2020. ősz: Hiúságunk története
ITT támogathatsz bennünket

Megfigyelés, kitelepítés, bebörtönzés, perek – így számolt le a kommunista rendszer a szerzetesrendekkel

2020. szeptember 7. 16:38 Múlt-kor

1950. szeptember 7-e minden bizonnyal a magyarországi szerzetesrendek egyik legsötétebb napja volt. Hetven évvel ezelőtt, e napon hirdették ki a szerzetesrendek felszámolását. Néhány rendház kivételével több mint 12 ezer szerzetes és apáca került az utcára, rosszabb esetben börtönbe.

A Szent Gellért rakparti pálos kolostor harangtornya 1938-ban. A sziklakápolnába az ÁVH emberei 1951 húsvétján törtek be és elhurcolták a pálosokat. A templom bejáratát 1961-ben befalazták.
A Szent Gellért rakparti pálos kolostor harangtornya 1938-ban. A sziklakápolnába az ÁVH emberei 1951 húsvétján törtek be és elhurcolták a pálosokat. A templom bejáratát 1961-ben befalazták.

A II. világháború utáni demokratikus átmeneti időszakban törvényt hoztak a szabad vallásgyakorlásról és a párizsi békeszerződés ugyancsak garantálta az állampolgárok lelkiismereti- és vallásszabadságát. A pártállami rendszer kiépülésében fordulópontot hozó 1948-as év után azonban az állam és egyház viszonya gyökeresen megváltozott, ami javarészt az utóbbi korlátozását és ellehetetlenítését jelentette. A Rákosi-kormány politikai és adminisztratív nyomással kényszerítette ki a különböző felekezetek vezetőitől az állammal való megállapodás keresztülvitelét.

Mivel az egyházak sok szempontból a rendszer egyik fő ellenségének tekintett szervezetek voltak, a politikai rendőrség fokozott figyelemmel kísérte tevékenységüket. A politikai nyomozó apparátus célja egyértelmű volt: a hitélet felszámolása, az egyházak megszüntetése, majd ennek megvalósíthatatlansága miatt szervezetük ellenőrzése, a lojális személyek vezető pozícióba juttatása, a pártállami egyházpolitikával szemben állók elhallgattatása.

A protestáns egyházak után a „nagyobb falatnak” számító katolikus egyház következett. Az 1949-es népszámlálás adatai szerint ekkor a lakosság 70 %-a tartozott e felekezethez, amelynek közéleti befolyását tömegméretű társadalmi, szociális, kulturális és hitbuzgalmi mozgalmai, intézményei és egyesületei alapozták meg. A protestáns egyházakhoz képest különbséget jelentett, hogy a katolikus egyház főpapjait és papjait nem választják, hanem felülről a Szentszék, a pápa nevezi ki, egy olyan országon kívül álló tényező, amelyre a magyar államnak semmiféle befolyása nincs. Ugyanez állt a szerzetesrendekre is. Az állam ellenségkereső mechanizmusában e nemzetközi kapcsolatok pedig megalapozták az egyház, mint az „imperialista összeesküvés” egyik tartópillére elleni támadást.

Az egyházi iskolák 1948-as államosítása, Mindszenty József bíboros 1948. december 26-i letartóztatása, az iskolai kötelező hitoktatás 1949-es eltörlése, a papi békemozgalom erőltetett megalapítása után 1950 nyarán került sor a szerzetesek és apácák elleni támadás záróakkordjára.

A szerzetesrendek tagjainak túlnyomó többsége a katolikus iskolákban, kórházakban, szeretetházakban aktív tevékenységet folytatott és az állam számára is hasznos munkát végzett, de mivel ezt nem a hivatalosan elfogadott nézetek szerint tette, ezért azonnal szembekerült a kommunista párttal. A Magyar Dolgozók Pártja az ifjúságnevelést tartotta a legkárosabbnak, hiszen célja a marxista szellemű oktatás kizárólagossá tétele volt, amely nem fért össze a vallásos tanokkal. A szerzetesrendeket a pártsajtó már 1945-től támadta, a legtöbb vád a gyerekek „reakciós nevelésére” és a népi demokrácia elleni hangolására irányult.

