Őrült római császárok: Caligula és Nero

2020. július 28. 08:23 Forisek Péter

Caligula a lovát akarta kinevezni consullá, a hellenisztikus uralkodók mintájára istenként kezdte imádtatni magát, azt állította, hogy személyesen beszélget Jupiterrel, valamint a Hold istennőjével, később pedig megtámadta a tenger istenét, katonáinak pedig kagylót kellett gyűjtögetniük hadizsákmányként. Neróról hasonló, háborodottságról tanúskodó feljegyzések maradtak fenn, többek között az, hogy megrúgta terhes feleségét, amibe nemcsak a nő, hanem a születendő magzat is belehalt, valamint hogy költőként és sportolóként szórakoztatta népét. Kettejük „őrültségének” oka azonban nem volt azonos, egészen más módon jelentkeztek uralkodásuk során az „az elmebaj” jelei.

Korábban

Az „istenek” harca

Időszámításunk előtt 27-ben új államforma született Rómában, a principatus. Az Augustus által megteremtett rendszert a mai politikai fogalmaink szerint egyeduralomnak tekintjük, a római császárság első uralmi formájának. Valójában Augustus igyekezett egy olyan kompromisszumos államformát létrehozni, amelyben az állam első embere, a princeps megosztotta a hatalmat a római népet képviselő szenátussal. A császár a legfontosabb döntésekbe bevonta a szenátust, de azzal, hogy a hadsereg az ő parancsnoksága alatt állt, és minden katona főparancsnoka a császár volt, gyakorlatilag a legfontosabb fegyelmező erő egy kézben összpontosult.

A hatalommegosztás már Augustustól kezdve az éppen hatalmon lévő császár uralmi ambícióitól és személyiségétől függött. Augustus és utódai, a Julius–Claudius-dinasztia történetének két legfontosabb forrása a II. század eleji Suetonius és a római történetírás legismertebb alakja, Tacitus az I. és II. század fordulóján. Tacitus a római császárságot, mint a köztársaság kori római szenátori arisztokrácia tagja, meglehetősen negatívan szemléli, addig Suetonius meglehetősen pozitívan írja le Augustus és Claudius uralkodását, Tiberiusét kétarcú rendszerként, Caligula és Nero uralmát viszont a legsötétebben ábrázolja, és e két császár életrajzában számos őrült cselekedetet mutat be.

A későbbi római császárok között is van néhány (például Domitianus, Commodus vagy Elagabalus), akiknek az uralkodását kifejezetten negatívan értékelik a későbbi antik történetírók, és őrült tettek sorát kötik a nevükhöz, de a mai napig a legismertebbek Caligula és Nero. Ennek az is oka lehet, hogy az első császárok közé tartoztak, és uralkodásuk komoly kontrasztot jelentett az előttük és utánuk uralkodó jó császárokhoz képest. Ugyanakkor a kettőjük „őrültségének” oka nem volt azonos, és egészen más módon jelentkeztek uralkodásuk során az „az elmebaj” jelei.

Ami általános volt mindkét császár esetében az a római társadalom vezető részét alkotó szenátori réteg elleni terror, amely koholt vádak és felségsértési perek formájában öltött testet. Ugyanakkor a társadalom többsége számára az I–II. század a Pax Romana korszaka volt, ami korábban soha nem látott hosszú békés időszakot és jólétet hozott. Ezek a rétegek a császári terrorból nem sokat érzékeltek. A szenátorokkal szembeni fellépés ugyanakkor a jó császárok idejében is jellemző volt.

A politikai okok mellett, vagyis hogy a szenátori réteg egy része a köztársaság visszaállításában bízott, illetve potenciális ellenfelek voltak a mindenkori princeps számára, gazdasági tényezők is szerepet játszottak. Augustus nemcsak a politikai rendszert újította meg, hanem létrehozta az állandó, professzionális zsoldoshadsereget, amely hatalmas összegeket emésztett fel, ehhez pedig a hagyományos állami bevételek kevésnek bizonyultak. Tiberius császársága alatt kezdődtek a birodalom leggazdagabb rétege elleni koholt perek, amelyeknek elsődleges, nem is leplezett célja a pénzszerzés volt. Ez utódai alatt is folytatódott, és jelentős bevételt hozott a császári kincstárnak.

