó „helyesen cselekedni”.

Itt jött a képbe a „bugyolálás”, avagy az „ágyi udvarlás”, amely szokást a 18. századra már Amerikában is gyakorolták – főként a skót és walesi telepesek révén jött divatba. Ennek keretében ha egy udvarló pár komolyan gondolta házasodási szándékát, arra biztatták őket, töltsenek együtt egy éjszakát a lány ágyában, családja házában, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy összeillenek – de szigorúan szex nélkül. A „próba” mindig a szülők beleegyezésével vette kezdetét.

A szabályok a következők voltak: az alsóruhát nem volt szabad levenni, és a közösülés tilos volt. Hogy biztosan ne kerüljön sor semmi „illetlenre”, kétféle módszer létezett: vagy egy „bugyolálódeszkának” nevezett nagyméretű fa lapot helyeztek a szerelmesek közé éjszakára, vagy úgynevezett „bugyolálózsákban”, azaz gyakorlatilag egy rendkívül szűk hálózsákban kellett tölteniük az éjszakát. Ezek a szabályok persze kijátszhatók voltak, azonban ha a lány terhes lett, elegendő tanú volt ahhoz, hogy a fiú ne tudja hitelt érdemlően tagadni apaságát.

Önálló döntés

A „common-law marriage”, azaz „szokásjog szerinti házasság” – nagyjából napjaink élettársi viszonyainak megfeleltethető – intézménye már a középkorban is létezett Angliában, és az Újvilágba is elhozták a telepesek. A „handfasting” nevű ceremóniához nem kellett sem hivatalos személy, aki levezényelje, sem bármiféle engedély (a szó több germán nyelv régebbi változatában is megtalálható, rendszerint a kézfogással történő egyezségkötést jelentette).

Az olyan párok, akik nem kaptak szülői áldást egybekelésükre, akár kettesben, akár tanúk előtt is elmondhatták fogadalmaikat – megfogták egymás kezét, és kijelentették, hogy férj és feleség kívánnak lenni. A helyszín is szabadon választható volt: akár a nászágy lábánál is összeházasodhattak. Idővel kialakult az a szokás, hogy a ceremóniát a helyi kovács vezényelje le, akinek az üllője előtt tett fogadalmak a megtörhetetlen egység megkötését jelképezték.

Anyagi érdek

A gazdagabb családok esetében ritkán volt azonban lehetőség arra, hogy a felek bármelyike szabadon döntsön házastársa kilétét illetően. Ahogy Jane Austen is leírta, a házasság aligha volt több, mint egy üzleti alku az ifjú hölgy apja és a kérő között. A lényeg a lány hozománya volt, amely a fiú anyagi helyzetét tette biztosabbá.

Hirdetések a vadonból

A 19. század közepére a vadnyugatra tartó telepesek egyre nagyobb arányban voltak egyedülálló férfiak, és a kicsiny településeken igen kevés szóba jöhető nő volt – ha voltak egyáltalán. Létrejött a társkeresés egy új formája: a férfiak apróhirdetést adtak fel a környékbeli hírlapokban. Egy Arkansasban kiadott hirdetés például így szólt: „Bármely lyány, akinek van ágya, kalikó ruhája, kávéfőzője és serpenyője, tudja hogy hogyan kell bricseszt vágni és vadászinget készíteni, tud bánni a gyerekekkel, szolgálatára leszek, míg a halál el nem választ.”