Máig ellentmondásos Hundertwasser művészetének megítélése

2020. február 20. 11:35 MTI

Húsz éve, 2000. február 19-én hunyt el a Queen Elizabeth II. óceánjáró fedélzetén Friedensreich Hundertwasser osztrák festő és grafikus, épülettervező, filozófus.

Hundertwasser Új-Zélandon 1998-ban (kép forrása: Wikimedia Commons)

Korábban

Nem csak Ausztriában tartják számon, ismertsége és munkáinak népszerűsége országhatárokat és kontinenseket ível át. Alkotásainak megítélése azonban a mai napig ellentmondásos: sokan rajonganak értük, mások giccseseknek, kritikusai pedig puszta dekorációknak tartják őket.

Az biztos, hogy ezek az összetéveszthetetlen ornamentikájú, harsány színekben és alakzatokban pompázó épületek, műtárgyak senkit nem hagynak hidegen, miként extravagáns alkotójuk személye sem.

Friedrich Stowasser néven Bécsben született 1928. december 15-én, nevét 1949-ben változtatta Friedensreich Hundertwasserre (a szto a szláv nyelvekben, a hundert a németben jelent százat). Zsidó édesanyjával a harmincas években megkeresztelkedtek, és amikor a náci Németország 1938-ban bekebelezte Ausztriát, anyja a faji törvények értelmében félzsidónak minősülő fiút beléptette a Hitlerjugendbe.

A kockázatos terv sikerült, ők nagy nélkülözések között, de átvészelték a világháborút, 80 rokonuk viszont a koncentrációs táborokban halt meg. A bécsi Képzőművészeti Akadémián 1949-ben eltöltött három hónapos, kiábrándító időszakot leszámítva nem tanult intézményes keretek közt, később autodidaktaként sajátította el mindazt, ami foglalkoztatta, akár szövésről, akár építészetről volt szó.

Művészetét a bécsi századforduló világából szokás eredeztetni, forrásait a szecesszió formakincsével azonosítani, munkamódszerében és alkotásai letisztultságában pedig a Wiener Werkstätte kézműves műhelyének puritán vonalvezetésű megoldásait felfedezni. Ugyanakkor bármit képes volt munkáin átszűrni, sajátságossá formálni, ahogy azt például egy korai, 1951-es marokkói és tunéziai utazás élményanyagával, az ott látott színhasználati eljárásokkal tette.

Következetes és mindvégig nyitott életművébe egzotikus kultúrák stílusjegyeit ugyanúgy adaptálta, miként olyan egymástól távol eső művészeti jelenségeket, mint a naiv festészet, az absztrakt informel vagy Antoni Gaudí építészetének bizonyos vonásai.

Osztrák Állami Díjat és természetvédelmi díjat kapott

Első önálló kiállítását 1952-ben rendezte Bécsben, egy évvel később pedig már a később védjegyévé váló spirálalakzatát is megfestette. 1959-ben jelent meg híres manifesztuma, az építészet racionalizmusát bíráló Penészkiáltvány, melyben így foglalt állást az egyenesekkel szemben: Az egyenes vonal istentelen, nem alkotó vonal, csupán másoló, utánzó, az emberi szellem nem lel otthonra benne, csak a kényelemhajhászó esztelen, elvakított, formátlan tömeg.

Ennek megfelelően hullámzó hatású épületbelsőiben és homlokzatain keresve sem találni belőlük egyet sem, annál több görbét, spirált. Gondolkodói hitvallása – az ember és a természet aszimmetrikus, egyben mégiscsak harmonikus együttese – nyilvánul meg így, ahogy a házak teraszaira, erkélyeire ültetett számos bokor és fa is az organikus műalkotás általa megalapozott koncepciójába illeszkedik.

A bécsi Hundertwasser-ház (kép forrása: Wikimedia Commons)

Nagy feltűnést, sőt botrányt keltett 1967-es, Münchenben meztelenül elmondott beszéde, illetve a Bécsben 1968-ban felolvasott építészeti bojkott-manifesztuma. A 70-es és 80-as években öt földrészen, Párizstól Tokióig láthatták vándorkiállítását. Utazásai során előadásokat tartott, meztelen performanszokat mutatott be, miközben felolvasta a Meztelenbeszéd a harmadik bőr jogáért című írását.

Az ember öt bőréről beszélt, melyek a mikro- és makrokozmosz metaforáiként, ember és világ határolt, mégis szorosan érintkező viszonyrendszerében érthetők: saját bőrünk, ruházatunk, házunk, szociális környezetünk (családtól a nemzetig) és a globalitás, azaz maga a Föld mindaz, ami érzékeny ökoszisztémánkat nemcsak rétegzi, de alkotja is. 1981-ben a bécsi Képzőművészeti Akadémia professzorává választották, megkapta a nagy Osztrák Állami Díjat és még ugyanebben az évben természetvédelmi díjjal jutalmazták.

Környezettudatosságról vallott nézetei aktuálisabbak, mint bármikor

Leghíresebb munkája a bécsi Hundertwasser-ház, illetve a közelében lévő múzeum, ahol műveinek állandó tárlata látható. Az 1983 és 1985 között épült ház meghatározhatatlan formái, a tetőn és erkélyein burjánzó kertek, színes kerámiái, hullámzó padlói és járdái, a logikát nélkülöző változatos szerkezeti elemei, burkolata és aszimmetriái minden évben látogatók tízezreit vonzzák.

Az épületről azt mondta: Néhányan azt állítják, a házak falakból állnak, szerintem meg ablakokból. Nyilvánvaló szimbolika – az ember otthona nem kell, hogy a világtól és a másik embertől elzárt tér, börtön legyen, ellenkezőleg, képes közelséget, világra nyitottságot, sőt távlatot biztosítani az ablakok által, ráadásul fénnyel gazdagon telítve.

Napkollektoros ház, humuszvécé, növényi víztisztító berendezés – ötletei, az újrahasznosításról, a természetmegőrzésről, környezettudatosságról vallott nézetei aktuálisabbak, mint bármikor. Alkotásai éppen azt a gyakran élesen jelentkező határt mossák el, amely a műalkotást mintegy elválasztja a hétköznapi élettől.

Népszerűségük egyik oka is talán ezzel magyarázható: nincs kitüntetett pozíciójuk – legyen az festmény, ház vagy bélyeg –, kiszakíthatatlanok a környezetből, tágabb értelemben a világból, és viszont. Egymásba nyúlnak, összekeverednek, a művi, tehát emberi produkciót és – néha csak motivikusan – az organikust, vagyis a természeti világot átjárható, élhető és együtt élő, ideális világnak mutatva.

Nyilvános illemhelyet, pályaudvart, éttermet, borászatot, templomot, sőt Új-Zéland másodlagos zászlaját is megtervezte Koru néven. Élete utolsó évtizedét a szigetországban töltötte. Éppen Bécsbe tartott, amikor 2000. február 19-én, hetvenkét évesen a Queen Elizabeth II óceánjárón meghalt. Új-Zélandi birtokán temették el, egy liliomfa alá.