Caligula apja a népszerű hadvezér, Germanicus, Tiberius császár kijelölt örököse volt. Több győzelmet is aratott a germánok felett, ő találta meg a római történelem egyik legsúlyosabb vereségének helyszínén, a teutoburgi erdőben a csatában megsemmisült légiók maradványait, és visszaszerezte a legyőzött légiók hadijelvényeit, a sasokat. Később Kis-Ázsiában is jeles haditetteket hajtott végre. A katonai erényekre oly büszke rómaiak a kis Caligulára úgy tekintettek, mint atyja dicső haditetteinek későbbi folytatójára. Neve, a Caligula is a római légionáriusok vasalt bakancsából (caliga) származik, jelentése „csizmácska”.

Germanicus 19-ben elhunyt, ezt követően Caligula Tiberius udvarába került. Tiberius idős korában került hatalomra, uralkodásának második felében a birodalom irányítását az embereire bízta, ő maga Capri szigetére vonult vissza, ahol Suetonius életrajza szerint az élvezeteknek élt, időnként kifejezetten perverz kicsapongások jellemezték. Utódává az ifjú Caligulát tette, aki 37-ben mindössze huszonnégy évesen egy világbirodalom ura lett. Az életkor természetesen nem mérvadó, a makedón Nagy Sándor ugyanennyi idős korában foglalta el a Perzsa Birodalmat. Caligula első intézkedéseit kifejezetten pozitívnak tekinthetjük, megígérte, hogy nem folytatja elődje, Tiberius népszerűtlen politikáját és azt, hogy jól fog kormányozni. Ennek jegyében ismét választásokon szavazták meg a római magisztrátusokat (tisztségviselők), és nem ő nevezte ki őket. Szakított elődje takaros pénzügypolitikájával, és parancsára élelmet és pénzt osztogattak a római szegényeknek.

Hamarosan azonban gyökeresen megváltozott az uralkodása. Ezt egy nem sokkal a trónra lépését követően lefolyt betegségéhez kötik, amely valószínűleg elmebajt okozott nála. A hellenisztikus uralkodók mintájára istenként kezdte imádtatni magát, azt állította, hogy személyesen beszélget Róma főistenével, Jupiterrel, valamint Szelénével, a Hold istennőjével. A történetírói hagyomány szerint az olümposzi istenek mintájára saját nővérével, Drusillával élt vérfertőző kapcsolatban, akit halála után istennőként imádtatott a rómaiakkal. Caligula még formálisan sem tartotta be az augustusi örökséget, folyamatosan éreztette a szenátussal és a szenátorokkal, hogy valójában a hatalom egyedüli birtokosa. Ennek legjellegzetesebb, egyszersmind tragikomikus megnyilvánulása volt, amikor kedvenc lovát, Incitatust akarta consullá kinevezni.

Egy császárnak a katonai tehetségét is meg kellett mutatnia, elődei számos győztes háborút vívtak, atyja, Germanicus öröksége is ez volt. Rövid uralkodása alatt azonban nem akadt számottevő ellenség, ezért egy hadgyakorlat keretében a galliai légiókkal Ókeanost, a tengeristent támadta meg. A római katonák az Atlanti-óceán vizét kaszabolták kardjukkal, és a tenger adományait, kagylókat, csigákat gyűjtöttek hadizsákmányként. Suetonius szerint a császár a cirkuszi kocsihajtók és a gladiátorok között érezte legjobban magát. Halála is egy ünnepséghez kötődik, 41-ben saját testőrei esküdtek össze ellene, és testőrparancsnoka, Cassius Chaerea mérte rá az első csapást kardjával.

következő oldal 1 / 2