A felszámolás előzményeként az Államvédelmi Hatóság 1950 júniusában előbb a határsávból, majd az ország más területeiről is több hullámban vitt végbe internálásokat, ennek durvasága, drasztikus véghezvitele teljesen indokolatlan volt és a megfélemlítést szolgálta. Az események tárgyalóasztalhoz kényszerítették az egyházi vezetőket, ez az asztal azonban közel sem egyenlő felek egyeztetését jelentette. A jegyzőkönyvekből kitűnik, hogy az egyháziaknak az érdekérvényesítésre ekkorra már semmi lehetőségük nem maradt, csupán az intézkedések enyhítésére törekedhettek.

Végül 1950. szeptember 7-én jelent meg a Magyar Közlönyben az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete, amely a szerzetesrendek működésének megvonásáról szólt. Az állam „engedménye” gyanánt korlátok közé szorítva, de tovább működhettek a bencések, a piaristák, a kapisztránus ferences és a Szegény Iskolanővérek rendjei. A kimutatások szerint mintegy 23 férfi és 40 női rend, összesen 732 rendház szűnt meg, 2300 férfi szerzetes és 8800 apáca került szétszóratásba. A rendházakat három hónapon belül el kellett hagyniuk. A legsúlyosabb esetekben letartóztatásokra és további kitelepítésekre, koncepciós perekre és kivégzésekre is sor került. Ilyen eljárások valamennyi pálos szerzetest, 50 jezsuita atyát, sok cisztercit, premontreit, de más rendeket is érintettek.

A szétszóratott rendtagok további sorsáról az állam nem gondoskodott, közülük sokan elhagyták az országot, amikor erre lehetőségük nyílt, mások belső emigrációba vonultak és tömegesen tértek vissza családjukhoz is. Akik megpróbáltak világi foglalkozást találni, azoknak több kellemetlenségük is adódott abból, ha múltjukra fény derült. Rendszerint képzettségüknél, tudásuknál alacsonyabb munkakörben kellett elhelyezkedniük. Mindeközben az országot egy tollvonással több mint 12 ezer pedagógustól, tudós szakembertől, jól képzett nővértől és a társadalom elesettjeiről gondoskodó ápolótól fosztották meg.

A rendelet csak egy volt az államhatalom megannyi intézkedése között, amellyel az ország társadalmát, lakóinak életét kívánta saját érdekei szerint átformálni. Ehhez a propaganda csatornáin megállíthatatlanul áramlott a „klerikális reakció” elleni uszítás. Az igazi személyes tragédiákat a rendházak falai között keletkezett korabeli levelek, naplók és a későbbi memoárok őrzik.

„Zúgva zajlik körülöttünk a történelmi idők sodra. Mégse veszítsük el a világért se fejünket, tájékoztató hitünket gondviselésszerű hivatásunkban, akárhogy is változzék életünk és sorsunk külső kerete” – az egyik ferences tartományfőnök 1950 nyarán a provincia tagjainak írt levele kezdődik ezekkel a sorokkal. Gondolatai jól rávilágítanak arra, mi várt a szerzetesrendek tagjaira ezekben az években. A nehéz idők egyaránt erősítették a külső világ iránt táplált bizonytalanságot és a belül megőrzött hitet. Utóbbira szükség is volt a kitartással együtt, a szerzetesrendek újbóli engedélyezésére ugyanis majdnem 40 évig várni kellett.

Támogasd a Múlt-kor szerkesztőségét!

Miért támogassam a Múlt-kort?

2020. ősz: Hiúságunk története
Olvasta már a Múlt-kor
történelmi magazin
legújabb számát?

kedvezményes előfizetés 1 évre (5 szám)

Nyomtatott előfizetés vásárlása
bankkártyás fizetés esetén 18% kedvezménnyel.
Az éves előfizetés már tartalmazza az őszi különszámot.
7 960 ft 6 490 Ft
Digitális előfizetés vásárlása a teljes archívumhoz való hozzáféréssel 50% kedvezménnyel.
Az első 500 előfizetőnek.
20 000 ft 9 990 Ft
A meghagyott rendek egyike: tanítás a budapesti Patrona Hungariae Gimnáziumban (1955).Mise a Margit körúti Ferences Plébániában (1954)
Legfrissebb
Legolvasottabb

Játsszon!

Miről híresült el I. Miklós pápa?

Történelmi adattárak

Mi történt a szülinapomon?

Adja meg e-mail címét, és hetente megküldjük Önnek a Múlt-kor legjobb írásait!

Fizessen elő most kedvezményesen!
Bezár