Moszkva deszantosokat is bevetett Észtország függetlenedésekor

2015. május 8. 16:16 MTI

Huszonöt éve, 1990. május 8-án - két hónappal a litván és négy nappal a lett függetlenség kikiáltása után - az akkor még szovjet tagköztársaság Észtország is az önálló államiság útjára lépett, a szovjet vezetés azonban csak 1991. szeptember 6-án ismerte el a független Észtországot.

Korábban

Észtországban, amely az 1939-es Molotov-Ribbentrop-paktum után került szovjet érdekszférába, és 1940-ben lett a Szovjetunió tagköztársasága, az 1980-as évek közepén - a Mihail Gorbacsov által meghirdetett peresztrojka időszakában - megindult politikai átrendeződés mozgatóereje a nemzeti eszme, az elveszített függetlenség és a sztálinizmus elítélése lett. 1988 áprilisában Észtországban alakult meg a Szovjetunió első, nem kommunista politikai szervezete. Az Észt Népfront célját a peresztrojka támogatásában, a tagköztársaságok politikai és gazdasági szuverenitásának elérésében, az észt nemzeti törekvések felkarolásában határozta meg, de programjában nem szerepelt az elszakadás. Az Észt Kommunista Párt (ÉKP) politikájában is egyre erősebb lett a nemzeti elköteleződés: szerepet vállalt a történelmi tragédiák emlékünnepségein, felkarolta a gazdasági önállóság, az észt nyelv hivatalossá tételének gondolatát.

A Népfront ellensúlyozására jött létre 1988 nyarán a lakosság mintegy egyharmadát kitevő orosz ajkú népesség támogatását élvező Észtországi Dolgozók Internacionalista Mozgalma (Intermozgalom). A Moszkvától való függetlenedést ellenző mozgalom rendszeresen szólította fel tiltakozásra híveit, így akkor is, amikor 1988 novemberében az észt parlament kimondta, hogy a szovjet törvények és rendeletek csak a tallinni törvényhozás jóváhagyásával léphetnek életbe az ország területén, deklarálta a köztársaság szuverenitását, állami ünneppé tette február 24-ét, az 1918-as első Észt Köztársaság kikiáltásának napját.

Az 1989. március-áprilisi szovjet választásokon Észtországban a Népfront által támogatott jelöltek szereztek többséget. Az év folyamán kiéleződtek a nemzetiségi ellentétek. Áprilistól működtek a polgári bizottságok, amelyek az észt állampolgárok kongresszusának összehívását tűzték ki célul, innen azonban kizárták az oroszokat és az 1940-es megszállás után ide költözött nem észt nemzetiségűeket. Egymást érték ugyanakkor az Intermozgalom által szervezett tüntetések, amelyeken az 1988 végén elfogadott, az észtet államnyelvvé nyilvánító törvény és az augusztusban elfogadott választási törvény ellen tiltakoztak (utóbbi a választójogot és a választhatóságot meghatározott idejű észtországi tartózkodáshoz kötötte). A moszkvai vezetés az Intermozgalmat támogatta, az észt parlament több döntését pedig a szovjet alkotmánnyal ellentétesnek nyilvánította.

A tallinni törvényhozás 1990. február 23-án szentesítette a többpártrendszert, megszüntette az Észt Kommunista Párt alkotmányban rögzített hatalmi monopóliumát. A párt az 1990. márciusi kongresszuson nemzeti és Moszkva-barát szárnyra szakadt, miután az orosz ajkú küldöttek létrehozták a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) platformján álló pártjukat.

Az 1989. decemberi helyhatósági, majd az 1990. márciusi parlamenti választások az Észt Népfront sikerét hozták, amely ugyan nem szerzett abszolút többséget (a 105 helyből 43-hoz jutott), de a legerősebb tömböt alkotta. Az új parlament 1990. március 30-án határozatot hozott Észtország jogállásáról, leszögezve, hogy az 1940. június 17-i szovjet katonai megszállás nem vetett véget az állami függetlenségnek. A döntés heves tiltakozást váltott ki az észtországi oroszokból és a moszkvai vezetésből. Mihail Gorbacsov szovjet elnök és Arnold Rüütel, az Eszt Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöke április 18-án megállapodott a határozat életbe léptetésének felfüggesztésében, de a tallinni parlament - a május 4-i lett lépést követve - május 8-án kimondta a függetlenséget, helyreállítva az 1938-as alkotmányt és állami szimbólumokat, az ország hivatalos elnevezése Észt Köztársaság lett.

Moszkva ellenlépései nem késtek: Gorbacsov május 14-i rendeletében a szovjet alkotmánnyal ellentétesnek és érvénytelennek nyilvánította az észt függetlenségi határozatot, az Intermozgalom tüntetésekkel, országos sztrájkokkal próbált nyomást gyakorolni a képviselőkre. A tallinni parlament eközben törvénnyel korlátozta a köztársaságba való beutazást, a már ott élő nem észtek számára pedig ideiglenes, illetve állandó lakhatási engedélyek kiadását írta elő. Szeptemberben bejelentették, hogy Észtország megkezdi saját hadseregének felállítását, illetve önálló határőrség, rendőrség és mentőszolgálat létrehozását tervezi.

Bár Moszkva az 1991. januári litvániai és lettországi katonai akciókkal egyidejűleg Észtországba is deszantosokat vezényelt a sorkötelesek bevonulásának ellenőrzése ürügyén, itt nem történtek a vilniusihoz és a rigaihoz hasonló összecsapások. A szovjet vezetés azonban a különleges belügyi egységek által provokált határincidensekkel, az észtországi vám- és határőrposztok elleni támadásokkal állandósította a nyugtalanságot.

1991. március 3-án Észtországban népszavazást rendeztek a függetlenségről: a szavazópolgárok 83 százaléka járult az urnákhoz, és 78 százalékuk az önállóságra adta le voksát. A tényleges megvalósításra az év nyaráig kellett várni: a moszkvai puccskísérlet alatt, 1991. augusztus 20-án a tallinni parlament ismét deklarálta Észtország függetlenségét, kiválását a föderációból. A Szovjet Államtanács a puccsisták legyőzése után nem gördített akadályt a különválás útjába: szeptember 6-án a másik két balti államhoz hasonlóan hivatalosan elismerte a független Észtországot.