Mit keresett Hitler a 80-as években egy brit antropológus indonéziai hotelszobája előtt?

2018. január 2. 16:49

Hallottak már a toradzsákról? Ha nem akkor épp itt az ideje. Nem véletlen ugyanis, hogy az Indonéziában az 1980-as évek közepén tett első látogatásáról Az antropológia nem extrém sport című könyvében beszámoló brit antropológus, Niger Barley nehezen tudott elszakadni a Dél-Szulavézin (Celebeszen) élő népcsoporttól, amelynek tagjai, bár többségük keresztény, Allahnak hívják Istent. Ideiglenes magnókazetta-tárolónak használt holttest, a halotti fesztiválon drága kutyaszőr bundában feszítő gazdag nagynéni és a „régi vallás” papja, aki rákapott a whiskey-re.

Korábban

Pályázati pénzek és önreflexió

Nigel Barley nagyon ért hozzá, hogy a lehető leghamarabb elnyerne az olvasó rokonszenvét. A mű rögtön az antropológus szakmára utaló önkritikus megjegyzésekkel kezdődik. „...a terepmunka gyakran sokkal inkább kísérlet arra, hogy a kutató megoldja a saját, nagyon is személyes problémáit, mintsem hogy megértsen más kultúrákat. (...) Tönkrement házasság? Menj, és foglalkozz egy kis terepmunkával, hogy helyrerakd a gondolataidat. Lehangolt vagy az előléptetés hiánya miatt? A terepmunka majd segít abban, hogy elvonja erről a figyelmedet. (...) De bármi legyen is az ok, az etnográfusok mindannyian ugyanazzal a biztonsággal ismerik fel a vadon hívó szavát, ahogy a muszlimok hirtelen sürgős késztetést éreznek arra, hogy Mekkába zarándokoljanak” – hozza be a javarészt személytelen antropológiai munkák terébe Barley a kellő távolságot az esetek java részében saját magától is megtartó embert.

„Az antropológusok mindig elmennek az első terepmunkájuk helyszínére, hogy megtegyék a nagy felfedezést, hogy ott az emberek mások, mint otthon” – nyilvánít véleményt szakmájáról a szerző egy Indonézia-kutató barátja. „Valószínűleg az antropológus az elképzelhető legrosszabb vendég. Nekem nem kellene otthon. Kéretlenül jön, hívás nélkül betelepszik, és az őrület határáig ostoba kérdésekkel gyötri a vendéglátóit” – írja másutt a szerző, majd arról elmélkedik, mit is keresnek valójában az antropológusok, és mennyire tekinthető egy adott kultúra sajátosságait valóban tükröző tényeknek azon adatok, amelyeket munkájuk során összegyűjtenek. A mű végén aztán megjegyzi: „Az antropológia többnyire figyelmen kívül hagyja az egyént, hogy általánosításokat tegyen. Az általánosítások kissé mindig hazudnak a nagyobb igazság szolgálatában.”

Miközben a szerző ironikus megjegyzések tömkelegével írja le azt a folyamatot, ahogyan a tudós eljut addig a pontig, hogy miután terepmunkára adja a fejét, elutazik az ismeretlenbe, munkája bizonyos pontokon az egész nyugati civilizáció, és főként az akadémikus világ finom kritikájává terebélyesednek. Barley szintén a fent említett Indonézia-kutató szájába adoja a következő szavak. „A pályázati pénzek csodálatos dolgok. Gyakran gondoltam arra, hogy írok egy könyvet a pályázati pénzek eredeti célja és a tényleges felhasználásuk közti ellentmondásról. Az autóm (...) abból a pénzből lett, amit azért kaptam, hogy újragépeltessem a legutóbbi könyvemet. Hat héten át minden éjszaka fenn voltam, és magam gépeltem újra. (...) Abból a pénzből nősültem, amit az archinéz nyelv tanulmányozására kaptam. Az elsőszülött lányom pályázati pénzéből tudom felkeresni az indonéz kutatóhelyeket Németországban.” Barley – pontosabban segítője, Johannis – később, immár Szulavézin porig aláz megjegyzéseivel egy francia turistacsoportot, amelynek fontoskodó idegenvezetője oda is a toradzsa életvitel egzotikumait hazudja, ahol nincs.

A munka abban a tekintetben sem konvencionális, hogy a szerző csak a könyv utolsó harmadára jut el a toradzsák bemutatásához. Annak, aki nincs tisztában azzal, hogy egy útikönyvvel és esszével kevert, helyenként antropológiai meglátásokat is tartalmazó munkát olvas, ez bizony zavarólag hathat, még akkor is, ha Barley gondoskodik arról, ne teljenek unalmasan azok a percek, amíg Szulavézire jutunk. Amikor pedig odaérünk, a szerző még mindig nem vált át a toradzsa életmód jellegezetességeinek sorolására, hanem saját élményein keresztül, elemző megjegyzéseit ebbe a tapasztalásfolyamba ágyazva láttatja, hogyan is él ez a különös indonéziai népcsoport.